Tavaly ősszel sajátos évadot kezdett a Zentai Magyar Kamaraszínház: kilenc, frissen végzett színész érkezett az újvidéki Művészeti Akadémiáról, hogy megmutassa mindazt, amit tud, hogy egy társulatként öregbítse a város méltán híres színházi hagyományait. Egy évfolyam diákjairól van szó, akik László Sándor vezetésével tanulták a színészmesterséget. Sorozatunkban őket mutatjuk be a Magyar Szó olvasóinak. Ezúttal Rutonić Róbertet ismerhetik meg, aki ugyan Újvidéken született, de Nagyboldogasszonyfalváról érkezett Zentára.
– Az általános iskolai tanulmányaimat szerb nyelven fejeztem be a településen, ahol felnőttem. Utána az újvidéki közgazdasági középiskolába iratkoztam, ahol hároméves kereskedelmi képzésre jártam. Eközben érlelődött meg bennem a szándék, hogy megpróbáljak bejutni a Művészeti Akadémiára. Nem volt egyszerű, sokat kellett érte dolgozni, de összejött. Volt lehetőségem részt venni a Tanyaszínház munkájában; hét éve rendszeresen turnézok a csapattal, nagyon megszerettem, s ez még inkább felerősítette bennem a színház iránti rajongást, tiszteletet. Megtapasztaltam, hogy a színház nem egy épület, hanem az, amit az ember önmagában hord és kifejezésre juttat.
A Tanyaszínház és egy hagyományos kőszínház azért nagyon különböző világok…
– De mennyire! Viszont össze is kapcsolódnak. Mi itt, Zentán most tartunk valahol a Tanyaszínház és a kőszínház közötti félúton. Mindkét színháznak megvan a varázsa. Meggyőződésem, hogy minden színésznek szüksége lenne tanyaszínházas tapasztalatokra, hiszen ott lehet megtanulni, hogy nem a színész teszi a színházat: egy darab létrehozásához rengeteg háttérmunkásra van szükség. Akinek van tanyaszínházas tapasztalata, tudja, hogy a munka nem ér véget a tapssal: utána még színpadot kell bontani, össze kell szedni a kellékeket, ki kell mosni másnapra a kosztümöket… És ez a tudás azt eredményezi, hogy megbecsüli azokat a háttérmunkásokat, akik nélkül nincs előadás. Egy előadás készítése, egy színház fenntartása csapatmunka. És ezt a Tanyaszínházban nagyon jól meg lehet érteni. Ha más művészeti ággal vetjük össze, mondhatjuk, hogy a rendezőnek az előadás az alkotása; a festménye vagy a szobra, ami kikerül a keze alól. Csak éppen a színházi „festő”, a rendező nem festéket és agyagot, hanem élő, hús-vér embereket használ fel arra, hogy a saját elképzeléseit megjelenítse a színpadon.
A formázásra váró agyagtömb esetében viszonylag ritka, hogy van saját akarata, egy színész esetében pedig viszonylag ritka, hogy nincs…
– Egy színész akkor jó, ha két fontos összetevője megvan: egyfelől a nyers jellege, másfelől önnön lénye, embersége. A rendezőnek mindig van saját koncepciója, amibe bele kell illeszkedni. De a színészi szabadságát (amelynek lennie kell) bele kell tudnia építeni ebbe a koncepcióba, különben a rendező nem tud bennünket „használni”, formálni. Manökenek vagyunk, akikre ráadnak egy ruhát és az a dolgunk, hogy azt a ruhát tudjuk viselni és megmutatni a maga legpompásabb valójában. Persze, mi érzelmeket, gondolatokat „viselünk”, mutatunk be. Akkor vagyunk profik, ha tudatosan meg tudjuk valósítani a rendezői utasításokat, de ugyanakkor képesek vagyunk arra is, hogy a saját valónkat is beleépítsük az előadásba. Nem biztos, hogy az akaratosság a jó kifejezés; ez valami olyasmi (számomra legalábbis), ami ellenkezést, ellenérzést jelent, s nem jó, ha ez dominál egy színészben. Az akaratos ember gyakran kizárólagos, nem képes a befogadásra, nem meggyőzhető, ez pedig ritkán jó.
Színészként te hogyan látod magad?
– Azt nem tudom, milyen vagyok. Azt tudom, mire törekszem, milyen próbálok lenni. Arra törekszem, hogy azt a kis, saját szabadságomat megvalósítsam a rendező elképzelésein belül. Szeretnék olyan színész lenni, aki hisz a rendezőnek, bízik benne. Ha nem így, nem nyíltan, bizalommal közelítünk egymáshoz, abból jó nem születhet. Az én feladatom, hogy a képességeimhez mérten a lehető legjobban teljesítsem a kapott instrukciókat. Persze, az ötleteimet, javaslataimat elmondom, mert hiszem, hogy a közreműködésem nélkül kevéssé leszünk eredményesek. A rendező által meghatározott biztos pontokat szeretem, amelyek között viszont szabadon mozoghatok. Van, aki a munka közben a teljes szabadságra törekszik, amelyet semmi sem határol be, de én nem ilyen vagyok.
Úgy tűnik, hogy a Zentai Magyar Kamaraszínház adta kereteket is afféle biztonsági hálónak tekinted: megszabja a határokat, amelyeken belül kell maradni, azonban amely kereteken belül szabadon mozoghattok, anélkül hogy félni kelljen a zuhanástól, a bizonytalanságtól, az öntörvényű rendezőktől…
– Van bizonyos fajta védettség itt, hiszen az igazgatónk olyan, mintha a családtagunk lenne. És ez jó. Ő az a kéz, amely most védelmez bennünket, ahogy annak idején az Akadémián az osztályvezető tanárunk tette. Ez egy szerencsés helyzet számunkra: olyan igazgatónk van, akivel meg tudjuk beszélni a dolgokat. Persze, ahogy minden családban, megesik, hogy az egyébként óvó kéz időnként oda is csap. De mindig tudjuk, hogy a csapást is jó szándék vezérli.
