A minap az Újvidéki Rádióban felfigyeltem kedves kolléganőm, Gruik Zsuzsa eszmefuttatására a Valentin-nap kapcsán, amelyben azt a kérdést is körbejárta, hogy mi szükség van egyáltalán a szerelem ünnepének külön napot adni, hiszen akik akarják, azok úgyis egész évben szeretni fogják egymást, nem csak február 14-én. A figyelmességre mindennap szükség van, ha pedig valakinél valóban csak erre az egy napra koncentrálódik, akkor tényleg semmi szükség az egészre, kivéve, ha a párhavi bevételre szert tevő ajándékárusokat kérdezzük. Amikor nekiültem, hogy lapunk nőnapra való előkészületeinek részeként fogalmazzam meg magvas gondolataimat a témáról, elsőként az jutott eszembe, hogy ugyanezt az analógiát március 8-ára is egy az egyben ráhúzhatnám, és mehetnék is a dolgomra.
Aztán arra is gondoltam, férfiként biztosan a társadalom megfelelő felébe tartozok-e ahhoz, hogy átfogóan tudjak írni a nők ünnepéről. Hagyomány ugyebár, illetve a kedveskedés része, hogy a nőnap kapcsán ahol csak tehetjük, megkíméljük a munkavégzéstől a hölgyeket, s talán így ragadhatott a férfinépre, hogy az ezzel kapcsolatos cikket is ők írják. Persze azzal is joggal lehet érvelni, hogy aki a nők véleményére kíváncsi a témában, az egy-egy ajándék vagy kedves gesztus után adott reakciójukból, legyen az akár csak egy szó vagy mosoly, részletekbe menően kiolvashatja azt.
Mindig lehet találkozni olyanokkal is, akik felhozzák, hogy ha van nőnap, akkor a férfinapnak is vele egyenrangúnak kell lennie, mert hát egyébként mi más is ez, mint nemi alapú megkülönböztetés a hölgyek javára. Valószínűleg egyáltalán a férfiak napjának fogalma is ilyen méltatlankodók javaslatára jött létre. Én sem tudom, mikor van a dátuma, de meg sem nézem az interneten, mert legközelebbre úgyis megint elfelejteném. Sőt, szerintem kifejezetten kellemetlenül érezném magam, ha engem bárki felköszöntene, pláne megajándékozna férfinap alkalmából, mert ilyet egyszerűen nem szokás csinálni. Már csak azért is ildomos jobban odafigyelni a nőkre, mert patriarchális társadalomban élünk, illetve ha mára már a világ nagy részén, illetve az élet több területén össze is értek a szerepkörök, a múlt századok és ezredek férfidominanciájának nyomai kitörölhetetlenül égtek bele nyelvünkbe és szokásainkba. Erre az egyik legjobb példa, hogy sok nyelvben ha azt mondjuk, egy emberrel találkoztunk, elsőre mindenki egy férfialakot képzel el maga előtt, hiszen ha nő lenne, akkor azt külön kiemelnénk. Hasonló a gyerek és a lány szerencsére talán már kihalófélben lévő hamis szópárja a magyarban. De ha egy nő tölt be vezető szerepet például egy állam élén, akkor esetében nem az a differenciáló tényező, hogy milyen oldalt képvisel vagy mit gondol a világról, hanem a neme. Kérdéses, hogy ezeket a berögződéseket vajon le tudja-e valaha vetkőzni a társadalom.
Bár Kínában is találunk karácsonyfát és Vajdaságban is van már halloween, alighanem mégis a nemzetközi nőnap az a jeles dátum, amit a világ legtöbb pontján, kultúrájában, háztartásában számon tartanak. Persze nem mindenhol hasonló odaadással. A gyengébbik nemmel szembeni rémes elnyomórezsiméről ismert Szaúd-Arábiában például csak az elmúlt öt év során hozott meg olyan nőjogi intézkedéseket Szalman király, amelyekkel a nyugati értékek felé történő nyitást próbálja jelezni, viszont még mindig csak olyan triviális dolgokról van szó, mint hogy végre autót vezethetnek a nők, és már férjüktől sem kell engedélyt kérniük, ha utazni akarnak. Az ott élők számára hatalmas lépések, valójában mégis apróságok, amiknek már régen meg kellett volna történniük. Nagyjából ezzel egy időben a külföldi turisták előtt is megnyitotta határait az ország, és azok a kalandorok, akiknek már volt szerencséjük Szaúd-Arábiába látogatni, nem számoltak be jelentősebb változásról a nőkkel való hétköznapi bánásmód kapcsán. Külföldi hölgynek továbbra is csak férfikísérettel ajánlott belépni az országba, viselnie kell a teljes testet elfedő fekete ruhát, az abaját, és ha például egy taxiban ő kérdez valamit a sofőrtől, az süket fülekre talál – csak akkor kap választ, ha a vele utazó férfi teszi fel ugyanazt a kérdést. Arrafelé ez az, amin az évszázados bevett szokások miatt nehéz lesz túllépni. Ilyen bánásmód mellett pedig kifejezetten nagy képmutatás nőnapot tartani. Valószínűleg a szaúdi férfiaknak és nőknek is izgalmas mondanivalójuk, meglátásuk lenne az immár pedig az ő naptárukban sem csak nagyítóval fellelhető március 8-ai dátum szimbolikájáról. Bár talán az ottani lapok sem hagyják a nőknek, hogy megírják ezt, csak ott nem azért, hogy ezáltal terhet vegyenek le a vállukról.
De ha már itt tartunk, érdekes lenne betekinteni a még ma is létező néhány, matriarchális berendezkedés szerint működő közösségbe, ahol a nők őrzik a főbb döntéshozói pozíciókat és akár más előjogokat is élveznek a férfiakkal szemben. Kis törzsekről van csak ugyan szó, amire szinte minden kontinensen találni még példát, de kíváncsi lennék, vajon náluk is ugyanilyen jelentőséggel bír-e a nőnap, vagy ott is inkább a némileg kiszorított helyzetben lévő nemet, esetükben a férfiakat köszöntik hasonló elánnal.
Vagy a nők minden esetben jobban megérdemlik a törődést az ellenkező nem részéről, függetlenül a közösségük szokásaitól és a társadalmi rangjuktól, egész egyszerűen azért, mert szebbek, törékenyebbek, gondoskodóbbak és emellett még az életet adás rendkívüli képességével is rendelkeznek? Alighanem a válasz erre egyértelmű: igen!
Nyitókép: Dávid Csilla
