Pablo Casals írja feljegyzéseiben Bachról: „Az elmúlt nyolcvan évben minden egyes napot ugyanúgy kezdtem. Nem afféle gépies rutin ez, hanem valami, ami nélkülözhetetlenül fontos mindennapi létemhez. Leülök a zongorához, és lejátszom Bach két prelúdium és fúgáját. Nem is gondolok rá, hogy másként is tehetnék. Ez afféle mindennapi áldás a házra. De számomra egyebet is jelent. Ezáltal fedezem fel újra a világot, melynek örömmel vagyok részese. Ilyenkor újra felismerem az élet csodáját, és eltölt az ámulat, hogy milyen hihetetlenül nagyszerű dolog embernek lenni.”
A hangszerek királynőjének nevezett instrumentumról sokan azt gondolják, hogy századunkban inkább mostohagyermek, mint királynő. Ha nem is mindenhol, de a posztkommunista, értékeiben erőteljesen felhígult, liberalizálódott világunkban még sokat kell dolgozni az átlagember művelésén, hogy ezt a képet valamicskét befolyásoljuk, megváltoztassuk, és a kultúra, valamint a szakralitás között ne szakadékot, hanem a szoros kötődést, gazdagságot láttassuk. Nekünk, szabadkaiaknak, akiknek rendes színházunk sincsen, a hangversenyterem fogalma még inkább elérhetetlen dolog, így az orgona ténylegesen marad a sacrum, szent terében a templomban. Ha hallani szeretnénk az orgonát, ténylegesen a templomba betérve tudjuk csak csodálni gazdag hangzását.
Másról sem ugyan, de orgonahangversenyről még nem is láttam kritikát magyar sajtóban, pedig az elmúlt években a Szent Teréz-székesegyház sok orgonahangverseny színhelye volt. Az orgona engem mindig is lenyűgözött, ez a leginkább egy vadászgép pilótafülkéjére emlékeztető, és talán a legbonyolultabb szerkezetek között számon tartott, a hangszerek között mindenképp. A megkomponált műzene megannyi fantasztikus művét sem lehet rajta egyszerűen, komoly munka és előtudás nélkül megszólaltatni, gondolok itt a bonyolultabbnál bonyolultabb Bach-fúgáktól kezdve Liszt és Reger nagyszabású romantikus vízióin keresztül Duruflé vagy Messiaen műveiig. Kettőtől öt manuálig, pedálok, regiszterek... És mindezek ellenére (vagy ezekhez képest) az orgonisták körében maradt a leginkább népszerű – sőt elvárás – az improvizálás művészetének elsajátítása.
Pálúr János azok közé az orgonaművészek közé tartozik, aki az orgonaművészet minden elvárásának megfelel. Legyen az Bach, Duruflé vagy Messiaen magas zenei igénnyel megfogalmazott, átgondolt, minden zenei frázist értelemszerűen összekapcsolt, mégis esztétikusan bemutatott, a zenei katarzisig elvezető zenei élményt nyújtja minden hangversenye alkalmával, így a mostani szabadkai hangversenyén is, ahol a bevezető darabot, a g-moll Fantáziát és fúgát BWV 542 Pálúr János tanár úr szólaltatott meg. Orgonajátékával az ember lelkét gazdagító zene Isten dicsőségét énekli meg, éppúgy, mint ahogy ezt Bach tette meg a lipcsei Tamás-templomban 300 évvel ezelőtt. Pálúr János igazi egyházzenész és művész is ugyanakkor. A jó muzsikust és egyházzenészt arról is felismerheti a nagyérdemű, hogy egyszerűbb hangszereken, kisebb településeken lévő kisorgonán ugyan úgy játszanak, mint a nagy koncertorgonákon, mert nagyobb felelősségnek élik meg tiszta zenét nyújtani olyan embereknek, akik esetleg élőben nem is, vagy ritkábban hallottak, mint szakértő közönségnek, akinek módjában áll kritikát gyakorolni, összehasonlítani más előadókkal. Az egyszerű embereknek annál inkább csak szépet és nemeset adnak, minél kevésbé ismerik fel annak értékét, mert a szó eredeti értelmében élik meg küldetésüket a kultúra és a szakrális zene nagyköveteinek. Pálúr János zseniális muzsikusi képességei és képesítései nem csak saját játékán mutatkoznak meg, de növendékeinek is maradéktalanul átadja, akik ugyanazzal az alázattal és átgondoltsággal, de sose a muzikális élménye nélkül szólaltatják meg a hangszerek királynőjét, az orgonát. Tabajdi Ádám e-moll Triószonátát BWV 528 és a „Vater unser im Himmelreish” BWV 682 műveit szólaltatta meg, h-moll Preludium és fúga BWV 544 művét Gedai Ágoston tolmácsolta, C-dúr Prelúdium, Adagio és fúga BWV 545 művét Tüzes Marcel játszotta legvégül pedig Schallinger – Foidl Artúr játszotta a Partita BWV 770 művet. Az orgonahangversenyt a Bachoz méltó komolyság, tiszta tolmácsolás, gyönyörű muzikalitás jellemezte. Méltó módon képviselte itt Szabadkán azt a célt, amivel megemlékezni szerettünk volna a nagy mester kerek születésének évfordulójáról. A bachi zene nem öncélú, csak magasabb, a Szellemet és a hozzá repítő lelket szolgáló feladatokat teljesíthet. Úgy érzem, hogy tökéletesen meg is valósult ezen a bizonyos esten, ami a Magyar Nemzeti Tanács támogatásával jöhetett létre.
