Tavaly ősszel sajátos évadot kezdett a Zentai Magyar Kamaraszínház: kilenc, frissen végzett színész érkezett az újvidéki Művészeti Akadémiáról, hogy megmutassa mindazt, amit tud, hogy egy társulatként öregbítse a város méltán híres színházi hagyományait. Egy évfolyam diákjairól van szó, akik László Sándor vezetésével tanulták a színészmesterséget. Sorozatunkban őket mutatjuk be a Magyar Szó olvasóinak. Ezúttal László Juditot ismerhetik meg, aki Temerinből érkezett Zentára.
– Őszintén szólva elég lehetetlen próbálkozásnak tűnt első pillantásra számomra, hogy társulatként érkezzünk Zentára, tudván, hogy voltak már színházcsináló kísérletek, próbálkozások. A tanáraink is felkészítettek bennünket arra, hogy nem egy leányálom a színészszakma, s arra is, hogy nem igazán kínálkozik munkalehetőség. De úgy voltam vele, hogy próbáljuk meg, veszítenivalónk nincs, legfeljebb nem sikerül. Úgyhogy én is amellett voltam, hogy vágjunk bele. Lőrincz Timi volt mindennek az élharcosa: kitalálta ezt az egészet, kiállt mellette, küzdött érte, és végül (nagyon sok segítséggel, nagyon sok pedálozással) ez az álom is valóra vált.
Álom vált valóra, vagy cél teljesült?
– Annyiban vált valóra az álom, hogy az osztályt alkotó kilenc ember együtt maradt, és munkánk is lett. Azt pedig, hogy a cél teljesült-e, a közönségnek kell eldönteni. Mi ugyanis azért vagyunk itt, hogy a közönséget szolgáljuk, hogy a nézőknek adjunk valamit. Ez persze nekünk is jó, hiszen azért vagyunk a pályán, hogy játsszunk. A színészmesterség teljes embert igényel, minden porcikájával, minden érzelmével. S remélem, végül azt a célt is elérjük, hogy a Zentai Magyar Kamaraszínház jó, elismert, teljes értékű színház legyen, társulattal, olyan emberekkel, akik mindent megtesznek a működéséért.
Ha most hirtelen ugrani tudnánk, mondjuk, öt évet, hol lenne akkor László Judit?
– Mostanában jómagam is sokat gondolkodom ezen. Van egy sötét képem, hogy csak tengődöm. Viszont van egy sokkal derűsebb képem is. Mindig úgy gondoltam, hogy Újvidéken fogok élni; oda jártam középiskolába, a Művészeti Akadémiára, ott az Újvidéki Színház… Szeretnék ott élni, s egyszer játszani is ott. Szeretnék családot is… De persze, az sem kizárt, hogy egészen másként alakulnak a dolgaim.
Mennyire motiválja a lelkesedés és mennyire a kötelességtudat a színházcsinálást egy kisvárosban, ahol ugyan van hagyománya a színháznak, de igazi, valódi, állandó társulata még nem volt?
– Nagy lehetőség az, ami előttünk megnyílt. S ha már megadatott mindaz, amit akartam, akkor meg kell ragadni, és kötelességemnek érzem, hogy a maximumot nyújtsam.
A csapatra jellemző, hogy afféle családként látják magukat a tagjai, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe…
– Igen, én vagyok a konyhás, a kávéfőző. Anyáskodó természetem van, ami nem mindig jó. Amikor mindenáron törődni akarok az emberekkel, és mindenáron a vállamra veszem mások gondját, időnként sikerül elérnem, hogy a másik egyszerre jobban érzi magát, én meg tönkremegyek a rám rakott tehertől. Ahogyan a családokban is, köztünk is megesik, hogy vannak, akik szorosabban kötődnek egymáshoz, és vannak, akik kevésbé. Ezt tudjuk egymásról, ennek megfelelően alakítjuk az életünket. A színpad persze egészen más. A színpadon lényegtelen, hogy szeretek-e valakit, vagy nem, a dolgomat meg kell csinálnom. Az akadémián rengeteget tanultunk erről. Alázatot, partner iránti tiszteletet. És ez fontos. S azt hiszem, nagyon jól tették, hogy belénk nevelték: kicsik vagyunk mi még ahhoz, hogy ezt vagy azt kikérjük magunknak. Ma már annyira nem vagyunk kicsik, de azon vagyunk, hogy ne legyen túl nagy arcunk.
Ha egyszer egy dolgot mégis kikérhetnél magadnak, az mi lenne?
– Nagyon sokszor tapasztaljuk, hogy olyanok csinálják, olyanok akarják csinálni a színházat, vagy olyanok szólnak bele, akik nem értenek hozzá. Édesanyám szokta mondani, hogy nagyon sokan csinálnak színházat, de kevesen tudják igazán jól művelni azt. Mi a színpadon állunk, és a közönségnek erről lehet véleménye. A néző, ha nincs is színházi műveltsége, megérzi, ha valaki hamis. És ez így van jól. Mert persze, nem mindig könnyű megfogni egy szerepet. Jártam már úgy, hogy akárhányszor játszottam is egy adott figurát, az soha nem lett igazán az enyém. Volt olyan is, hogy egy ruha, egy kosztüm hozta meg a karaktert. Persze, van, amikor a ruha sem segít. Ilyenkor sem lehet annyiban hagyni, próbálkozni kell.
Mennyire volt egyszerű kilépni a Művészeti Akadémia viszonylag zárt, védettséget is adó világából?
– Mindig úgy éreztem, hogy a színházi emberek egymás közt érzik jól magukat, egymás társaságát keresik, s ritka az, amikor „civilekkel” tartanak szorosabb kapcsolatokat. Mi is egymást keressük, akkor is, ha éppen nem dolgozunk. A „civilek” másként gondolkodnak, nem biztos, hogy megértenek. Ez okozhatja, hogy zárkózottabbak vagyunk a külvilág felé. Pedig egy színész legfontosabb dolga, hogy nyitott legyen minden és mindenki felé. Nehezemre esik lefutni a kötelező ismerkedési köröket, de tudom, hogy meg kell tennem.
