Fél évszázaddal ezelőtt, 1973-ban a tartomány székvárosában, Újvidéken magyar nyelvű színház alakult. Az Újvidéki Színház. Az emlékezetes színházavató ünnepségre 1974. január 27-én került sor. Örkény István: Macskajáték című színpadi műve, amelyet Vajda Tibor rendezett, indította útjára a vajdasági magyarság új, sokat ígérő színházát. A rendezőt az akkori körülményekről, az első előadásról, illetve színészi pályájáról kérdeztük.
– A József Attila Kultúrotthonban az amatőrök Gárdonyi színművét, A bort készítették. Abban az előadásban van egy kisfiú, aki hatéves, én akkor épp annyi idős voltam, és betettek a szereposztásba. Így kezdtem el színészkedni. Azt gondolom, én erre a pályára voltam kijelölve. Nem véletlenül, mert édesanyám 14 éves korában színésznő akart lenni, és Bácsfeketehegyről elszökött Pestre, de mivel kiskorú volt, visszatoloncolták. Ő kezdte ezt az egészet, aztán én folytattam.1952-ben kezdtem az Újvidéki Rádióban. Ott szerepeltem a Tavasz Jánoska elindulban. És elindultam. Számtalan szerepem van, mert akkor kezdtem, amikor a magnó még ismeretlen fogalom volt. Élőben mentek a műsorok, nyomot nem hagytak maguk után, így nincs mit megszámolni. Állítólag több mint 880 hangjáték-rendezésem van. Ezeket CD -n őrzik.
Hogyan kell elképzelni az ötven évvel ezelőtti színházcsinálást?
– Térbehelyezett hangjáték. Abban az időben nem igazán értettünk a színházcsináláshoz, de akartuk, ami nagyon fontos. Sokkal többet ér az, ha valaki akarja, de nem ért hozzá, mint az, ha valaki valamihez nagyon ért, de nem akarja.
Amikor mi kezdtük ezt csinálni, akkor nem volt semmi. Csak őrült nagy lelkesedés és olyasmi, hogy nekünk ez adva van, és mi ezt meg tudjuk csinálni. Hogy hogyan fog ez kinézni, azt senki nem tudta. Annyiszor melléfogtunk, leálltunk, de mindennek ellenére akartuk csinálni.
Jó volt, hogy ilyen emberekkel voltam körülvéve, akik akarták csinálni. Fischer Károly, Váradi Hajni, Ladik Katalin, Szkopál Béla, vagy a Nagygellért-házaspár. Nagyon jó gárda volt. Én befejeztem az akadémiát, de azt gondolom, hogy a színházcsinálást nem lehet tudni, akarni kell és szeretni, illetve beleépíteni magunkat. Esetről esetre. Nem lehet úgy tanulni, mint más szakmát. Amikor mi kezdtük csinálni, akkor nyitva volt az út, mert előttünk nem volt semmi, és olyat csinálhattunk, amilyenre képesek voltunk. Senki nem tudta megmondani, hogy mit várnak el tőlünk. Az Újvidéki Színház lehetővé tette, hogy mindenki azt csinálja, amit szeret, és úgy, ahogy tudja, akarja.
Miért a Macskajátékkal indították útjára az Újvidéki Színházat?
– Nem volt könnyű eljutni a színházavató ünnepség napjáig, hiszen évekre volt szükség, hogy megérlelődjék még egy vajdasági magyar színház fontossága. Az első előadásban nem voltak profi színészek. Ez egy amatőr előadás volt, mert magyar akadémiát végzett színész akkor nem volt. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy akadémia se létezett. Persze volt, akinek az nem is kellett, például Fejes Gyurka és Romhányi Ibi kiváló színész volt. Inkább kellettek volna ők az Akadémiának, mint az nekik. Sajnos ők nem játszottak a nyitó előadásban, mert már szereplői voltak a Play Strindbergnek.
A Macskajáték azonban soha nem lett mérföldköve az Újvidéki Színháznak, csak olyan értelemben, hogy ez volt a nyitóelőadás. Tudom, hogy a színészek a legjavát adták annak, amit tudtak, és megcsináltuk az előadást. Én akkor 28-éves voltam. Az asszonyok közül, akikről szól a darab, az egyik 72, a másik 68 éves. Nem erre a darabra vártam egész életemben, de meg kellett csinálni. Parancsba kaptam. Azért indítottunk ezzel a darabbal, mert ha már vajdasági magyar szerzőt nem találtak, akinek a művét feldolgozhattuk volna, akkor legalább magyar szerzőnek kellett lenni. Örkény az volt.
Mi kell ahhoz, hogy egy előadás sikeres legyen?
– Feltétlen fontos, hogy az előadás jól legyen értelmezve és rendezve, jól legyen játszva, emellett fontos, hogy legyen közönsége. Ha a közönség fogadja, reagál rá és visszacsatol, akkor az egy jó előadás. Hiába tudom, hogy a rendezői fogások egy előadásban jó helyen vannak, de ha arra nem reagál senki, akkor nem jelent semmit. Három dolognak kell találkoznia: jó szöveg, jó színész és jó közönség. Ha valamelyik rossz, akkor nem lesz sikeres az előadás. Ha ezek együtt vannak, még a rendező sem képes tönkretenni a produkciót.
Én nagyon szerettem csinálni ezt a munkát, mert nekem ez nem munka. Minden egyes színházi előadás tulajdonképpen olyan alkotás, amelyben benne van egy élőlény minden eleme. Élnek a színészek, él a rendező, él a díszlettervező, és a kosztümtervező, él a zeneszerző. Az Újvidéki Színházban nem volt semmiféle akadálya annak, hogy megvalósítsuk magunkat. Előre láttunk! Láttuk, hogy hol vagyunk és hova jutunk el. Ma már nem látom, mert össze van zagyválva minden. Akkor viszont olyan kevés dolog volt definiálva, hogy tisztán lehetett látni.
Milyennek látja most a színházat?
– Nagyon más! Szinte minden megváltozott. És még valamit be kell ismernem. Jómagam is. Megöregedtem. Az a mi generációnk színháza volt. A maiak most teremtik a sajátjukat. És ez így van rendjén. Azonban jó látni, hogy ha sok nehézség árán is, de még a mai napig működik a színház. Jómagam 2000-ig voltam aktív rendezője az Újvidéki Színháznak, de még most is szívesen járok ide. Azt gondolom, érdekes idejönni, új embereket látni, új színházat megismerni, mert a mi színházunk nagyon más volt. Jó látni, hogy a kezdeményezésünk vitte valamire, ez pedig igazolta, hogy érdemes volt csinálni. A színházi dolgozók, illetve az ide járó közönség értékelik azt, amit mi annak idején elkezdtünk, és tudják, illetve akarják folytatni. Ebből kifolyólag ez az intézmény életképes, és egy olyan valami, ami önmagát szüli újra, ez pedig elég ahhoz, hogy létezzen, mindaddig, amíg van igény rá, vannak színészek, vannak rendezők és még sokan mások, mondanák a magyarok, és végül, de nem utolsósorban van közönség. Ez ad értelmet az egésznek, mert miattuk van ez az egész már ötven éve.
Nyitókép: Dávid Csilla
