Tavaly ősszel sajátos évadot kezdett a Zentai Magyar Kamaraszínház: kilenc, frissen végzett színész érkezett az újvidéki Művészeti Akadémiáról, hogy megmutassa mindazt, amit tud, hogy egy társulatként öregbítse a város méltán híres színházi hagyományait. Egy évfolyam diákjairól van szó, akik László Sándor vezetésével tanulták a színészmesterséget. Sorozatunkban őket mutatjuk be a Magyar Szó olvasóinak. Ezúttal Nešić Mátét ismerhetik meg, aki Óbecséről érkezett Zentára.
– Mindenki szeretne a szakmájában dolgozni; azért tanultunk négy évig az egyetemen, hogy azt csináljuk, amit szeretünk. Meglehetősen nehéz helyzetben voltunk az egyetemi tanulmányok utolsó szakaszában, sokat gondolkodtunk, hogyan tovább. Felvetődött a lehetőség, hogy Zentán hozzunk létre állandó társulatot. Ez volt az a motiváció, amelyet csoporttársaimmal osztok. A személyes motivációm? Ez olyan kérdés, mintha azt kellene megválaszolnom, hogy miért akartam színész lenni. Nyilván mindenki szeretné, ha szeretnék, ha elismernék a munkáját. Így vagyok ezzel én is. Itt nyílt lehetőség, itt szeretnék bizonyítani.
Magas a labda: miért akartál színész lenni?
– Évekig kérdezgették ezt tőlem és mindig próbáltam frappáns választ adni, meg ellesni, hogy az idősebb kollégák mit válaszolnak, s abból kihámozni egy saját választ. De végül tényleg arra kellett rájönnöm: szeretném, ha az emberek szeretnének és elfogadnának a munkám révén.
Kit szeret a közönség, ha a színészt szereti? Azt a figurát, amelyet éppen megjelenít? Vagy az embert, aki megjeleníti az adott jellemet?
– A színész átad valamit, mutat, eljátszik (hiszen ez mégiscsak játék), de ha igaz a játék, akkor szeretni fogják. A színész minden általa megformált jellemhez hozzáad egy picit önmagából. Attól lesz az alakítás egyedi, megismételhetetlen, s attól lesz a sok változatos szerep mindig egy kicsit az ember, aki játszik. A nézők a valós érzelmekre reagálnak, azokat pedig csak úgy tudom felmutatni, ha egy picit önmagamat adom. A néző pedig valószínűleg szereti a megformált jellemet is és az embert is, aki a jellemeket alakítja. Fontos a visszajelzés, hiszen nem hiszek abban, hogy a négy fal között színész lehetek. Színész csak akkor vagyok, ha van közönségem. Minden szereppel az a célom (amellett, hogy újat fedezzek fel magamban, hogy fejlesszem magam), hogy az emberek rácsodálkozzanak valamire, megérezzenek valamit.
Te szereted a közönséget?
– Sokféle közönség létezik. A színész és a néző között különleges kapcsolat van, a színész is akkor érzi jól magát, ha reagálnak arra, amit csinál. Mindenféle közönséggel találkoztunk már, mindenféle reakciókat megtapasztaltam a nézők részéről. De szeretnem kell a nézőket ahhoz, hogy szeretetet várhassak tőlük. Ha az én magatartásom arrogáns, ha semmibe veszem a közönséget, nem várhatok pozitív visszajelzést.
Most elégedett vagy?
– A színész soha nem lehet teljes egészében elégedett. Itt vagyunk, relatív biztonságban, de soha nem állapodhatok meg. Új dolgokat szeretnék kipróbálni, új kihívásokkal találkozni. Nem szeretném azt érezni, hogy elkészültem, hogy azzal, hogy elvégeztem egy Művészeti Akadémiát és színészként dolgozom, már révbe értem. Minden lehetőség irányába nyitottnak kell lenni, új dolgokat kell kipróbálni – és én bízom benne, hogy erre lesz itt lehetőségem. A jelek legalábbis erre utalnak. Minőséges előadásokat, minél jobb alakításokat kívánok magunknak, mert ezzel mi is gazdagabbak leszünk.
Kétségtelen, hogy sok előnye van annak, ha egy összeszokott csapat együtt dolgozik. Hátránya van-e?
– Az, hogy az évfolyamunk az egyetem után is együtt akart maradni, a küzdelemről tanúskodik. Mindannyian megállnánk a helyünket más társulatokban is, de a mi kitartásunk, akarásunk eredményezte, hogy együtt maradhattunk. Nagyon szoros kapcsolatrendszer épült ki a csoport tagjai között, ami sok szempontból előnyös, néhány szempontból pedig hátrányos is lehet. Tudni kell kihasználni az előnyöket és semlegesíteni a hátrányokat. Ha más társulatban lennék, folyamatosan idősebb kollégákkal lennék körülvéve, akiktől tanulhatnék. Így csak elleshetek tőlük dolgokat, miközben előadásokat nézek. Azonban ebben a helyzetben, hogy együtt vagyok a csoporttársaimmal, még mindig egymástól tanulunk dolgokat. Viszont van mit, mindig tudunk egymásnak meglepetést okozni.
Mennyire lehet ebben a csoportlétben önállóan dolgozni?
– Lehet. Éppen most rendeztük meg Kucsov Borisszal az Adrian Mole című darabot (Németh Ervin 13 és ¾ nyöszörgés Adrian Mole minden kínszenvedéséből című drámájának felhasználásával). Az első rendezésünk volt ez, diákszínjátszókat mentoráltunk. Hatalmas élmény volt. Saját ötleteinket, elképzeléseinket valósítottuk meg a diákszínészek révén. Érdekes munka volt, s jó volt a fogadtatása is. Izgalmas volt úgy dolgozni, hogy a diákokban nem volt meg az a fajta szabályismeret, amely ugyan biztonságot ad a képzett színésznek, de bizonyos fokig meg is köti a kezét. Készülünk egy sanzonesttel, egy tantermi produkcióval is. Az előbbi a mi ötletünk – tehát van lehetőségünk kiteljesedni.
