Tavaly ősszel sajátos évadot kezdett a Zentai Magyar Kamaraszínház: kilenc, frissen végzett színész érkezett az újvidéki Művészeti Akadémiáról, hogy megmutassa mindazt, amit tud, hogy egy társulatként öregbítse a város méltán híres színházi hagyományait. Egy évfolyam diákjairól van szó, akik László Sándor vezetésével tanulták a színészmesterséget. Sorozatunkban őket mutatjuk be a Magyar Szó olvasóinak. Ezúttal Virág Györgyöt ismerhetik meg, aki Adáról érkezett Zentára.
– Igazából egy kicsit visszatértem én ide, hiszen a zentai egészségügyi középiskolába jártam, s már akkor részt vettem a helyi amatőr színtársulat munkájában. Talán én vagyok az egyetlen az egész társulatban, akinek van valami „szakmai” színjátszói gyökere Zentán. Lényegében soha nem is feledtem ezt a várost, éppen ezért szeptemberben nem is igazán azt éreztem, hogy visszatértem. Inkább azt, hogy hazaértem.
– Ha hazatértél is, de a szerepkör változott: a diákból hivatásos színész lett. Hogy érzed magad ebben a szerepkörben?
– Hat éve annak, hogy belekóstoltam az amatőr színjátszásba. De ez alatt a hat év alatt a zentai színházi élet gyökerestül változott meg. Amikor én amatőrködni kezdtem, még a színház épülete sem úgy nézett ki, ahogyan ma kinéz. Ráadásul akkoriban csupán kedvtelésből jártam ide azért, mert 17-18 évesen itt éreztem magam a legjobban. Ma már azért járok a színház épületébe, mert meggyőződésem, hogy meg kell tennem mindent annak érdekében, hogy Zenta kulturális életéhez hozzájáruljak színészi jelenlétemmel. És bármilyen hihetetlenül hangzik is, én ezt valóban így gondolom. Ha nem így lenne, akkor komolytalanul állnék hozzá a feladatomhoz és valószínűleg nem is lennék itt. Nem tudom, hogy nevezhető-e ez lokálpatriotizmusnak, de hatalmas élmény számomra, hogy éppen itt lehetek színész. Már akkor vágyódtam ide, amikor még arról sem beszélgettünk a Színművészeti Akadémián, hogy mi majd egyszer dolgozni fogunk, hogy majd egyszer fizetésért tudjuk csinálni azt, amit igazán szeretünk. Tehát igen, hiszem, hogy a jelenlétemmel hozzájárulhatok a város kulturális életéhez, még ha csak egy mákszemnyivel is.
– Egy színészben van bizonyos fokú önzés; belső késztetés, ami szinte hajtja, hogy ezzel a hivatással foglalkozzon, hogy egyáltalán felmenjen azokra a bizonyos deszkákra…
– Igen. Ezt hívják exhibicionizmusnak, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy egy színész az legyen, ami. De ez a színpadra vonatkozik, a szerepformálásra, a színpadon való jófajta létezésre. A rosszfajta színpadi létezésre is vonatkozik, igaz, de azt igyekszünk kerülni, amennyire lehet. Ahhoz azonban, hogy én ember tudjak maradni, az exhibicionizmusomat valamilyen módon kezelnem kell. Ha másként nem, hát titkolni a civil életemben, amit meg is teszek: nem állok le például az utcán verset mondani, hogy csak egy banális példát mondjak. Igyekszem nem visszaélni az exhibicionizmusommal.
– Az önzés említésekor inkább arra gondoltam, hogy egy színész iszonyatosan szenved, ha valami nem felel meg neki: ha nem tetszik az előadás, ha nem fekszik a szerep… Az ilyen helyzeteket hogyan lehet kezelni?
– Az emberekre pedig általában is jellemző, hogy nagyon tudnak szenvedni, ha valami nem úgy sül el, ahogyan ők eltervezték. Ez fokozottan érvényes a színészekre. Pontosabban: a művészekre általában. De a művészek önmagukat fejezik ki. A festő az ecsetjével, a költő a tollával, a zenész a hangszerével… A lényeg, hogy nekem nem az önmagam mutogatása a dolgom. Magamat mutogatni nagyon sokféle módon lehet; erkölcstelenül, igénytelenül is. A mi dolgunk, hogy igényesen tegyük ezt, hogy művészi szintre emeljük a magamutogatást.
– Ebben a közegben annak a fajta önkifejezésnek, amely nem elsősorban a színházról, a repertoárról szól, mennyire van lehetősége érvényre jutni?
– A saját projektjeink kapcsán én még a kötelezőkben vagyok kénytelen gondolkodni: meg kell még csinálnunk egy monodrámát vagy duodrámát, amit a Színművészeti Akadémia tesz kötelezővé. Egyébként engem teljes mértékben leköt a munkám. Nagyon szeretek muzsikálni és ha csak tehetem, kihasználom azokat a kamaraszínház adta lehetőségeket, amikor a zenével foglalkozhatom. Zenés gyermekelőadást készítünk és én megtanultam két hangszert olyan szinten megszólaltatni, ami a színpadon is elfogadható: nagybőgőn és ukulelén játszom a darabban. Emellett régóta hegedülök, ráadásul évekig néptáncoltam, s azt a tudásomat is igyekszem karban tartani. A szabadidőmet a színpad számára is hasznos tevékenységgel igyekszem kitölteni, ez pedig ékesen bizonyítja, hogy ki tudom fejezni önmagamat.
– Gondoltál-e már arra, hogy mi lesz, ha majd egyszer nem a Zentai Magyar Kamaraszínház tagja leszel?
– Azt terveztem, hogy bizakodom, amíg csak lehet, elvégre a remény hal meg utoljára. Viszont itt szó sincs a remény haláláról, senki még csak nem is sugallta nekünk, hogy a zentai létünknek egyszer véget kellene vetni. Nem is szeretnék ebbe belegondolni. Meggyőződésem, hogy ha eljutunk egy olyan szintre, hogy a hiányunk érzete megfogalmazódik valakiben, akkor elértük azt, amit akartunk.
