(Molnár Edvárd felvétele)
Az Ethnokor tagja, de más formációkban is megfordul, számtalan zenésszel működött együtt. Zenéje színházi előadások által is eljut a hallgatókhoz, nemrég óta pedig zenetanárként igyekszik valódi értékeket átadni az újabb generációknak. Figyelemre méltó hangszergyűjteménnyel büszkélkedhet. Bakos Árpáddal egyebek között a tanítás fényes és árnyoldaláról, a zenélés végtelen öröméről és a lehetőségek kurta kínálatáról, valamint az állandó rohanásról és az idő rövidségéről beszélgettünk. Mindenekelőtt azonban azt tudakoltam, hogyan tölti a húsvéti ünnepeket.
– Családostól Szkopjéba megyünk, meglátogatni egy kedves zenésztársamat. Zenélgetünk és kikapcsolódunk. Utána vissza a hétköznapi malomba…
Ami új tervek megvalósítását is jelenti?
– A Kosztolányi Dezső Színház Liliom című produkciójának zenei részével foglalkozok, de már gondolok a nyárra. Bartal Kiss Rita Pécsett rendez egy előadást, amelynek július 25-én lesz a bemutatója, és élőzene jellemzi.
Hol léptél fel a közelmúltban?
– Csütörtökön Bácsalmáson nyílt meg Miroslav Jovančić kiállítása, és zenéltünk a megnyitón. Két hete a Maribori Bábszínházban volt egy bemutatónk. Bartal Kiss Rita rendezte Bagosi László szövege alapján A sötétben is látó tündérlányt. Meglepő sikere volt, álló tapssal és éljenző füttyszóval fogadták.
Felléptél a Mécsvirággal is…
– Krnács Erikával sokat dolgoztunk együtt: jártuk az iskolákat és nemcsak vele. Nagyon példamutató a törekvésük, mert nehéz megszervezni, sok munkát igényel. Fennállásuk tízéves jubileumára elhívtak vendégzenészként. Nagyon szép műsor volt, és aznap kijött a lemez is.
Kihagyhatatlan megemlítenünk a nem oly rég megjelent Sziveri-kiadványt, a Pasztorált is…
– A szívem csücske! Várom, hogy még megjelenjen belőle, mert sokan kérik és nincs. Szeretem azt a lemezt. Szépen megmutatja az utat, amit Sziveri bejárt. Ajánlom mindenkinek, aki szereti Sziverit, a költészetet. Élő lemezbemutatót is tartottunk, jó lenne továbbjátszani, de csaknem tízen vagyunk, nehéz összehozni.
Immár tanárként is dolgozol. Milyenek a tapasztalataid a tanulókkal? Mit tartasz fontosnak átadni az új generációknak?
– Két éve a csantavéri Hunyadi János Általános Iskolában tanítok felsősöket, tizennyolc osztályom van, ebből négy szerb osztály. Úgy érzem, most kezdek igazán belerázódni és jobban átlátni, milyen valójában a pedagógusok helyzete. Fontosnak tartom az éneklést, hogy a gyerekek megnyíljanak. Örömmel tölt el, amikor ez sikerül. Főleg népdalokkal foglalkozunk, de a klasszikusok sem maradnak ki. Hangszergyűjteményem csaknem minden darabját megmutattam. A tanulóknak nagy élmény, amikor a hangszereket megfoghatják, kipróbálhatják. Olykor táncolunk is. Pozitív élmény a tanítás, a tanulóknak megmutatni egy-két utat vagy irányt. Ha csak szétnéznek már az is jó, mert valaki arra sem hajlandó. Minél több ablakot ki kell nyitni, hogy világos legyen. Szét kell nézni a világban, hogy legyen összehasonlítási alapunk.
Ehhez segíthet az internet?
– Nem igazán. Úgy a színházi előadások, mint a koncertek is, élőben az igaziak. Amikor ismerkedtem a tanulókkal először nevetgéltek, mert nem nagyon hallottak senkit sem ilyen közelről énekelni. Ezen is át kellett esni, hogy ne legyen furcsa nekik az élő fellépés. Koncertekre és színházba kellene járniuk, hogy ott új viselkedési formát tanuljanak. Csakhogy manapság mindenki nagyon elfoglalt, a tanárok és a szülők is, a gyerekek pedig leterheltek. Márpedig ezt a jelenben szükséges megtenni, mert az idő gyorsan elszáll és túl késő lesz.
Fellendülőben érzed-e a népzenét?
– Szerintem eddig is volt lendülete, hiszen régebben is szerveztek táncházakat. Talán mostanában több a zenész, nagyobb figyelem irányul rájuk, köszönve néhány népszerűvé vált magyar együttesnek. Ha ez fellendülést jelent, akkor tartson minél tovább. Legyen minél több zenész, táncházat igénylő fiatal és idős, mert az jó.
Napjainkban széles népszerűségnek örvend a világzene…
– Ide szinte mindent bele lehet sorolni. Valamelyest jómagam is ide tartozhatok, hiszen a népzenét veszem alapul. A kilencvenes évek vége felé Szkopjéban lemezt adtunk ki macedón zenészekkel. Zenénket kortárs népzenének neveztük el, mivel közel áll a mai hangzásvilághoz, de a múltból gyökerezik. Fontosnak tartom megmutatni azt, ami az eredetihez legközelebb áll. Talán csak egy kicsit hozzátenni, ritmusában vagy harmóniavilágában, hogy befogadhatóbb legyen. Ha már a világzenénél tartunk, annak idején ilyesmivel hozakodott elő a Leb i sol és a Bijelo dugme. Magyarországon számít még újnak, ezért tűnik úgy, hogy nagy a felhajtás körülötte. Idővel majd letisztul és megmaradnak azok, akik nem a tömeges eladhatóságára törekedve, vagy a trendeket meglovagolva, valódi értékeket tudnak felmutatni.
Hogyan sikerül lehetőséget találni a zenélésre, a fellépésekre az Ethnokorral?
– Nagyon elfoglaltak vagyunk. A nagy Ethnokoros fellépés az, amikor hatan vagyunk, a kicsi, hogy hárman vagy ketten zenélünk, de szólóban is fellépek. Nehéz összehozni a csapatot, pláne úgy, ha mindannyiunknak van fő foglalkozása. Kevés a koncertlehetőség is, nincsenek felkérések.
Miért van ez így?
– Nem azért, mert drágák lennénk. Magyarkanizsán gyakran játsszunk, Bicskei Zoltán rendszeresen elhív bennünket, már október 16-ára egyeztettünk egy fellépést, valamint a karácsonyi koncerteket is ott tartjuk. Kétélű a dolog. Egyrészt szükség lenne valakire, aki rendszeresen leszervez koncerteket. Ahhoz persze nekünk is készenlétben kell állnunk, de nem vagyunk olyan helyzetben.
Sok zenész érezhet így, mennyire frusztrál ez a helyzet?
– Eléggé, mert szeretnék sokat zenélni, és erre nincs sok lehetőség. A színházas felkérések tartják bennem a lelket, szeretettel foglalkozok színházi előadásokkal. Emellett épp én vagyok az, aki hangoztatja, hogy aki zenész akar lenni, annak azt fel is kell vállalnia. Az elmúlt években ez tettem, felvállaltam és persze voltak hullámvölgyek, szép és rossz időszakok egyaránt. Ez a tanári állás az első munkahelyem.
