Se ponty, se halász

Évek óta tart már az állattenyésztés válsága, de csak ritkán kerülnek a figyelem középpontjába a haltenyésztést érintő problémák. Talán azért is, mert az ebben az ágazatban dolgozók száma alig haladja meg az ezret. Ráadásul egyre kevesebben vannak. Másrészt nyilván azért sem érintenek bennünket a haltenyésztés gondjai, mert kevés halat eszünk. Leginkább az év végi ünnepek idején esik szó a haltenyésztők ügyes-bajos dolgairól, amikor sorba kell állni a friss pontyért. Meg persze, ha megdrágul. Amikor pedig elmúlnak az ünnepek, visszatérünk a csirke- és a sertéshús fogyasztásához.

A statisztikai kimutatások a haltenyésztés válságáról tanúskodnak. Az elmúlt évtizedben ugyanis Szerbiában drasztikusan visszaesett a haltenyésztés. A Köztársasági Statisztikai Hivatal adatai szerint 2021-ben 30 százalékkal kevesebb halat tenyésztettek, mint 2020-ban. Szűkül a működő halastavak területe is, amely jelenleg mintegy 6300 hektárnyi területet foglal el. Pedig a termelés növelésére és a kivitelre is jó esélyei vannak a halgazdaságnak.

Számítások szerint csak az EU-nak évente több mint másfél millió tonna friss pontyra van szüksége.

De a szerbiai Gazdasági Kamara minap közzétett kimutatása még inkább gondba ejtő. Ugyanis tavaly, 11 hónap alatt, 300 százalékkal volt nagyobb a folyami halak behozatala Szerbiába, mint az előző év azonos időszakában.
– A fejenkénti évi halfogyasztás Szerbiában hét kilogramm, ami európai viszonylatban rendkívül kevés. A nyugat-európai országokban ugyanis az évi átlag eléri a 35 kilogrammot. Közben a hazai halmennyiség 70 százalékát importáljuk. Thaiföldről, Horvátországból, Spanyolországból, Vietnamból. Leginkább konzervált vagy fagyasztott állapotban. Csak kis mennyiségben hozunk be friss, élő halat. A Mekong folyó deltavidékéről származó hal – minőségéről, vagy arról, hogy mennyi vizet tartalmaz a fagyasztott hal, ne is beszéljünk. Importáljuk a halat, miközben a hazai haltenyésztésnek nagy lehetőségei vannak. Ezt különösen újév tájékán láthatjuk, amikor az emberek sorban állnak a halasboltok előtt – mondja Pintér Zsolt halászati mérnök.

A szerbiai haltenyésztés fejlesztése, promóciója és a minőségi, hazai halastavakban tenyésztett ponty fogyasztásának a népszerűsítése céljából a Naša riba néven megalakult klaszternek jelenleg 15 tagja van. Köztük vannak a legnagyobb halgazdaságok, halivadék-keltetők és két haltápkészítő üzem is. Beszélgetőtársunk a társulás Igazgató Bizottságának elnöke.
– Médiakampányt indítottunk annak népszerűsítésére, hogy miért fontos több halat fogyasztani, hogy a fogyasztók hazai, friss pontyot vásároljanak. Ugyanakkor fontos az elárusítóhelyekkel való jó együttműködés, mert mindez hozzájárul a termelés és az eladás növeléséhez. Fontos a hal elkészítésének ismertetése is, ezért a kampányba bekapcsoljuk a táplálkozási szakembereket és az orvosokat. Emellett különféle tevékenységekkel igyekszünk a potenciális fogyasztókhoz közelebb hozni a haltenyésztés folyamatát a halivadéktól az ehető halig.

További fontos célja a klaszternek a márkaépítés és a szabványosítás. Arról nem is beszélve, hogy a hazai friss hal fogyasztása mennyire fontos az emberek egészsége szempontjából. Céljaik elérése érdekében és a valós helyzetkép felvázolása céljából felvettük a kapcsolatot a régió releváns intézményeivel. Így ellátogattunk a magyarországi Szarvason működő Halászati és Öntözési Kutatóintézetbe, ahol megbeszéltük az együttműködés lehetőségeit. A magyarországi tapasztalat jó példa arra, hogyan kell kampányolni a halfogyasztás növelése érdekében. Négy év alatt különféle akcióknak köszönhetően – mint az árcsökkentés, halpéntek, a halból készült ételek receptjeinek a bemutatása, a halpiacok feltérképezése – húsz százalékkal sikerült megnövelni a halfogyasztást Magyarországon, mondja a szakember.
Az állam támogatásával nincsenek megelégedve az állattenyésztők, még úgysem a haltenyésztők.

– A haltenyésztés serkentésére nagyobb támogatás szükséges. A jelenlegi szubvenció nem fejlesztési, hanem szimbolikus. Közben az áfa és a haltenyésztőket terhelő egyéb fizetendők (például a vízügyi járulékok) nagyobbak, mint az EU-ban. A halgazdaság különböző formákban évente egymilliárd dinárt fizet az államkasszába. Közben az ennek a fejében visszakapott összeg elenyésző: tíz dinár a hal kilogrammja után. Ezt az összeget legalább 40–50 dinárra kellene megnövelni. De csökkenteni kellene vagy megszüntetni a vízügyi járulékot is, ami most 120 euró hektáronként.
Szerbiában a haltenyésztési kapacitásoknak alig a tíz százalékát hasznosítják. Az ágazat visszaesésének egyik oka a munkaerőhiány.

– A gazdasági átalakulás a halászatban is lezajlott. Szilágyi, Baranda és Écska nagy része kívül áll – nincs termelésben. Az óbecsei halastónak is – ha jól tudom – egy része nincs meg. Tehát pár ezer hektárnyi halastó kiesett a termelésből. Ez már nem a tranzíciónak a következménye, inkább annak, hogy nincs, ki dolgozzon a halastavakon. A halászok kiöregedtek, a fiatalok nem érdekeltek. Egy részük már itt sincs. Egyre kevesebb tapasztalt halász van, az iskolákban pedig nincsen halászati szak. Écskán például a több mint ezerhektárnyi tavat őrizni kell. Nemcsak halásznak kell lenni, hanem csősznek is, a kárókatonákat is zavarni kell.

– Milyen irányban lehet keresni a kiutat?
– Két forgatókönyv lehetséges. Hogy a kis halastavakban (pár hektárostól 20–30 hektárosig) még intenzívebben termelnek (hektáronként tízszer több halat, mint a nagy halastavakon) vagyis 8–10 tonnát hektáronként. Az egynyaras, 1–1,2 kg-os ponty megy a boltba és annak az ára is hozzáférhetőbb lesz. Így kevesebb munkás kell, a hal gyors növekedésével pedig elkerülhető a halbetegség, amivel már több mint egy évtizede eredménytelenül küzdünk. A nagy halastavakon viszont áttérnek majd az extenzív, kis befektetésű termelésre. Vagyis, amennyit a természet ad, a planktonokból és más természetes eledelből, amennyire meg tud nőni a hal, annyi lesz. Legrosszabb esetben nem fognak lehalászni minden második, harmadik, hanem a negyedik évben – véli Pintér Zsolt.

Nyitókép: Egyre kevesebb a hazai friss hal (Kecskés István felvétele)