Űzik már a fársángot,
Bor, muzsika, tánc, múlatság,
Kedves törődés, fáradság,
Kik hajdan itt múlattatok,
A közhelyről oszoljatok!
Kongatják a harangot:
Űzik már a fársángot!
Így énekelt 1793-ban a farsangi vigasságról Csokonai Vitéz Mihály A fársáng búcsúszavai című versében. Érdemes elolvasni a többi strófát is, nemcsak azért, mert némelyik sora igencsak pikáns és mosolycsalogató, hanem azért is, mert sokat elárul a kor szokásairól, múltunk egy keserédes darabkájáról. Csokonai a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó dínomdánom, a bálok, vigasságok, utcai felvonulások, párválsztó táncmulatságok duhaj időszaka után a megnyugvásra, az önmegtartóztatásra, a böjti hetekre irányítja a figyelmet.
Merthogy mindennek megvan a maga ideje. Egykor a farsang időszaka volt az esztendő legszínesebb néhány hete. Gondolatköre elsősorban a párválasztás, a házasság témaköre körül forgott. Azokat a lányokat, akik ilyenkor pártában maradtak, az időszak végén kigúnyolták.
És megint csak Csokonai, aki 1799-ben Somogy megyében részt vett az ottani farsangi mulatságon. Valószínűleg itt találkozott Dorottya-szerű alakokkal, hajadon lányokkal, akiknek céljuk volt, hogy férjet találjanak maguknak. Ez a szatirikus, dévaj, vagy ahogy a szerző maga nevezi: furcsa vitézi versezet éles kritikát fogalmaz meg a korabeli urakkal szemben, akik elvetik a nemzeti hagyományokat az idegenek majmolása miatt. E kis kitérő után, térjünk vissza a farsangi szokásokhoz.
A bolondozásokban gazdag időszak nem volt mentes a csúfolódásoktól, kifigurázták egymást az emberek, főleg a papok és a jómódúak kerültek célkeresztbe. Ilyenkor szabad volt gúnyolódni. Persze az egyház, és eleinte a világi hatóságok sem nézték jó szemmel a rendbontással járó farsangolást, később azonban megengedőbb lett úgy a vallás, mint az úri világ, elfogadták a nép igényét a mulatozásra.
A néprajzi kutatások, a történeti adatok és nyelvi töredékek arra utalnak, hogy a magyar farsangi szokások és ünnepkör kialakulása több rétegű. Számos pogány elem föllelhető a szokásrendben, és az európai kultúrkörből is átvettünk néhány elemet. A maskara kifejezés például olasz eredetű, az olasz reneszánsz utcai fölvonulásaira vezethető vissza, a jelmezbálok pedig osztrák hatásra honosodtak meg polgári körökben. A maszkos felvonulások már Mátyás király idejében föllelhetőek voltak Magyarországon. A király feleségének rokona, a ferrari hercegnő 1489-ben levelet írt Pannóniába az esztergomi érseknek, hogy az általa küldött álarcokat ajánlja föl Mátyás királynak. Ez pedig arra utal, hogy abban az időben már nemcsak a szegényebb népréteg, hanem a gazdagok és az urak is éltek a farsangi mulatozás adta örömökkel. Arról is vannak adatok, hogy II. Lajos királyunk udvarában is szokás volt a farsangolás. 1525-ben húshagyókedden még a király is jelmezben és ördögálarcban jelent meg az ünnepségen.
Bár Heltai Gáspár 1552-ben megjelent írásában még arról ír, hogy a vízkereszt utáni első hétfőn, a regelő hétfőn, az ördög innepén, „mindjárt a mi urunk Jézus Krisztus születésének napja után következik az örödögnek nagy innepe: a regélő hét... Akkor isznak az emberek, tobzódnak, lakoznak és külemb-külembféle heábavaló költségeket müvelnek.” Ennek ellenére egyre elfogadottabbá vált a vigadozás, a maskarás bálok és utcai fölvonulások, diák bohózatok és a különböző zártkörű asszonymulatságok.
A 17–18. században a maskarás alakoskodás a diákszínjátszást is gazdagította, a katolikus és a protestáns egyházi iskolák kollégiumaiban a farsang idején tréfás bohózatokat és táncjátékokat mutattak be. A farsang utolsó napjaiban az utcák megnyíltak az alakoskodók előtt, különböző színjáték formájú fölvonulások vették kezdetüket, temették a telet, köszöntötték a tavaszt, nagy csörömpöléssel és kiabálással járták a falut vagy várost, beköszöntek a házakhoz, áldást mondtak, adományokat gyűjtöttek.
A magyar falusi farsang jellegzetes álarcos jelmezei között szerepelnek az állatalakoskodók: medve, kecske, ló. De szívesen öltöznek még ma is néhol menyasszony- és vőlegényjelmezbe, betyárnak és a cigányasszonynak, vagy éppen rongyos öregasszonynak, boszorkánynak. Ma talán legismertebb és leglátványosabb farsangi alakoskodás a délszláv eredetű busójárás Mohácson.
Persze hogy a konyhában is megmutatkozott ennek az időszaknak a bősége. Nem volt még a fagyos földeken munka, több idő jutott a háziasszonyi teendőkre. Olyan ételek készülhettek, amiknek meg kellett adni a módját, hiszen a kelt kalács, a szalagos fánk, a libapecsenye, a töltött libanyak és aprópecsenye hosszadalmasabban készült, mint a köménymagos leves vagy a cibereleves. Friss hús ilyenkor nemigen volt, a disznóvágásokból a füstölt húsok maradtak, amiből például a szalonnának aratásig ki kellett tartani, de eljött az ideje a szárnyasok levágásának, készülhettek az ínycsiklandó pecsenyék, vagdaltak, töltött ételek. Igazi terülj asztalkám készülhetett ezekből a zsíros finomságokból, amire ma talán egyesek rázzák a fejüket, de nem árt tudni, hogy a régiek konyhájában nem volt naponta hús az asztalon. Érthető, ha a jóllakottság és a jómód hirdetője volt a húsos asztal. Ugyanígy a kelt kalácsok, lekváros fánkok és aszalt gyümölcsök is a termés- és termékenységvarázslás igézetét hordozták. A jó háziasszony szalagos fánkot sütött, és pecsenyével rakta meg az asztalt. Legalább ilyenkor. Mert aztán ki tudja, mikor kerülhetett bőségesen étel a ház népe elé.
Néha hosszabb, néha rövidebb idő jutott a vigasságokra, attól függően, hogy mikorra esett húsvét. A farsang kezdete mindig január 6-a, a mulatozások végét pedig hamvazószerda, azaz húsvétvasárnap előtt negyvenedik nap jelenti. Ekkor kezdődik a nagyböjt. Az idén farsang farka február 22-ére esik. Az utóbbi évtizedekben ugyan összefolynak a hétköznapok és az ünnepek, azért használjuk ki kikapcsolódásra ezt a néhány hetet, van még idő a vigadozásra, lehet jelmezbe bújni, bálokat, vidám mulatságokat szervezni! Hagyjuk magunk mögött a múltat, legalább erre a néhány hétre űzzük el a gondokat a téllel együtt! És bár a világ jelenlegi helyzete beárnyékolja a felhőtlen szórakozást, mégis kell nekünk a remény és a hit egy jobb világban. Saját tánccal, nyelvvel, ruhával, szokással – hogy Csokonainál maradjunk. Talán erre is esélyt ad évente ez a néhány hetes álorcás időszak.
Nyitókép: Dávid Csilla felvétele
