– Böngészhetsz, Sándor! – szólnék Petőfihez, ha a közelünkben lenne, miután beírtam a gép keresőjébe a „szabad sajtó” szavakat. Mert ők indították el hajdanán a lavinát azzal, hogy tizenkét pontjuk első helyére tették: „Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.”
A számítógép fél másodperc alatt hozzávetőlegesen egymillió-kétszázharmincezer találatot jelez, költőnk tehát minden oldalról tanulmányozhatná, hogy meddig jutottunk egy meg háromnegyed évszázadnyi idő alatt a sajtószabadsággal. És büszkén mondhatná: már akkor tudtuk, hogy föladjuk a leckét örök témaként utódainknak.
Mi pedig rágódhatunk rajta évente egyszer vagy gyakrabban, aligha jutunk előbbre annál, hogy megállapítjuk: szabad sajtó nem létezik – független pedig még annyira sem –, mert a korlátlan szabadság ilyen téren is a társadalmi normák fölrúgásához és romlásához vezet, igaz, a korlátozók meg hatalmukkal élhetnek vissza. Gondoljunk csak a közösségi hálózatokra, ahol alkalmazottak ezrei vagy tízezrei szűrik a véleményeket – miután a gépek már elvégezték az első rostálást –, hogy utána letiltsanak használókat ideiglenesen vagy hosszú távra. Ha szidalmak, fenyegetések, ocsmány szöveg vagy álhírek miatt teszik, erkölcsileg nincs okunk tiltakozni ellene, ám a mércék közé „becsusszannak” ideológiai és politikai megfontolások is, és máris fuccs a sajtószabadságnak. Arról pedig vitát sem érdemes nyitni, hogy a közösségi oldalak sajtónak (médiumnak) nevezhetők-e, amikor a „hírességek” mellett már vezető politikusok is itt adnak gyakran valóban „helyszíni tudósítást” munkájukról.
Meg azért sincs szabad sajtó – ha valaki ilyennek képzelné –, mert a tulajdonos elvárásai, a szerkesztők és újságírók szemlélete, világnézeti meggyőződése megszabja a tartalmat. Nem keveredik a baloldali vagy a liberális a konzervatívval, de hát mégis szabad, ha bő a választék, ha létezhet ilyen is, olyan is külön-külön.
Érdemes még egyáltalán hagyományos sajtóban gondolkodni: „hivatalos” újságokban, rádiókban, televíziókban? Hiszen a közösségi oldalak már-már lekörözik a televíziót is, a fiatalok esetében mindenképp. Igen, csak hát a szűrések, a „moderálás” ellenére is az internetről tájékozódó polgár jó esetben ellenőrzi a hírforrást, és ha megbízható információt vár, akkor olyan oldalakon keresgél, amelyek ismertek számára, és a kétkedő óvatosak azt mondják: megnézem a tévében, meghallgatom a rádióban is.
A magyar sajtószabadság hiányáról vagy meglétéről morfondírozhatnánk újságoldalakon keresztül, mégis az igazi mérce az, amikor azt mondja a polgár: „Nézzük, mit ír a másik oldal”. Vagy a sokadik. Nem kell hosszasan keresgélni a világhálón, mert sorakoznak az írások. És ebből erednek a gondok is. Mert az olvasó homlokegyenest ellentétes állításokra lel, attól függően, hogy kormánypárti vagy ellenzéki-e a médium. Az ellenzékiek lakájmédiának és propagandistának titulálják a kormánypártiakat, de hát a polgárok hihetnének a kormánykritikus sajtónak is, ha nem ismernék a világot maguk körül, és akkor egyhuzamban negyedik alkalommal nem ugyanarra a pártra szavazott volna a többség, amit a kontinensen ritkán látni. Az ellenzéki sajtó pedig függetlennek és objektívnek vallja magát, s mert ez rendszerint nem igazolódik be – gondoljunk csak a külföldi forrásokból csorgó pénzekre, amit nem szokás ingyen adni –, így a kormánypártiak őket jókora gúnnyal „függetlenobjektív” névvel illetik.
Magyarország egyedi és különleges helyzetben van: az említett választási eredmények miatt az ellenzék tehetetlen, miközben a kormány a nyugati fősodrú balos és liberális politikával szemben keresztény-konzervatív értékekre építette politikáját. Az uniós uralkodó irányzat „betörni” igyekszik a kormányt akár becstelen eszközökkel is. A hazai ellenzék pedig leváltani. És ha a sajtó egyik, illetve másik irányzatot követi, máris megmagyarázható az éles ellentét. Itt alapvető értékrendbeli és ideológiai különbségekről van szó, gyakran homlokegyenest ellentétes szemléletről, és mivel szabad a sajtó, kemény a hadakozás is. Az ellenfél szerint nincs helyes kormányzati lépés, csak rossz, ártalmas, hibás, népellenes, jövőromboló, a másik fél szerint pedig ebből semmi sem igaz. Eldurvulta politikai közbeszéd, így nyomába eredt a sajtó is. Ha egyáltalán kibogozható, melyik vitte a másikat az útszéliség irányába.
Torzítások, bizonytalan, lejárató információk, félremagyarázások, lázítások, tüntetésre buzdítások – a választási sorozatos kudarcok után folyamatos az újabb próbálkozás a kormányváltásra. Csend akkor honol köreikben, amikor az ellenzék ballépései és törvénysértései kerülhetnének szóba. És mivel az ellenzék állandó hajtási-győzelmi kényszerben van, a támogató sajtója sem pihenhet, így politikai hadakozás uralja folyamatosan a médiát. A legnagyobb kár abból származik, hogy az uniós fősodor a kormányellenes véleményekre építi információit, és vállvetve küzdenek a győzelemért. Szerintük övék a független sajtó, ami függetlenségében az ellenzék győzelmét hajszolja. Hogy a közszolgálati média inkább a kormány felé húz? Ki látta már azt, hogy bármely kormány olyan közszolgálati tájékoztatást építgetne, amely a lejáratását és megbuktatását szolgálja? Senki. Tapasztalhattuk ezt a rendszerváltást követően is, amikor hosszú ideig más pártok uralták a mezőnyt, az ellenzék pedig keveset jutott megszólalási lehetőséghez. Alighanem igazat mond az a közkedvelt médiaszereplő, aki gyakran konstatálja: „az üléspontom határozza meg az álláspontomat”.
Valahol azt olvastam, hogy a szabad sajtó nem válogat a témákban politikai vagy gazdasági megfontolásból, mindenkinek bemutatja az erényeit és vétkeit, a sikereit és bűnös ügyködéseit, és megadja a lehetőséget, hogy az olvasó szűrhessen kedve szerint az információk között.
– Meddig jutottál a böngészéssel, Sándor? – kérdezném a költőt. – És elhiszed-e, hogy létezik a világon ilyen elvárások szerint szabad sajtó? Vagy egyáltalán.
Nyitókép: Dávid Csilla illusztrációja
