Ahogyan a korábbi években, idén is láthattunk a szabadkai KDSZ Desiré fesztiválján olyan produkciókat is, amelyek főleg a fiatalokat célozzák meg. A Belgrádi Drámai Színház egy igazán lelkes, fiatal, pályakezdő csapattal és a Csendben, csendesebben című előadással érkezett.
A Csendben, csendesebben Milica Radojčić szövegét szabadon kezelve készült. Az előadás nyíltan beszél a nemi erőszakról, egy házibulin történeteken keresztül, amire mindenki másképp emlékszik. A jelenlevők nem tudják eldönteni, hogy nemi erőszak vagy beleegyezéses szex történt. A produkció ennek kapcsán kitér a patriarchátusra, a nők helyzetére, a sztereotípiák újragondolására szólít fel, és azt hangsúlyozza, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol a szexet és a nemi erőszakot gyakran szinonimaként használják, a nem pedig igent jelent. Ennél a produkciónál egyáltalán nem is az a lényeg, hogy valakinek tetszik-e vagy sem, sokkal inkább az, amire rávilágít. Mindenképpen elgondolkodtató az idősebbek számára is, akinek gyereke vagy unokája van, de akár egyfajta visszatekintőként is felfoghatjuk, hogy a múltban esetleg mit tettünk mi másokkal, vagy mások mit tettek velünk. Az előadásról Ana Janković rendezővel beszélgettünk:
– Teljes szabadságot kaptunk ahhoz, hogy úgy készítsük el az előadásunkat, ahogyan azt gondoljuk. Semmi sem volt megszabva, nem lettek meghúzva határok, sőt minden támogatást megkaptunk, hogy a produkciót a saját elképzeléseink szerint realizáljuk. Az előadás ötlete onnan jött, hogy gyakran úgy érezzük, mintha a társadalmunkban nem létezne határvonal a nemi erőszak és a szex között. Patriarchális kontextusban pedig szinte magától értetődő, hogy a nem valójában igent jelent, csak másképp mondva, vagy épp a rámenős fél különböző módszerekkel eléri azt, hogy a nem igen legyen – hallottuk a rendezőtől.
A címével ellentétben az előadás egyáltalán nem csendes, Sajsi MC dalai is felcsendülnek benne, felkavaró jeleneteket tartalmaz, de játszik az iróniával is, és ún. közönségcsapdákat is rejt. Például egy nemi erőszakot bemutató résznél tapsra kérik fel a nézőket, és egyesek tapsolnak is:
– Nem akartam elhinni, voltak játszásaink, amelyeken a közönség hangosan tapsolt, holott ide pont nem illik. Az is megtörtént viszont, hogy az emberek kimentek előadás közben, elsírták magukat, vagy pánikrohamot kaptak, de ezzel is számoltunk, hiszen ez készakarva lett egy agresszív, intenzív és kellemetlen jelenet. Ilyenkor én is felmegyek a színpadra és a közönség reakciója alapján döntöm el, hogy meddig tartson. A produkció lényeges része a zene is, mert fontosnak tartottam bemutatni, hogy egy mulatság, egy jó adag adrenalin lökettel, hogyan válik agresszívvá, és hogyan hozza ki az emberekből a primitív énjét – hallottuk Ana Jankovićtól.
Az előadásról, annak témájáról, Aleksandra Arizanovićot, az egyik szereplőt is kérdeztük:
– Gyerekként nem tanuljuk meg és nem tudjuk meghúzni a határainkat, azokat érthetően definiálni. Kezdve onnan, hogy amikor kicsik vagyunk, a felnőttek puszilnak és simogatnak bennünk, ha tetszik az nekünk, ha nem. Nem is mondhatunk nemet, egyrészt nem illik, másrészt pedig nem is tudjuk, hogy ebből mi az ártalmatlan és mi nem. Talán már ez is közrejátszik abban, hogy később egy nagyobbacska lány vagy egy nő nem tud felülkerekedni, képtelen megértetni másokkal, kiharcolni azt, hogy amikor azt mondja nem, az azt is jelenti. Ez egy merész előadás egy nehéz témáról. A színiakadémián a tanáraink mindig arra buzdítottak bennünket, hogy fontos dolgokról szóljunk a színpadon, de tegyük ezt annak szolgálatában, hogy aki nézi, annak adjunk valamit. Ez vezérelt bennünket az előadás készítése során is, hogy amikor a közönséggel való kommunikációról van szó, akkor ez a produkció legyen őszinte és direkt. Eljátszva, de nem megjátszva. Egy ilyen előadást nem készíthetünk el úgy, hogy közben kikerüljük önmagunkat. Úgy gondolom, képmutató lenne, ha saját magunkat nem helyeznénk bele, nem mondanánk el valamit saját tapasztalatból, ha már mi állunk a színpadon és mi fordulunk a nézőkhöz. Ha nem is saját élményt vagy érzést megosztva, de legalább olyant, amiről tudunk – fejtette ki Aleksandra Arizanović.
Lezárult a Desiré, de…
Csütörtök este lezárult a szabadkai Desiré nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál, de nem teljesen, hiszen vasárnap még lesz egy ráadásnap, amikor is jönnek a hősök, pontosabban Uroš Kaurin és Vito Vajs a Hős című projektjük negyedik részével, amelynek az alcíme Business as Usual.
Az idei Desirén is igazán izgalmas előadásokat láthattunk, a nézők kiválaszthatták a kedvenceiket, és embereket találomra kérdezve, szinte mindenki mást mondott. Valakik kedvence a sepsiszentgyörgyi Oxigén zenés lézershow volt, másoknak Jernej Lorenci Škofja Loka-i passiójátéka tetszett legjobban, megint mások Hód Adrienn világszínvonalú Coexist című táncelőadását választották, olyanok is vannak, akiket a záróprodukció fogta meg leginkább, Irena Popović nagyszámú szereplőt felvonultató, Gyerekek című kortárs operája, és így tovább, felsorolhatnánk az összes előadást. Akárcsak az előző években az idei Desiré is igencsak sokszínű volt, láthattunk vidámabb, szellemesebb előadásokat, meghatóakat és komoly témákat boncolókat, kritikus szemléletűeket, szövegre összpontosítókat, zenéseket, táncosakat, látványosakat és kísérleti színházas produkciókat is. Szinte valamennyi előadásra jellemző a friss lendület, ami mindenképpen azt bizonyítja, hogy a kortárs színház nincs kifulladóban és van még mondanivalója.
Nyitókép: Jelenet a Csendben, csendesebben című előadásból, fotó: Molnár Edvárd
