Urbán András 2019-ben egy folyamatosan változó, ún. látványprodukciót készített, amelynek több munkabemutatója volt, 2021-re elnyerte végső formáját és végleges címét, amely A nézés költészete lett, és azóta is a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház repertoárját gazdagítja. Urbán András most ismét a KDSZ-ben rendez, ezúttal A hallgatás poétikája című szerzői projektjéről van szó, amely A nézés költészetéhez kapcsolódik, ha úgy tetszik a folytatása. Az előadás szereplői Búbos Dávid, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor és Verebes Andrea. A bemutatója november 17-én lesz, 21.30-kor a KDSZ-ben, a Desiré fesztivál nyitónapján. Az előadásról Urbán Andrással beszélgettünk.
– A nézés költészete a vizualitással foglalkozik. Ez egy olyan előadásunk, amellyel lemondtunk az irodalmi történetiségről, csak a gesztusra és a képre építettünk. A színészi megnyilvánulás is többnyire elmarad, illetve a színészi kifejezésmód főleg abban nyilvánul meg, hogy tárgyakat mozgatnak a színpadon. A hallgatás költészete ily módon ennek a folytatása. Míg akkor a képi világgal, a látással foglalkoztunk, most a hallással tesszük ezt. Leginkább az emberi hang érdekel bennünket. Ez nem egy zenés előadás, az emberi hangok és zajok kompozícióját kutatjuk a színészekkel.
Ehhez a projekthez köthetően személy szerint egy olyan fázisban vagyok, hogy a minél kevesebb az, ami érdekel. Amikor még tervezünk egy előadást, akkor nagy látványelemek, hangi attrakciók jutnak eszünkbe, és utána ez valahogy elkezd letisztulni. Ezen az úton haladva már a suttogásnál tartok, vagy ott, hogy milyen hangot ad ki két ember bőrének az egymáshoz simulása, amikor egy ember megsimogatja a másikat, végigsimítja a bőrét. Az ilyen fajta intimitás, a belső tartalom lecsupaszodott formája az, ami most leginkább foglalkoztat – fejtette ki Urbán András, akit az előadás címéről is kérdeztük.
– A magyar nyelvnek van egy nagyon érdekes gazdagsága, és a hallgatás jelentheti azt, hogy valamit hallunk, meghallgatunk, valamire odafigyelünk, de jelentheti azt is, hogy nem beszélünk, nem mondunk semmit sem. Ez nyilván utalhat arra a létérzésre, amit szinte folyamatosan érezhetünk, amikor nem bírunk, nem tudunk, vagy nem szabad elmondanunk bizonyos dolgokat. Akárhogyan is próbálkozunk, nem vagyunk képesek elmesélni, szavakba önteni. A színházművészet, és egyáltalán a művészet talán az egyetlen terület, ahol megfogalmazódhatnak azok az úgymond többletjelentések, amelyeket szavakkal nem lehet vagy nem tudunk kifejezni – hallottuk Urbán Andrástól, aki a próbafolyamatra is kitért.
– Ez egy nagyon nehéz munkafolyamat, hiszen nem egy viccekben, poénokban bővelkedő előadás készül. Nincsenek támpontok, nincs történet, nincs szöveg, amely vezetné az embert. Nyilván komolyabb művészi megközelítésű befogadást vár el a közönség részéről is. Itt a színész nem utánoz, nem alakul át, nem próbál valami más lenni, hanem önmaga marad, illetve önmagából indul ki. Az előadás alapja a valóság, de nem társadalmi, szociális értelemben. A legalapvetőbb realitásra, az emberi létre és a körülöttünk levő materiális világra gondolunk.
Akárcsak A nézés költészete, ez is az a típusú színházi előadás, amely folyamatosan változik. Mindegyik produkció másmilyen lesz, és itt most nem is az improvizációról van szó, hanem mindarról, ami a tapasztalatok útján alakul ki. Sok függ az előadáson keringő energiáktól, és a színészek állapotától is. Ezt nem is lehet próbálni, előadásról előadásra változhat. Egyszer pedig majd talán egy harmadik verzió is létrejön, a két előadás összeszövése, a látvány és a hallás összevonása – mondta Urbán András.
Nyitókép: Urbán András, fotó: Molnár Edvárd
