Érdekesen alakult az idei Desiré, hiszen vasárnap volt egy ráadásnapja és tulajdonképpen ekkor zárult le igazán a fesztivál. A legutolsó előadás Uroš Kaurin és Vito Weis kettőse, a fergeteges Hero szlovén produkció negyedik része volt.
A Hero nagy népszerűségnek örvend, egy igazán szellemes előadás-sorozatról van szó, amely hol vicces poénokon, hol érzelmes momentumokon keresztül szól a színházról, a közönségről, a színészekről, emberi viszonyokról, barátságról, ellentétekről, bajtársiasságról, az önfeláldozásról, a küzdelemről, a lemondásról és megannyi másról. Uroš Kaurin és Vito Weis karakterei hősök, mert mindenáron be akarják bizonyítani, hogy a társadalomnak igenis szükségük van rájuk. A második részben azt vizsgálták, hogy mi mindent tesz meg egy színész a tökéletes show-ért, a harmadik részben viszont letisztázták, hogy ők nem olyan barátok, akik sülve-főve együtt vannak. Nem vakációznak és nem edzenek együtt, olykor össze is zörrennek, valami mégis összetartja őket. A Hero 1.0 bemutatója 2014-ben volt, a Hero 2.0 alcímet is kapott, ez volt a The Show of All Shows, ha úgy tetszik a Produkciók produkciója, vagy A legnagyobb show, azután jött a Hero 3.0, a More Than Words, illetve A szavakon túl, idén pedig a vadonatúj Hero 4.0, a Business as Usual, azaz a Minden a régiben alcímmel. A Hősök sorozatot a Desirén kísérhettük, a harmadik részt 2019-ban láthattunk, tavaly Vito Weis egy szólóprodukcióval jött, de idén pedig Uroš Kaurinnal tért vissza. A Hősök 4.0 a maribori Moment és ljubljanai Glej színház koprodukcióban jött létre, ugyanakkor ez egy fesztiválos koprodukció is, a szabadkai Desiréé és a temesvári TESZT-é. Az előadás bemutatója egy hónappal ezelőtt volt, ennyire friss ez a produkció.
A Desiré közönsége ezúttal is sokat nevetett, a Hősök mindent megtettek azért, hogy a nézők jól szórakozzanak, attól sem riadtak vissza, hogy vámpírokként pattogatott kukoricával kínálják az embereket, de újból meggyőződhettünk arról is, hogy elképesztően jó színészekkel van dolgunk.
Uroš Kaurinnal és Vito Weisszal az előadás előtt kávézgattunk és beszélgettünk a produkcióról:
– Az emberek azt gondolták, hogy a Hősök egy trilógia, holott erről szó sem volt, szeretnénk legalább tíz részt készíteni. Az alcíme is ezt sugallja, hogy mi ezt még mindig akarjuk és csináljuk. A Hősök előadás akár egy életre is szólhat. Több mint tíz évvel ezelőtt kezdtünk el ezzel foglalkozni, de már akkor is egyfajta színházi sorozatban gondolkodtunk. Az elképzelés pedig az, hogy ameddig világ a világ, és mi ketten eltűrjük egymást, és ameddig a nézők is bírnak bennünket, addig lesznek újabb részek – mondták a színészek, akik szinte egymás szavába vágva arra is kitértek, hogyan készítik az előadásokat és hogyan tekintenek a nézőkre.
– Először megbeszéljük, mivel akarunk foglalkozni, kitaláljuk az alcímet, és azután elkezdjük a próbákat. Ötletekkel jövünk elő és azokat feldolgozzuk. Érdekel bennünket a kettőnk viszonya, de ugyanúgy a közönséggel való viszonyunk is. Nagyon fontos kérdés a számunkra az, hogy valójában mi is a színház. Ezért is jó dolgozni a Hősökön, mert teret ad ahhoz, hogy ilyesmin gondolkodjunk, feltegyünk ilyen kérdéseket. A Hősök során a színházban valami egészen őrült ötleteket valósíthatunk meg. Kitörlődik a határ közöttünk és a nézők közt. Bevonjuk a játékba a közönséget is, és végül valóban színház lesz az egész világ, amelyben mindannyian szereplők vagyunk. Azt hiszem ebben az előadásban megyünk legtöbbet a nézők közé, de ezt nagyon illedelmesen tesszük. Mi mindig nagyon illedelmesek vagyunk, mert jó neveltetésben részesültünk. Az egyik jelenet pont a közönség és a szereplők közti viszonyról szól, konkrétan egy szereplő és egy néző közt játszódik le. A szituáció az, hogy egy néző nem akar direkt részt venni az előadásban. Persze a szereplőt és a nézőt is mi játsszuk el. Úgy tartjuk, hogy mi és ti közt nincs határ, de ugyanakkor azt is gondoljuk – és ezt még a Hősök elején meghatároztuk –, hogy mi vagyunk az előadók, a nézők pedig a közönség. A nézőknek tehát semmitől sem kell tartaniuk, amikor a Hősöket nézik, hogy megmozgatnánk őket vagy valamilyen elvárásaink lennének. Mi a nézőktől csak azt várjuk el, hogy nézzenek, figyeljenek, gondolkodjanak, hallgassanak, érezzék jól magukat, szórakozzanak jót. A mi feladatunk pedig az, hogy elkészítsük az előadást. Marad tehát a régi felállás, mi játszunk, a közönség pedig nézi. Mi dolgozni jöttünk a színházba, a nézők pedig jegyet váltottak az előadás megtekintésére. Nem akarjuk meggyőzni a közönséget arról, hogy mi nem vagyunk színészek. Azok vagyunk, keményen gyakoroltunk és próbáltunk, az előadásaink pedig egy szorgos alkotócsapat eredményei. A nézőkön van, hogy elengedjék el magukat, a többi a mi dolgunk, az előadást mi adjuk. Mi egyfajta szolgáltatást nyújtunk a néző pedig ezért fizet, tehát minden marad a régiben, azaz Business as Usual – hallottuk Uroš Kaurintól és Vito Weistől.
Nyitókép: Uroš Kaurin és Vito Weis a Hősökben, fotó: Molnár Edvárd
