Vitkayné Kovács Vera, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház operaszínpadának primadonnájaként, a Művészeti Akadémia szólóének-tanáraként nemcsak operaművészetet és komolyzenét népszerűsített belföldön és külföldön. Majdnem hét évtizede énekel, és a hatvanas évektől a magyarországi közönség is megszerette a magyar nótát is éneklő művésznőt.
A múlt hónapban két magyarországi életműdíjjal tüntették ki. Az elsőt, amellyel a Dr. Kikli Tivadar Magyarnóta-szerzők és Énekesek Dél-magyarországi Közhasznú Egyesülete lepte meg, a művésznő Szegeden vette át június 13-án. A másodikat július 27-én a budapesti Magyarnótaszerzők és Énekesek Országos Egyesülete több évtizedes munkájának elismeréséül ítélte oda. A serlegekből és az oklevelekből álló két díj is sikeres énekesi pályafutását dicséri.
A magyarnóta-éneklés színvonaláról kérdezem a művésznőt, akit 1978-ban a Jugoszláv Esztrád Díjjal tüntettek ki.
– Valamikor nemcsak képzett énekesek, hanem operaénekesek énekeltek magyar nótákat, ma nagyon süllyedt a színvonal. Magyarországon a kommunista időkben osztályozva voltak az éttermek. Amilyen osztályzata volt az étteremnek, olyan színvonalas zenekart, énekest szerződtetett. Manapság a magyarnóta-éneklés válságban van, mert nincs képzés – mondta látogatásunkkor Vitkay Kovács Vera.
1951 óta az Újvidéki Rádió magyarnóta-énekese sokfelé vendégszerepelt magyar nótákkal. Az énektanárnője aggódott, hogy ezzel tönkre teszi a hangját.
– Nincs ok aggodalomra. Csak énekeljetek! – biztatom a magyar növendékeimet, akik nem énekeltek magyar nótákat. Ágota lányomnak is ezt mondom. Most ő jár mindenfelé magyar nótákat énekelni.
A magyar nóta a mi lelkünk! Miért ne mutatnánk meg másoknak is azt, amink van? A magyar nótánk olyan színvonalas, mint az olaszok nápolyi dala, a canzone napoletana, a Nápoly városából eredő, az egész világon népszerűvé vált műdal típus. Az O, sole mio és sok más örökzölddé vált dalt világsztár énekesek tűzték, tűzik műsorukra. Mindig a nagyobb hangterjedelmű, érzéssel teli magyar nótákat választottam. Ezrével tudok magyar nótát, mert amelyet egyszer-kétszer hallottam, és azt aztán mindig énekeltem Szerbiában.
Belgrádban születtem. Édesanyám a Pesti Rádiót hallgatta, és így a magyar nóta mellett nőttem fel. Amikor a második világháború kitörésekor Óbecsére jöttünk, a kultúrkörben a plébános és a kántor voltak az elsők, akik magyar nótára neveltek. Sokat énekeltem, és sokat tanultam a cigányzenészektől. Közöttük soha nem volt veszekedés, családként viselkedtek. Udvarias, jó lelkű, aranyos emberek, akiket a mai napig tisztelek. A banketton maguk mellé ültettek, vigyáztak rám. Szívesen utaztam és társalogtam velük. Megtanítottak arra, hogy például a Száz szál piros rózsa vagy más dalban hogyan kell egybevenni egy frázist, és nem bárhol megszakítani levegővétellel. Csak így lesz szép ívelése a magyar nótának. Amikor énekeltem, és nem sírt a közönség, az nem is volt igazi előadás. Nem mondtam le a fellépésemet akkor sem, amikor gyászoltam. Eltemettem az édesapámat, másnap Pesten készítettem fölvételt, harmadnap Sárospatakon volt nótaestem. A temetés témájú dal éneklése közben sírt a közönség, mert nem elég csak valamit elénekelni, mindent teljes szívvel-lélekkel kell átadni. A néhány perces magyar nótába, ha az énekes ilyen lelkülettel adja elő, belesűríti az egész életet. Minden attól függ, hogyan adja elő, ettől függ, hogy az ember szereti hallgatni, vagy nem a magyar nótát.
Gyatra, szív nélküli előadók éneklését rossz hallgatni. Munka nélkül semmit sem lehet elérni! Mindent gyakorolni kell. Le kell ülni, le kell sok mindenről mondani, ha magyar nótát, ha műdalt ad elő az énekes. Mindent alaposan ki kell dolgozni – vallja a művésznő.
Amióta nyugdíjba vonult, élvezi a nyugodtabb életmódot. Ritkán lép fel, nem azért, mert nincs hangja, hanem mert nem vállalja a mindennapi skálázást. Egy-egy fellépés előtt azonban, ha kell, két hétig gyakorol.
– Leülök a zongorához. Megnézem, melyik hangon kezdem. Kisskálákkal kezdem, aztán nagyobbakkal folytatom. Mindent be kell skálázni, csak utána kezdek énekelni. Mindent be kell gyakorolni.
Az éneklés szakma, nem lehet két év alatt megtanulni. Annak idején azért jöttem el Óbecséről Újvidékre, mert tovább akartam fejlődni. Albérletben laktam. Magyarnóta-énekléssel tartottam el magam, abból fizettem az egyetemi tanulmányaimat, a magánórákat, mert a heti két énekóra az egyetemen nem volt elég.
Sok egyetemi hallgatóm, diákom azért nem fejlődött, mert keveset gyakorolt, és nem volt hangszerük. Türelem kell a gyakorlásra. Néha ötvenszer is levettem egy skálát, ha nem ment. Mert az olyan kell, hogy legyen, mint a gyöngyszem… – mondta a művésznő.
Az opera-énekesnő pályafutásáról és kitartó munkájáról sokat megtudhatnak a fiatal énekesek az Álmoktól a megvalósulásig c. kétnyelvű monográfiájából.
