A tapasztalatok természetesen minden esetben különbözőek, személyenként mások és mások lehetnek, az elmúlt néhány évben mégis több szép és megható példáját láthattuk annak, hogy a fiatalon, többnyire a háborúk és a gazdasági kiszolgáltatottság elől külföldre távozott vajdasági magyarok milyen erős szálakkal kötődnek szülőföldjükhöz. Egyikük, a zentai Mucsi Attila képzőművész már közel egy évtizede Londonban él, mégis folyamatosan kapcsolatban áll itthoni könyvkiadókkal, könyveket illusztrál, rendszeresen dolgozik a zEtna kiadónak is, ahol például Szögi Csaba kötetét, az Utolsó éjszakánk Velencében címen közreadott egyslukkos fényképnovellák grafikai kivitele kötődik a nevéhez. Beszélgetésünkben arról faggattuk, mit jelent számára a szülőföld, a messzi távolban hogyan éli meg a kötődéseket.
Több éves londoni tartózkodás után hogyan emlékszik még Zentára, fiatalkori éveire?
– A zentai évek meghatározóak voltak számomra. Most látom, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ott nőttem fel, olyan barátokkal, akiknek szintén mozgatórugójuk a kíváncsiság, a dolgokra való rácsodálkozás. Zenészek, színészek, írók lettek. A család is befolyásolt, mindig támogatták a próbálkozásaimat. Egy nyílt szemléletű közösségben indult el az önkifejezésem.
Hogyan, mikor és miért került Angliába? Miért épp Londont választotta?
– 2005-ben szálltam fel egy fapados járatra, közel kilenc éve élek a királyságban. London vonzott, meghatározó gócpontja a világnak nagyon sok szempontból. Művészet terén mindenképp és minden szinten. Ez fontos volt. Emellett a város színessége, nyüzsgése nagyon elvarázsol. Bő tízmillió ember él itt együtt, akik a világ összes országából érkeznek. London egyébként nem túl nagy, Zenta és Szabadka közé pont beférne.
Gondolom, kint sem tárt karokkal várták... Hogy sikerült feltalálnia magát? Nehéz volt az újrakezdés?
– Senki sem várt. Egy nagy piros hátizsákkal jöttem ki, két szótárral és háromszáz fonttal a zsebemben. A nyelvet akkor még nevetségesen gyöngén beszéltem. A repülőtéren még abban sem voltam biztos, hol lesz alvóhelyem, bár volt nálam egy cím, ahol elvileg bérelhettem magamnak egy szobát. Annyit tudtam csupán, hogy munkát könnyű találni. Szeretem a kalandokat, behelyezni magam ismeretlen helyzetekbe. London a hatodik városom, Anglia a harmadik országom. Remek volt megélni a kezdeteket. Már aznap este ágyban aludtam és pár nap múlva munkát ajánlottak.
Igaz, hogy annak, aki ilyen messzire szakad, mindent újra a nulláról kell kezdenie?
– Az én esetemben biztos igaz, kicsit újjászületés volt ez a számomra. Gondolom, mindenki hasonlóan éli meg. Egy idegen környezetbe beilleszkedni majdnem olyan, mint amikor járni tanulunk. Persze, a helyszín adja az alaphangot, London nagyon befogadó közeg, talán csak nyitottnak kell lenni rá.
Mivel foglalkozik most odakint, és mennyire illik ebbe a művészeti tevékenysége?
– Más jellegű a pénzkereset, a számláimat nem művészetből fizetem. Most úszást oktatok egy karibi negyedben, van kétszázötven gyerekem.
Mégsem a szomszédban van, karnyújtásnyira, teszem azt, Szegeden... Milyen gyakran tud hazajárni?
– Nyaranta járok haza. Megállok Pesten néhány napra bekopogni a barátokhoz. Nem lehet kihagyni, tíz évet töltöttem Magyarországon. A második otthonom. Utána rohanok a szerb határ felé. Család, barátok, Tisza-part, Mojo. Félszavakból és mosolyráncokból is megértjük egymást, tényleg itthon vagyok.
Hogy érzi magát a bőrében odakint? A régi, itthoni cimborákkal, barátokkal, családdal hogyan tud kapcsolatot tartani?
– Természetessé vált, hogy a szomszédaim franciák, lengyelek, jamaikaiak, angolok. A barátok, a hozzám közelállók a legkülönbözőbb kulturális háttérből kerülnek ki. Nagyon sokat kapok tőlük. Persze, londoni magyarokkal is szoros a barátság, de ez egy kicsit sem befolyásolja a vajdasági kapcsolatokat. Sőt, a távolság és az évek mutattak rá, hogy sosem vesznek el.
Fontosak a kötődések, a vajdasági kapcsolatok? Meg lehet őrizni az összekötő szálakat ilyen hosszú távollét után is?
– Tizenkilenc évesen költöztem el, és azóta elmúlt újabb tizenkilenc év. Annak ellenére, hogy nem élem meg az otthoni mindennapokat és ezer más hatás ér, alapvetően meghatározza a személyemet, világlátásomat a vajdasági mikroklíma. Persze, hogy fontosak a kapcsolatok.
Elképzelhetőnek tartja, hogy egyszer még hazatérsz szülőföldjére?
– Jó kérdés, de nem tudom. Még az általános iskolában kellett magnóra felmondanunk, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”. Én akkor azt mondtam, hogy csavargó. Most már azt mondanám, hogy bolygólakó. Európai. Nem tudom, hogy Zentán teljesedik-e ki, vagy fejeződik-e be a jelenlétem. Kötődni viszont mindig fogok a városhoz.
Úgy tudom, Szögi Csabával, akinek a köteteit illusztrálta, régi jó barátok…
– Visszatérő élmény Szögi Csabával üldögélni a szerkesztőségben. Kiagyalni, hogy mi legyen a következő kiadvány grafikája. Évek óta játsszuk a játékot egy csöpp hedonizmussal és nagyon sok éves barátsággal. Borítótervek és illusztrációk születtek. Elkészültek a Költőfogyatkozás, a Mint ami lent van, az Utolsó éjszakánk Velencében kötetek dizájnja és a következőket is én tervezem. De nemrég, most első alkalommal dolgoztam együtt Szabó Palócz Attilával is, a Kenotáfa című könyve néhány hete jelent meg.
Milyen tervei, milyen aktuális művészeti projektumai vannak mostanában?
– A vásznaimon visszatérő motívum az emberi figura. Kimeríthetetlen téma. Most egy nagyobb méretű kompozíciót festek, portrék sorakoznak rajta. Felmerült az ötlet, hogy jövő nyáron kiállítom a műveimet otthon is. Emellett érdekel a grafiti. A zentai híd alatt is festettem már, szeretnék kialakítani ott egy összefüggő falfestményt kétszáz négyzetméteren.
Ki tudunk esetleg emelni valamit, mint a Londonhoz kötődő élmények legjellegzetesebb darabját?
– Londonhoz is kötődök, nagyon ingergazdag közeg. Világhírű kiállítások szerveződnek tőlem kéznyújtásnyira, a világ minden tájáról hoznak színházi előadásokat – egyszer például fidzsi nyelven adtak elő egy színdarabot Óceániáról, ami hatalmas élményt jelentett számomra. Szeretem, hogy a napi politika nem mérgezi a kapcsolatokat, hogy különböző kulturális hátterű emberek barátkoznak, együtt élnek és közben mégis megőrzik a saját identitásukat. Mint ahogy én is. Sosem leszek brit, bár már el sem tudom képzelni tej nélkül a teát.
