Minden évben örömmel és izgatottan várom ezt az időszakot, amikor kiélhetem a cukrászat iránt érzett szenvedélyemet. Szinte egész éven át gyűjtöm a finomabbnál-finomabb sütemények receptjeit, hogy aztán ezekből kiválasszam azokat, amelyeket elkészítek az ünnepekre. Mindig beiktatok néhány újat is a kipróbált, családi kedvencek közé. Szerencsére van annyi tapasztalatom, hogy a hozzávalókból és az elkészítés menetéből el tudom képzelni, valóban azt kapom-e végeredményül, ami a leírásban szerepel. Így nem szokott velem előfordulni az a helyzet, hogy kukában végzi a sütemény. Azt hiszem, felnőtt életemben egyetlenegy alkalommal történt meg, hogy kidobtam a 10 tojásból, gőz fölött főtt krémet, mivel egy pillanatra magára hagytam, és édes rántotta lett belőle.
Viszont kislánykoromban egyszer az akkor még nagyon fiatal nagynénémmel nekiálltunk kókuszos kockát sütni. Én kiskuktaként jórészt csak mint megfigyelő voltam jelen, a munka oroszlánrészét, a hozzávalók kimérését, a tészta összekeverését, megsütését nagynéném vállalta magára. Hogy melyik munkafolyamatnál csúszott be egy kisebb baki, nem tudom, de a sütőből egy száraz, kemény, piskótának még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető valami került ki. Kétségbeesésünkben már majdnem a szemétben landolt, amikor valamelyikünknek az a mentő ötlete támadt, hogy főzzünk egy csokis pudingot, szedjük kis üvegtálakba, és mindegyikbe tegyünk néhány kockányit ebből az elrontott piskótából. Úgy is lett. Amikor a nagyanyám fenséges süteményeihez szokott, édesszájú nagytatám meglátta és megkóstolta a mi kreatív desszertünket, csak annyit mondott: ala la bodag.
A névadás nagyon találó volt, hiszen a bodag a keletlen tészta népi elnevezése. Általa emlékezetes maradt ez a sütemény, amely egyedi volt, megismételhetetlen, és a hiányosságai ellenére elfogyott az utolsó morzsáig.
