Jó hír azoknak, akik valamilyen okból nem jutottak el megnézni Szalai Bence és Ozsvár Róbert, László Sándor és Balázs Áron osztályvezető tanárok végzős diákjainak sikeres vizsgaelőadásait az Újvidéki Színházban: A színész anatómiája és a Woyzeck c. előadás a színház repertoárján marad.
Miért Georg Büchner Woyzeck című darabját választottad vizsgaelőadásul? – kérdeztük Ozsvár Róbertot.
– Aktuális problémával akartam foglalkozni. Felfigyeltem, milyen gyakori jelenség a családon belüli erőszak. Érdekelt, mi történik az emberrel, hogy egyik napról a másikra megőrül, és mi játszódik le benne tettének az elkövetéséig. A téma kapcsán jutott eszembe a Woyzeck, amelyben a kisember elnyomásáról van szó meg élettársa hűtlenségéről.
Mindenképpen olyan drámát akartam eljátszani, amelyben több arcomat tudom megmutatni. A vizsgaelőadásom nem egy megírt monodráma, hanem többszerepes darab. Góli Kornélia tanárnőm dramatizálta, mert nem akartam a szereplőket kihúzni – mindenképpen több karaktert akartam megjeleníteni. Igazából a fizikai színházas formákat szeretem és az „őrültebb” színjátszást. Azt hiszem, a darabban sikerült valamennyire megtalálnom magam. Mintegy két héttel a vizsgaelőadás előtt behívtam Crnkovity Gabriellát, hogy nézzen a körmömre, mit csinálok. Ő segített a jelenetek kötésében, az értelmezésben… Áthelyeztük egyik jelenetet máshová, így vált a szövegből egy elég érthető történet. Mert vizsga után azt a kritikát kaptam, hogy aki először nézi ezt az előadást, az nem biztos, hogy érteni fogja. Valójában nem is az volt a cél, hogy az egész Woyzeck-történet érthetővé váljon, hanem csak az érzés volt a fontos, amellyel Woyzeck küszködik az utolsó percekig. Tulajdonképpen a darab lázálom, kivégzés előtti pillanat, amikor a főszereplő előtt lejátszódik az egész élete, illetve az, ami eljuttatta addig a pontig, hogy az elkövetett gyilkosság miatt halálra ítéljék és kivégezzék.
Bence, te a vizsgaelőadásodban, a monodrámában nemcsak színészként, hanem szerzőként is bemutatkoztál?
– Konkrét drámát terveztem, privát hangú, személyes kiszólalásokkal megfűszerezve. Gondoltam, félretéve a karaktert, Szalai Benceként beszélek majd a szerepformálásról, a Művészeti Akadémián tapasztaltakról is. Ez annyira kezdett érdekelni, hogy úgy láttam, sokkal eredetibb, ha a véleményemből, a tapasztalataimból csinálok előadást, mintha klasszikus művet mutatnék be a színpadon. Természetesen az is komoly feladat, de úgy éreztem, huszonhat évesen is van mondanivalóm. S legyen ez tarka, színes, odamondós, zenés előadás, amilyen én vagyok – tényleg a névjegykártyám. Egyébként nagyon szeretek írni. Az általános iskolától az akadémiáig élveztem, amikor fogalmazási feladatokat kaptunk.
A vizsgaelőadásom igazán a stand up comedy és a színház határmezsgyéjén van, viszonylag egyedi, nálunk ritka műfaj. Egy kicsit tartottam attól, hogy egyesek megsértődnek, ha az előadásban azt mondom: „Valaki, aki nem tud énekelni, az ne erőltesse”, vagy: „Aki nem tanult meg beszélni huszonpár éves koráig, az valószínűleg nem fog az akadémián sem megtanulni.” Ezek a megjegyzéseim nagyon sértőek lehetnek, de ha ehhez adott a forma – a szarkasztikus stand up comedys előadás –, abban bíztam, hogy az emberek, akiket ez érinthet, sértődés helyett inkább elgondolkoznak és elnevetik magukat. Azt gondolom, hogy a tehetséget hajlamosak vagyunk félretenni sokszor, és úgy vélekedni: csak a kemény munka a fontos, a tehetség semmi. Határozott célom volt ezzel a monodrámával, hogy a tehetséget ünnepeljem. Mert ha tehetség nélkül erőltetünk valamit, az kemény munka és nagyon dicséretes, de tehetség nélkül nem ér semmit. Ez vonatkozik mindenre, a színészetre is. Úgy láttam, a közönség ezt megértette, jót szórakozott, és úgy tudom, senki nem sértődött meg.
Milyen élmény hatott rátok, hogy a színészetet válasszátok?
– A színpad mindig jelen volt az életemben, de gyerekként a Harry Potter- és a James Bond-filmekért rajongtam – mondta Bence. – Nemcsak maga a film, hanem a készítése is érdekelt, továbbá az, hogy milyen módon készülnek a kulisszák mögötti interjúk és videók a színészekkel. A végtermékhez, a szép művészeti produktumhoz vezető út érdekelt, azt szerettem volna én megcsinálni. Nálunk azonban igazán nem készülnek olyan nagy produkciók, mint Magyarországon, Európában vagy Hollywoodban. A filmek hatásán kívül megragadott A dzsungel könyve c. előadás az Újvidéki Színházban. Színházi szempontból ez volt a legmeghatározóbb élmény, hogy a színészet kezdjen érdekelni.
Az amatőr színészkedést a gimnazista években kezdtem a zentai Magyar Kamaraszínházban Máriás Endre keze alatt, aki elindított a pályán.
– Én is előbb a filmekre, filmszínészekre lettem figyelmes, ezért kezdtem tanodázni még Szabadkán – válaszolta Róbert, akit magával ragadott a szakmát övező miliő, a kémia közte és a színház között. – Kálló Béla tanár a szárnyai alá vett engem és másokat, és terelgetett minket szépen előre.
A közlekedési középiskola után Szabadkáról Újvidékre kerültem a Diákszínpadra. Mivel abban az évben nem nyílt magyar nyelvű színészi tagozat, hogy tűzközelben legyek, beiratkoztam a Műszaki Tudományok Karára, a közlekedési szakra. Két év után próbálkoztam az akadémián, de a sikeres felvételi után a több felől ért racionális sugallat hatására egyelőre félretettem a színészi pályát, gondolván, ha az egyetem befejezése után még mindig érdekel, akkor újra felvételizek a színművészeti akadémián. Sikerült, és most itt vagyok a színpadon. Mert ha az ember egyszer feláll a színpadra, mindig viszketni fog a talpa!
Szalai Bence és Ozsvár Róbert fiatal színészeket október 15-én a Tom Sawyer kalandjai c. produkció címszerepeiben is láthatjuk.