Nemrég egy verses-zenés esttel lépett fel Jónás Gabriella és a SU-együttes a szabadkai Népkör MMK-ban, ahol a színművésznő negyvenéves pályafutását ünnepelték a közönséggel, azelőtt pedig az Idősek II. Kárpát-medencei Kulturális és Művészeti Vetélkedőjén vettek részt és továbbjutottak a döntőbe.
– A SU-együttes nem épp képzett énekest, inkább tapasztalt előadót keresett. Reményeink szerint műsorunkat bemutatjuk még Szabadkán, de bejárnánk Vajdaságot is, sőt a határon túlra is elmennénk. A zenekarhoz Lengyel Gábor ötlete révén csatlakoztam. Ez egy új öröm számomra, míg az ismertség Lengyel Gáborral régi. Akkortájt, amikor egy időre őt is Magyarországra vetette a sors, játszottam Budapesten a Magyarországi Szerb Színházban és találkoztunk.
Ha pedig jobban visszamegyünk a múltba, akkor egy szabadkai együttműködés jön elő a Zöld hajú lány kapcsán, amelynek Lengyel Gábor volt a zeneszerzője. Ez az első magyar rockopera?
– Jövőre lesz 35 éve annak, hogy bemutattuk. Magyarországon játszottak ugyan nyugati mintára készült rockoperákat, de eredetében magyarul, a Zöld hajú lány az első. A Szörényi-Bródy szerzőpárostól 1982-ben mutatták be a Pesti Színházban a Kőműves Kelemen című rockballadát, 1983-ban pedig szintén tőlük az István a királyt. A Zöld hajú lány újat hozott színpadi megvalósításában, eszközeiben és merészségében. Vonzotta a fiatalokat és nagy siker lett. Minden nézőszámot megdöntöttünk abban az évben. Jugoszlávia egész területén játszottuk, nagy sportcsarnokokban, telt ház előtt.
Egy ekkora siker nyilván jó iránymutató az önmegvalósítás felé. Egyáltalán milyen vágyból fakadt a színészet hivatásul választása és milyen úton sikerült megvalósítania?
– A színészetre gyerekkorom óta készültem, de azt nem tudtam, hova vezet majd a sors. A főiskolán ismerkedtem meg Korica Miklóssal, aki később férjem lett. Mindketten úgy gondoltuk, hogy családként, színészházaspárként úgy tudunk együtt maradni, ha ugyanott vagyunk. Magyarországon mindkettőnknek lett volna alkalma elhelyezkedni, de nem ugyanannál a színháznál. A távházasságban egyikünk sem hitt, őt pedig nagy szeretettel hazavárták Szabadkára. Egy három hónapos kisfiúval kiegészülve, egyenes út vezetett Szabadkára. Az akkori színházvezetőség együtt várt bennünket. Ez a gesztus példaértékű számomra. Azután mindkettőnket úgymond mély vízbe dobtak, embert próbáló szerepeket kaptunk. Ez ma már ritkaság, a színházvezetők az önmegvalósításban gondolkodnak, nem a társulat építésére helyezik a hangsúlyt. A színházi trendek befolyásolják a repertoár kialakítását. Nem annyira érdekes, hogy melyik szereptől fejlődne a színész. Fejlődjön abban, amit épp kap.
Lehet-e külön szerepeket kiemelni ilyen gazdag pályafutásból?
– Már a nyitószerepem, hogy a Trójai nőkben Andromachét játszottam, nagy mérföldkőnek számított, de valójában semmit sem tudnék kiragadni, mert mindegyikhez emlék fűz. Valóban gazdag és szép az a színházi múlt, amire visszatekinthetek, a kisebb-nagyobb kihagyások ellenére is. Több mint hatvan szerepet játszottam el csak a szabadkai Népszínházban, ezenfelül sok esetben vendégszereplő voltam. A bemutatóim száma meghaladja a százat. Sok szép drámai és zenés szerep talált meg.
Mit hozott a Ristić-éra?
– Nagy változásokat, nagyszerű kollégákat és előadásokat. Az egyetlen problémám az volt, hogy egyre kevesebb lett a magyar nyelvű előadás, márpedig úgy gondoltam, elsődleges feladatom az anyanyelvemen játszani. Ez hozta végül a szakítást köztem és a színház között.
Mi következett ezután?
– Sok-sok éves csönd, úgy Korica Miklósnak, mint nekem. 1993-óta nem vagyok társulati tag, de akkoriban már az Újvidéki Színművészeti Akadémián tanítottam, ahol állandó munkaviszonyt ajánlottak. Jó megoldásnak tűnt, hogy emellett szabadúszó színész lehetek. Azt vállalhatom el, amiben valóban hiszek, ellentétben egy társulati taggal, akinek kötelessége eljátszania azt, amit kiosztanak rá. Tévedtem. Megtorlás és zűrös időszakok következtek. Nehéz volt, de az ember mindig reménykedik. Akinek egyszer megvakarja a talpát a deszka, annak mindig viszket utána. Egy évadot töltöttünk Kassán a Thália Színházban, két bő évadot az egri Gárdonyi Géza Színházban. Azután jött az időszak, amikor a Kosztolányi Dezső Színháznak és a Népszínház Magyar Társulatának egyidejűleg voltam a művészeti vezetője. Kegyetlen időszak volt, mert aki csak tudott nyugdíjba menekült, vagy már az előző vezetőség elbocsátotta. A KDSZ-nek egyáltalán nem volt társulata, a Magyar Társulat két tagból állt. Nagyszerű munkatársra leltem ugyanakkor a megboldogult Godányi László szervezőben, de mindenben támogatott a Népszínház akkori főigazgatója, Erdudac Zsuzsa is. A várostól is nagy segítséget kaptam, hogy a KDSZ szervezésében három évben megvalósítsuk a Palicsi Nyári Estéket, amelyre a vendégek az egész régióból érkeztek. A Nyári színpadon tíz-húsz előadást mutattunk be évente telt ház előtt.
Mit érzett, amikor lebontották a szabadkai színházépületet?
– Belepusztultam. Elhibázott lépésnek tartom. Az a betonkolosszus, ami az égnek meredezik, naponta csak elszomorít…
A kapaszkodót pedig ugyebár az örömteli pillanatok adják. Mekkora öröm a tanítás?
– Óriási, amikor pedig elkezdtem a volt növendékeimmel játszani, az maga lett a csoda. Életem nagy öröme, hogy fiatalokkal vagyok körülvéve. Sokat tanulok tőlük, nem térhetek ki a lendületük, áramlatuk, gondolkodásmódjuk elől. Az első év persze mindig kicsit csikorog, sokat kell tanulniuk, mielőtt nekiindulnak megváltani a világot. Később azonban finomodnak a viszonyok, összehangolódunk, és már elhisznek nekem dolgokat, amik ellen korábban tiltakoztak. Mindennap élmény velük lennem. Sose hagynám abba, addig tanítanék, ameddig bírom és hagyják.
Hogyan sikerül megtartania lelki frissességét?
– Minden évemet úgy élem meg, hogy ez a legszebb korom. Minden évben többet tudok, de többet is felejtek. Ezt talán nem véletlen, gondolom, amit elfelejtek, arra nincs is szükségem. Sajnos a férjem elhunyt, de nagy támaszték a családom, és nagy erőt kapok a növendékektől is. Egy művésznek muszáj lélekben gyermeknek is maradnia, hiszen játszania kell. Ez a játszás egy olyan belső motor, ami hajtja az embert. Továbbra is nyitott vagyok a felkérésekre, ha pedig nem pottyan az ölembe, akadnak még ötleteim…
