Talán egy kicsit messzebbről kellene indítanom.
Nagyapám Aradon született, ott is nőtt fel. Mechanikusnak tanult, bár a legkevésbé sem ez volt a vágya. Mérnök szeretett volna lenni, megoldó-ember, feltaláló. Nem tudom pontosan, hogy mit szeretett volna feltalálni, számomra legvalószínűbbnek a nyolcas nélküli hátsó biciklikerék tűnt, legalábbis a legtöbb bosszúságot akkor láttam az arcán, amikor tengeribetegként viselkedő paripámmal megjelentem a műhelyében.
Arad nagyon izgalmas város volt a XX. század elején. A magyar királyság területén azon hét város közé tartozott – Budapest, Sopron, Nagyvárad, Zágráb, Szeged, Temesvár, Pozsony és Pécs mellett –, ahol már 1887-ben közhasznú telefontársaság működött (tudom, hogy Nagyvárad nem tartozik bele a hét városba, de úgy figyeltem meg, hogy az emberek nem igazán veszik észre az ilyen apró csúsztatásokat, az én lelkemnek pedig Ady miatt igen jól esik idesorolni Nagyváradot). A Maros jobb partján elterülő város lustán és kényelmesen nyújtózkodott. Amit szó szerint kell érteni, mert úgy a megye, mint a város igen hosszúkás alakú volt, ezért tűnhetett úgy, hogy lustán nyújtózik, nyúlik el a Maros partján. A nagyapám gyerekkori emlékei szerint nagyon jó volt Aradon élni. Ahogy ő mondta, sehol nem látott egész későbbi életében annyi iparkodó, szorgos embert, mint amennyi Aradon összegyűlt. Nem tudni, mondta mindig, hogy a város tette őket ilyenné, egymáshoz hasonlóvá, a közös láz, a munka közös láza, vagy pedig ilyen szorgos népek voltak, akik azért költöztek Aradra, mert előrejutást láttak a jófekvésű városban. És igaza lehetett a nagyapámnak, mert sehol másutt nem élt annyi iparos, mint éppen Aradon. Ebbe a számításba azért nem vesszük bele Győrt, Kassát és Pozsonyt. Meg Budapestet.
De Budapestet egyébként sem vesszük semmibe sem bele, mert az mindent tönkretenne. Budapest a bűn városa, mondta a nagyapám, és ennyiben is maradtunk. Hiszem, hogy akkor is ennyiben maradunk, ha jóval hosszabb ideig ismerhetem őt. Személyes tapasztalataim vegyesek, ért itt engem jó is, rossz is, egy azonban bizonyos: nem a bűn városa, mert az köztudottan Párizs. Viszont a legagresszívabb és legelégedetlenebb emberek városa. Pontosabban ők vannak többségben, tehát az ő városuk. Biztosan tudják, hogy miért ilyenek, miért választották ezt az attitűdöt, ami engem és a hozzám hasonlókat olyannyira idegenné tesz a szülővárosomban, azonban ez nem fontos. A fontos az, hogy a sok agresszív és elégedetlen ember alapvetően jól megérti egymást, és hát a gyűlölködés éppoly erősen összetartó kötelék tud lenni, mint a szeretet, a megszokás vagy valamely közös cél.
Mostanában nem vagyok önmagam. Nem volna szabad ilyeneket mondanom, gondolnom, éreznem. Nem volna szabad. Mégis olyan jó érzés. Egyszer, talán elsős gimnazista lehettem, elkapott egy kora nyári zápor. Hirtelen borult el az ég, a mélykék felhők egymásra tornyozódtak, mint egy vidéki ház hálószobájában a libatollas párnák, szinte azt is vártam, hogy kiszakadva fehér pelyhek hullanak majd belőlük, júniusi hóviharra számítottam. A szél úgy söpört végig az utcákon, akár a fergeteg, az emberek menekülőre vették, hirtelen kiüresedtek az utcák. Az épületekre lógó súlyos felhőket ide-oda taszigálta a szél, távolabb dörgött, Szent Péter lustán arrébb gurított néhány hordót – sose féltem a vihartól, legszívesebben kiültem volna a szögletes udvar közepére és bámultam volna felfelé, hátha megpillantok valamit, egy angyalszárnyat, poros sarut, amilyent az imakönyvbe való kis szentképeken láttam, a hozzá tartozó meztelen lábbal, esetleg Szent Péter kövér hasát, amint rengve, remegve tologatja a hordókat.
A kiüresedett utcákon mindent felkapott a szél, egyetlen mozdulattal söpörte tisztára a cigarettacsikkektől, papírfecniktől és emberi izzadságtól szennyes utcákat, rajtam kívül csak a csukódó ablakokból kihajoló, szétnéző, majd boszorkányos gyorsasággal eltűnő fejek voltak emberi lények, olyan érzés volt, mint amikor Freddie Mercury elénekli a Tavaszi szélt. Amikor anyám követelésére az unokatestvére – a nagyanyám öccsének a fia – beszerezte a VHS kazettát, mielőtt elküldte volna anyámnak, megnézette a családdal, de senkinek nem jelentett semmit, legalábbis a nagyanyám arcán nem láttam semmiféle érzést, úgy tűnt, Tónin kívül különösebben senkit sem izgat a leginkább nyúlra hasonlító énekes szájából meglepően szép magyarsággal előadott népdal. De akkor, egyedül a kisöpört, tiszta utcán, a fejem búbját súroló mélykék felhők alatt hirtelen belém hasított az emlék, nem is annyira a férfi hangja, inkább a dúdolni kezdő tömeg, ahogy a fehér atlétában vezényelő, leginkább nyúlra hasonlító énekessel együtt dúdolja a ,,veriszpesölsong”-ot.
– Hallod, figyelj csak, hallgasd – mondta nekem Tóni –, ez most nekünk a himnuszunk, érted? De nem értettem.
