Ha szemben ülök az utcára néző ablakunkkal, az azt keretező falról ugyancsak szembenéz velem egy másik ablak. Ez nem egy nagy, tágas, háromszárnyas, hanem keskeny, kétszárnyas, kicsiny, mint amilyenek az öreg falusi házakból kukucskáltak kifelé, amilyenen át gyerekkoromban, télidőben, reggelenként első dolgom volt kilesni: fehér-e már a szomszéd ház teteje, befedte-e a hótakaró?
A kicsiny kétszárnyason nem lehet kilesni. Ő befelé leskelődik, miközben megvilágítja az előtte álló festőállványt.
A Mestró párizsi műtermének egy részét. Tehát egy képről van szó. A Mestró egy festményéről.
Ha ülök odahaza a szobában, s ölbe tett kézzel bámulok kifelé az ablakon, egy-egy pislantásom nem kerüli, nem kerülheti el amazt, a másik ablakot.
A Mesterét. Ott van velem.
Nem tudom, hogyan, mikor csaptam le rá, de sikerült a Mestrótól elkunyerálni, megvásárolni, mint némely más munkáját is. Például az Utolsó eperfa címűt, amit azon melegében emelt le az állványáról, ahogy befejezte, s máris vihettem. Akkoriban egy újságíró megengedhette magának, hogy a fizetéséből olykor megvásárolhasson nemcsak egy farmernadrágot, de akár egy Eperfát is.
Persze az üzletkötések előtt, ha volt rá időnk, eldiskuráltunk.
Imrével, sajnos, nem találkozhattam annyit, amennyit szerettem volna. Jómagam vidékjáró voltam, Sáfrány meg Párizs felé kacsingatott, a festők paradicsoma felé.
Ha meglátogattam a műtermében, nemcsak az új virágaira, eperfáira voltam kíváncsi, de nem hallgattam el azt se, mennyire tetszett a legújabb, szavakba szőtt virága is. Nagyon kedvemre való módon tudott írni. Akárcsak egy másik mester, a Bernáth Aurél. Meg is mondtam neki. Ő pedig egy rajzával köszönte meg egy firkálmányomat, szó és betű szerint imigyen: „Tisztelt Német Úr! Köszönöm a kalucsnikat. Nagy gyönyörűséget leltem az olvasásban, és B.U.É. Kíván Mestró.”
Hát így voltunk.
Az Ő közvetítésével kaptam a legnagyobb újságírói elismerést. A saját fülével hallotta nemegyszer az édesapjától, aki odahaza, Ókéren, miután elfogyasztotta a vasárnapi ebédet, azzal dőlt le a heverőre egy rövidke sziesztára, hogy már a kezében tartott aznapi Magyar Szót imigyen üdvözölte: na hát most aztán nézzük, mit mond a Németh Pista!
Vajon mit mondhattam én, a vidéket járó újdondász egy egyszerű falusi embernek? Hiszen amit leírtam az újságban, a Magyar Szóban, nem én mondtam, hanem Bicskei Kis István virágkertész, Vasas Ferenc fazekas, Haman János néptanító, Petrica Ferenc faszobrász, Katos János damasztszövő és még sokan mások, százak és százak; ők mondták, én csak hallgattam őket s lejegyeztem, amit mondtak.
Vidékjáró újságíróskodásom során több díjban részesítettek, de ezúttal a szívemhez – no és a hiúságomhoz – legközelebb állót kaptam.
Egy olyanokhoz hasonlótól, akikről talán sikerült valamit elmondanom. Hacsak mindez, amit itt elmondtam, eldadogtam, nem súrolja az öndicséret határát.
