Tavaly ősszel sajátos évadot kezdett a Zentai Magyar Kamaraszínház: kilenc, frissen végzett színész érkezett az újvidéki Művészeti Akadémiáról, hogy megmutassa mindazt, amit tud, hogy egy társulatként öregbítse a város méltán híres színházi hagyományait. Egy évfolyam diákjairól van szó, akik László Sándor vezetésével tanulták a színészmesterséget. Sorozatunkban őket mutatjuk be a Magyar Szó olvasóinak. Ezúttal Nagyabonyi Emesét ismerhetik meg, aki ugyan Zentán született, de utóbb Magyarkanizsára költözött, s onnan tért vissza Zentára.
– Magyarkanizsára kiskamaszként kerültem, ott kezdtem amatőrként színészettel foglalkozni Krályevácski Eszter csoportjában. Közgazdasági középiskolába jártam, menedzsment szakra készültem, vállalatvezetéssel akartam foglalkozni. Nagyon szerettem a matematikát is – de egy idő után a dolgok átbillentek a művészet irányába.
Most jöttem én zavarba: nagyon sok színésszel, művésszel beszélgettem már, de még egyik sem mutatott túl sok vonzalmat a reáltárgyak iránt…
–A szüleim mindig engedtek kibontakozni. Zenéltem egy ideig; zeneiskolába írattak. Szerettem volna fuvolaművész lenni. Aztán másként alakult. De amikor amatőr színészettel kezdtem foglalkozni, meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer majd ezzel keresem a kenyeremet. Noha szerettem a csoportot, nagyon sok előítéletem volt a színészvilággal szemben. Nem jártam túl sokat színházba, nem sokat tudtam arról a miliőről, és meggyőződésem volt, hogy ilyesmivel csak az őrültek foglalkoznak. Ezenkívül akkoriban még nagy jelentőséget tulajdonítottam az anyagiaknak. Most sem tartom teljesen lényegtelennek az életnek eme szegmensét, de már nem ez a legfontosabb. A kanizsai színjátszó csoportban ismertem meg a későbbi legjobb barátnőmet, aki már gyermekkora óta színész akart lenni. Folyamatosan piszkáltuk egymást a saját életcéljaink miatt; mindig le akartam beszélni a színészetről, hiszen az nem biztosít megélhetést… Állandóan vitáztunk. Aztán egyszer csak már nem vitáztunk. Aztán elmentem az Akadémiára. Persze, egy színésznek is szüksége van anyagi biztonságra; ha nincs hová hazamennie, ha nem tudja kifizetni a számláit, az nyilvánvalóan teher, ami egy újabb réteg azok között a rétegek között, amelyeket le kell vetkőzni, amikor bemegy a színházba.
Hogyan látják Nagyabonyi Emesét a színházban a társai?
– Azt mondják, én vagyok a PerforManci, nekem vannak furcsa dolgaim. Azt hiszem, azért akasztották rám ezt a nevet, mert a Művészeti Akadémián töltött évek alatt voltak esetek, amelyeket nem teljesen szokványosan oldottam meg. Szeretem nem a legegyszerűbben megoldani a feladatokat, szeretem, ha nem megrágva adok mindent a néző szájába. És öröm számomra, amikor ebbéli hajlamaimat kiélhetem. Szeretem én a szerepeket, amelyeket kapok, de tudom, hogy ezek a szerepek behatároltak, keretbe foglaltak. László Sándor tanár úr mondta mindig: a szakmánk nagy kihívása, hogy a megadott keretekben megtanuljunk szabadnak lenni. És az a legjobb élmény, amikor úgy tud az ember megnyilvánulni a színpadon, ahogy igazán szeretne. Példaként említhetem a Crnkovity Gabikával készített darabunkat, az Igen című előadást, amelynek jeleneteit mi magunk írtuk meg. Az öngyilkosság volt a témánk. Abban az előadásban van egy monológom. És lehet, hogy nem mindenki érti, miről beszélek ott, de attól még mindenkinek mond valamit.
A magánéletben is különösnek tartanak?
– Egyedül élek, mert ki akartam ezt próbálni. Nagyon izgalmas élmény, amikor az ember önmagával van. Érdekes megfigyelni, hogy olyankor mit csinál, milyen gondolatai vannak. És szeretem a fizikai fáradtságot. A színházban is megtörténik ha zenés-táncos darabot játszunk például, hogy kifáradunk. De teljesen. Olyankor valami egészen különös állapotba kerül az ember. A Tanyaszínházban is ezt tapasztaljuk: amikor először kimegyünk, és egy év után rendbe kell hozni a terepet, kiirtani a nyakig érő bozótot, eltakarítani a koszt… Hatalmas belső megtisztulást tud mindez eredményezni. Ha ez nem lenne, nem lenne ugyanakkora az előadás-készítés élménye.
Mennyire vagy elégedett a lehetőséggel, amelyet Zenta kínál?
– Soha nem vagyok elégedett. De ez nem a körülményekről szól, hanem a belső kétségekről. Úgy látom magunkat, a korábbi csoporttársaimat, mostani kollégáimat, hogy négy évig egy kis szigeten voltunk, ahol különböző küzdelmeket kellett megvívnunk, kirándulásokat kellett tennünk ide-oda. Nagyon sok dolog történt velünk ezen a szigeten, de mindig ott voltak velünk a tanáraink. De természetes vágy, hogy el akartunk kerülni erről a szigetről, világot látni. Azt hittük, hogy majd nehezen találjuk meg a lehetőségeket, és nagyon kerestük a szigetről kivezető hidat. És megtaláltuk. Elindultunk rajta. De ez olyan függőhíd, amely magasan ível a szakadék felett, szélei nincsenek, inog, bármikor leszakadhat. És nem lehet nem elindulni rajta. Egyenként kell átmennünk a hídon, s biztatjuk egymást, de mindenkinek egyedül kell megtennie az utat. Megyünk rajta, mert tudjuk, hogy valami nagyon szép vár bennünket a másik oldalon.
