Tavaly ősszel sajátos évadot kezdett a Zentai Magyar Kamaraszínház: kilenc, frissen végzett színész érkezett az újvidéki Művészeti Akadémiáról, hogy megmutassa mindazt, amit tud, hogy egy társulatként öregbítse a város méltán híres színházi hagyományait. Egy évfolyam diákjairól van szó, akik László Sándor vezetésével tanulták a színészmesterséget. Sorozatunkban őket mutatjuk be a Magyar Szó olvasóinak. Ezúttal Papp Arnoldot ismerhetik meg, aki Pacsérról érkezett Zentára.
– Pacséron fejeztem be az általános iskolát. Nem igazán tudtam eldönteni, hova menjek középiskolába. Abban az időszakban a fiúk kilencven százaléka az informatikát választotta, s én is abba az irányba kezdtem tekingetni. Alsófokú zeneiskolai végzettségem is volt, így aztán arra gondoltam, hogy iratkozhatnék akár zeneiskolába is. Amikor az írásbeli felvételit megírtam, a folyosón odajött hozzám egy hölgy, és megkérdezte, hogy ki vagyok és hová felvételiztem. Mondtam, hogy a zenei munkatársi pálya felé kacsintgatok, s ekkor megkért, hogy menjek vele skálázgatni egy kicsit, próbáljuk ki a hangomat. Skáláztunk és akkor javasolta, hogy felvételizzek szólóének szakra. Így is lett, azzal, hogy mindkét szakot végigcsináltam. S amikor végeztem, éppen nyílt a Művészeti Akadémián magyar nyelvű színészképzés. Akkor pedig oda jelentkeztem, és felvettek.
Ezek szerint egy középiskolai végzettségű zeneművészt és egy egyetemi végzettségű színészt tisztelhetünk benned? Ennyire erős a kötődésed a művészetek irányába?
– Akkor kezdtem a színház felé fordulni, amikor harmadikos középiskolásként először megnéztem az Indul a bakterház című darabot. Korábban, amikor kiálltam a pódiumra, és énekeltem egy dalt, mindig azt éreztem, hogy ez jó, és jól is érzem magam, de valamire még szükségem lenne. Amikor életem első színdarabját megnéztem, már tudtam, hogy mi az, ami hiányzik. Jelentkeztem is a Színitanodába, ahol eltöltöttem két évet, majd felvételiztem a Művészeti Akadémiára.
Általában nagy a kereslet azok iránt a színészek iránt, akik énekelni is, játszani is, netán táncolni is tudnak…
– Egyelőre még csak egy alkalommal véltem felfedezni ezt a keresletet, akkor, amikor az Opera Ultima válogatója volt, s az évfolyamomról a három lány mellett én kaptam lehetőséget. Akkor éreztem azt, hogy az énektudásom szempont volt a válogatáson. Ahhoz azonban, hogy valamelyik budapesti színház válogatójára egyáltalán jelentkezzek, túl szégyenlős vagyok. Ilyesmivel nem próbálkozom, nem is tervezem, hogy belevágjak. Nem tartom magam lokálpatriótának, de vallom, hogy a Vajdaság az, ahol én dolgozni szeretek. Magyarország, az ottani színházak nem igazán vonzanak. Ott is meglehetősen telített a „színészpiac”, színészekkel Dunát lehet rekeszteni, itt viszont megtaláltam a helyemet, és ezt nagyon élvezem. Falun nőttem fel, mindig is szerettem a nyugalmat, ami a falusi környezetet jellemzi, és Zenta nagyon tetszik nekem: még éppen megvan benne a falu nyugalma, de már a város zsibongását is hordozza. Ha csak azt a munkamennyiséget veszem figyelembe, amelyet itt végzünk, az időbeosztás szempontjából tökéletes számunkra. Persze, mindannyian játszunk más társulatoknál is; jómagam Újvidéken, a társaim közül többen Szabadkán is. Ha ezt is beszámítjuk, kénytelenek vagyunk belátni, hogy nagyon sokat dolgozunk. A héten például az Újvidéki Színházzal látogattunk Budapestre, ahol a West Side Storyt játszottuk a József Attila Színházban. Nagy sikerünk volt, telt házzal, ovációval. Nagyon jól éreztük magunkat, csak hát fárasztó egy-egy ilyen út, különösen, ha hajnali négykor érünk haza, és reggel pedig Zentán játszunk.
A jó dolgokról örömmel beszél az egész társulat. De van-e a csapaton belül féltékenység, szakmai irigység, olyasfajta negatív érzés, amellyel meg kell küzdeni?
– Képesek vagyunk örülni egymás sikereinek. Persze, megjelenik az emberben egy leheletnyi irigység, ha a társunk kap egy jó lehetőséget. De ezt tudjuk kezelni, támogatjuk egymást, nem szül rossz vért az ilyesmi. Én például egész életemben mindig valahogy kívülálló voltam minden csoportban, itt pedig ez feloldódott, elmúlt, ezen a közösségen belül egyenlőnek érzem magam. Amikor októberben elkezdtünk dolgozni Zentán, éreztem fenntartásokat, távolságtartást a közönség irányából. Az első bemutató után azonban ez eltűnt, a közönség megnyílt, befogadott bennünket. Amikor a téren a karácsonyi műsort adtuk elő, hatalmas adagnyi pozitív energiát kaptunk. A műsor végén ingyen ölelést osztogattunk: hatalmas élmény volt, hogy vadidegen embereket öleltünk meg, és nagyon pozitívan reagáltak rá. Akkor éreztem azt, hogy Zenta magához ölelt bennünket. Nekem, a színésznek, aki mindig felviszem a színpadra a lelkemet, szükségem van a közönség lelkére, ahhoz, hogy adni tudjak.
Az évad második felében járunk, és egy újabb előadás készül a Zentai Magyar Kamaraszínházban…
– Agatha Christie Egérfogóját készítjük Kálló Béla rendezésében, s várhatóan április végén mutatjuk be. A próbafolyamat pillanatnyilag nagyon dinamikus, interaktív; még nem érezzük a bemutató vészes közelségét, nincs meg a negatív stressz, nagyon jó hangulatúak a próbák.
