„A harmadik beültetés tett bennünket családdá…”

A gyermekáldás és a családalapítás a legtöbb pár számára a kapcsolatuk legfelsőbb szintjét jelenti, hiszen valódi csodaként élik meg a pillanatot, amikor szülőkké válnak. Ez azonban nem adatik meg mindenkinek, vagy legalábbis nem olyan könnyen, mint ahogyan azt sokan gondolják. Néhány évtizeddel ezelőtt a nők többsége már a húszas évei elején édesanyává vált, ez a korhatár azonban napjainkban egyre inkább kitolódik, majd amikor az ember már úgy érzi, készen áll a gyermekvállalásra, sok esetben falakba ütközik.

Mind többen kénytelenek szembesülni különféle, meddőséget okozó betegségekkel, amelyek kialakulásának számtalan oka lehet. Ezek a nők hatalmas harcokat vívnak azért, hogy anyává válhassanak. A lelki fájdalmon túl számtalan fizikai megpróbáltatásnak is ki vannak téve. Ma már egyre többen vállalják fel saját történetüket és azt az utat, amely az anyaságig vezetett, erőt adva ezáltal másoknak is, akik még a rögös út elején járnak. Akadnak azonban olyanok is, akik kudarcként élik meg mindezt és magukba fordulnak, aminek következményeként kapcsolatok mennek tönkre és házasságok érnek véget.

HÉT ÉV MAGÁNY

A mesterséges megtermékenyítés folyamata sok esetben nagy nehézségek elé állítja a párokat, ezért csakis a legerősebb kötelékekkel rendelkezők járhatják be sikerrel azt az utat, amely a gyermekvállalás felé vezet, mondják azok az általunk megkérdezett házaspárok, akiknek mesterséges megtermékenyítés útján fogant meg a gyermekük. A két vajdasági magyar családnál tett látogatásunkkor az önfeledten játszadozó gyermekek látványa már az első pillanatokban elfeledtette velünk a lombikprogram árnyoldalait. Felhőtlenül boldog embereket ábrázoló családi fotókat láttunk a polcokon, szeretettel csordultig megtelt szívű anyukákat meg apukákat a fotelben meg a kanapén. Amikor arra kértük őket, idézzék fel saját történetüket, előbb különféle papírokat keresgéltek, majd megpróbálták időrendi sorrendben végiggondolni, mi minden történt velük pontosan. Nem tagadták, néhány év távlatából már sokkal könnyebb beszélni a történtekről, mint akkor volt, amikor minden egyes szó és cselekedet beléjük égett.

– Attól a pillanattól kezdve, hogy eldöntöttük, gyermeket szeretnénk, a szülővé válásig a mi esetünkben több mint hét év telt el. Az első három-négy évben orvostól orvosig jártam, olyan válaszokat kapva, hogy nincs semmi gond, próbálkozzunk tovább – mesélte annak a rendkívül kedves csantavéri házaspárnak a női tagja, akik már 1997 óta egy párt alkotnak, 2003-ban költöztek össze, majd 2014-ben házassággal is megpecsételték a kapcsolatukat, ezt követően pedig 2017 februárjában hosszas várakozás után megérkezett a kisfiuk is.

– Tizenkilenc éves koromban eltávolították az egyik petefészkemet, az orvosok azonban nem látták úgy, hogy ez később esetleg gondot okozhatna a teherbeesésben. Akkor azt mondták, hogy mivel csak részleges eltávolításról volt szó, ezért a petefészek működőképes maradt. Az ultrahangos felvételek a későbbiekben sem cáfolták meg ezt az állítást, az átjárhatósági vizsgálat során azonban kiderült, hogy csak az egyik petefészkemre számíthatok. Igazából én is úgy gondoltam, hogy amikor jönnie kell a babának, akkor jönni fog, közben pedig zajlott a mi kis életünk és zajlottak az események is körülöttünk. Ám ahogyan teltek az évek, egyszer csak elérkezett egy pillanat, amikor azt éreztem, ebből nem lesz semmi, és igazából én voltam az, nem is az orvos, aki felismerte, hogy nekem bizony komoly problémáim vannak. Attól a pillanattól kezdve, hogy tudatosult bennem, meddőséggel küzdök, elkezdtem egyre többet foglalkozni a témával, és tudtam, hogy mit kell tennem. Két sikertelen inszemináció után közölték velem, hogy itthon szinte biztosan nem tudok részt venni a lombikprogramban, ezért nem is kísérleteztünk, hanem egyből Magyarország felé vettük az irányt. Ha jól emlékszem, ez 2015-ben volt. A szegedi magánklinikán megnyugtattak, hogy részt vehetek a lombikprogramban. Kérdeztem a doktornőt, hogy én mivel tudok hozzájárulni a folyamat sikerességéhez, amire viccesen azt felelte, hogy fiatalodjak meg. Akkor 36 éves voltam, azt mondták, ne essek pánikba, elég lesz akkor, ha majd 45 leszek. A vizsgálatok után azt mondták, egy éven belül teherbe fogok esni. Az első beültetés decemberben volt, és bár a próbálkozás nagyon jónak ígérkezett, sajnos nem volt sikeres. A stimuláció során három érett petesejtet sikerült megtermékenyíteni, ebből kettőt ültettek vissza, ám egyik sem ágyazódott be. Ezen az alkalmon, mondhatni, átsiklottam. A következőig azonban várnunk kellett három hónapot. A második stimuláció nem volt túl sikeres, ott csak kettő érett petesejtet sikerült megtermékenyíteni. Mindig három nappal később kellett visszamenni beültetésre, ezúttal viszont már egy nap után szóltak, hogy instabilak lettek a petesejtek, így ez a beültetés sem sikerült. A második alkalom nagyon padlóra küldött, utána hosszabb időszaknak kellett elmúlnia a következő próbálkozásig. Sokan arról beszélnek, hogy mindez testileg mennyire megviseli a nőket, holott szerintem pszichikailag sokkal nagyobb megterhelést jelent. Ez az időszak nagyon kihat a párkapcsolatra, hiszen minden csak erről szól, csak erre az egy dologra tudnak összpontosítani. Ebben az időszakban akupunktúrára jártam, különböző vitaminkúrákat csináltam végig, próbáltam a szervezetemet minden lehetséges módon felkészíteni, hiszen nagyon le voltam merülve, nem éreztem jól magam a bőrömben. Végül is a harmadik beültetés tett bennünket családdá, amit el sem akartam hinni, hiszen életemben nem volt még addig pozitív terhességi tesztem. 2017 februárjában született meg a kisfiunk, néhány évvel később megfordult a fejemben, hogy legyen neki kistestvére, ám úgy éreztem, nem tudnám még egyszer végigcsinálni ezt a tortúrát. Sokáig nem tudtam elengedni ezt a dolgot, mert önzőnek éreztem magam, mondván, mi az, hogy nem tudnám végig csinálni, hiszen arról van szó, hogy a gyermekemnek testvére szülessen. Azután egyszer csak elérkezett a pillanat, amikor végérvényesen eldöntöttem, hogy nem, és amikor ezt sikerült magamban letisztáznom, akkor nagyon megkönnyebbültem – elevenítette fel történetét az édesanya, miközben hatéves kisfia csillogó szemekkel játszott körülöttünk.

A szőke hajú, mindig mosolygós kisfiú jövőre már iskolás lesz, mondhatni, a kisgyermekből szépen lassan nagyfiúvá cseperedik. Az idő múlása a szülők számára is döbbenetes, hiszen nemrég még minden erejükkel a megszületéséért küzdöttek, most viszont már ahol csak megjelenik, mindenkit elvarázsol maga körül.

FALAKBA ÜTKÖZVE

Hasonlóan érez az a zentai házaspár is, akikhez az esti órákban, nem sokkal a fürdetés előtt érkeztünk. A tündéri ikerpár pillanatok alatt feloldódott a társaságunkban, hiszen saját birodalmukban, az ízlésesen berendezett nappaliban találkoztunk, ahol folyamatosan jöttek-mentek, pakolásztak, megmutatták a kockáikat, kipróbálták a diktafonunkat, persze nem rendeltetésszerűen, ám az ő korukban még nem is az a fontos, csupán az, hogy babrálhassanak valamivel, mi pedig végtelenül jókat mosolyogtunk rajtuk, miközben a szüleik alig várták, hogy elmesélhessék a történetüket.

– 2018-ban házasodtunk össze, igaz, már előtte is együtt éltünk és próbálkoztunk is a babaprojekttel, ám sikertelenül. Félévnyi eredménytelen próbálkozás után mentem el először a nőgyógyászhoz. A kivizsgálások során kiderült, hogy az egyik petevezetékem el van dugulva. Hallottam már a petefészek-átfúvásról, miután átestem rajta, magam is alátámaszthatom, hogy valóban nem kellemes eljárás. Akkor azonban még nagyon bizakodó voltam, azt hittem, hogy még ezt meg ezt megcsináljuk, és akkor sikerül a dolog. Adtunk magunknak még három hónapot, persze így utólag visszagondolva, akkor már egészen biztosan nagyon rástresszeltem a dologra, mert nagyon féltem a beavatkozásoktól. A legnagyobb mumusom azonban az volt, hogy akkor már 38 éves voltam, és az idő folyamatosan múlt. A kezelőorvosom ezt követően laparoszkópiát javasolt, amivel egyik alkalommal sikerült megnyitni az elzáródott petefészkemet, nem sokkal később azonban kiderült, hogy endometriózisom is van. Amikor ezt közölték velem, ismét összetörtem, hiszen semmi olyan tünetet nem tapasztaltam, ami erre utalt volna. Magam is beleestem abba a hibába, hogy utánaolvastam az interneten, ahol ugye számtalanszor kihangsúlyozzák, hogy ez mennyire megnehezíti a teherbeesést. Ez az időszak lelkileg nagyon megviselt, voltak olyan pillanatok, amikor legszívesebben már attól elsírtam volna magam, ha megláttam egy babakocsit, vagy ha valaki bejelentette, hogy terhes. Továbbküldtek bennünket Újvidékre, ahol megállapították, hogy gond van a pajzsmirigyemmel, és azzal nyugtattak, hogy ha azt helyrehozzuk, akkor minden rendben lesz. Igazságtalannak éreztem, hogy folyton falakba ütközöm, és már nem tudtam, mi jöhet még ezek után. Már 2019 novemberében jártunk, amikor időpontunk volt az első inszeminációra. Fél órával az időpont előtt lerobbant az autónk, majd amikor odaértünk, kiderült, hogy egy papírunk is hiányzik, így nem történt meg a beavatkozás. Ma már mi is mosolygunk ezen, akkor azonban borzasztó volt átélni. Ezt követően még két sikertelen inszeminációnk volt, a második éppen december 25-én, akkor úgy éreztem, ez biztos egy jel, és egészen biztosan sikerülnie kell, ám sajnos nem így lett. Elérkeztünk hát a lombikhoz. Rengeteg vizsgálat előzte meg, volt olyan hét, amikor négyszer mentem vérvételre. Mire mindent szükséges papírt összeszedtünk, kitört a koronavírus-járvány. 2020 júniusában kezdtem el a hormonkezeléseket, majd utána megtörtént a petesejtleszívás is. Mondták, hogy jelezni fogják, pontosan mikor lesz a beültetés napja. Az a néhány nap, amit várakozással töltöttünk, elképesztően lassan telt. Július 20. volt a nagy nap, amikor három kis embriót ültettek be, majd amikor vissza kellett mennünk ellenőrzésre, akkor közölték velünk, hogy ikreink lesznek, a harmadik az felszívódott. Abban a pillanatban úgy voltam vele, hogy nekem csak annyit mondjanak, hogy egy sikerült, ám amikor mondták, hogy kettő, az elmondhatatlan érzés volt a számomra. Mi az egész terhesség ideje alatt Újvidékre jártunk vizsgálatokra, ott is születtek a gyermekeink. Pontosan azért, mert tudtuk, milyen nehéz út áll mögöttünk és úgy éreztük, ott vagyunk a legnagyobb biztonságban – osztotta meg velünk történetüket a kétéves ikerpár édesanyja.

Az apuka mindeközben a gyerekekkel játszott, majd kissé meghatódva, szerény félmosollyal az arcán megjegyezte, hogy amikor látta, hogy a felesége nem sírva jön ki az épület kapuján, azonnal érezte, hogy jó híre van a számára. Később persze mindketten sírásban törtek ki, ezek azonban már az öröm könnyei voltak. Hozzátette ugyanakkor azt is, hogy férjként az volt számára a legnehezebb, amikor látta, mennyire szenved a felesége, mégsem tehetett semmit azonkívül, hogy mindvégig megpróbált megfelelő társa lenni a legnehezebb pillanatokban.

KETYEG AZ ÓRA

A meddőség a párok mintegy 15–16 százalékát érinti, ez a szám azonban folyamatosan növekszik, hangsúlyozta dr. Palotás Gábor zentai nőgyógyász, aki már számtalan párt segített végig ezen a kicsit sem könnyű úton, hozzátéve, az utóbbi években egyre bővültek a mesterséges megtermékenyítésre vonatkozó lehetőségek és támogatások.

Milyen gyakorisággal fordulnak Önhöz párok meddőségi problémákkal?

– Fontos hangsúlyozni, hogy amikor felmerül a meddőség lehetősége, akkor a pár mindkét tagját ki kell vizsgálni, ugyanis 40 százalékban találunk női és 40 százalékban férfi tényezőket, 20 százalékban pedig a pár mindkét tagját érintő eltéréseket. Ismeretlen eredetű meddőség 5–15 százalékban fordul elő, olyan esetekben, amikor sem a spermavizsgálat, sem a nő teljes körű nőgyógyászati vizsgálata nem támaszt alá rendellenességet, nem mutatható ki szervi elváltozás, sem hormonműködési zavar. A meddőség a párok mintegy 15–16 százalékát érinti, ez a szám azonban folyamatosan növekszik. Az egyik legfőbb probléma az, hogy a gyermekvállalás egyre későbbre tolódik. A nők esetében 35 éves kor után a petesejtek száma jelentősen csökken, illetve a minőségük is romlik. Ez a csökkenés 37 éves kor után még intenzívebbé válik. Ez a probléma azonban nemcsak a nők esetében áll fenn, ugyanis az utóbbi három-négy évtizedben szignifikáns csökkenés figyelhető meg a spermiumok számát, illetve koncentrációját illetően is.

Milyen esetekben kerül sor mesterséges megtermékenyítésre?

– Meddőségről akkor beszélünk, ha rendszeres szexuális együttlét mellett egy év alatt sem jön létre terhesség. A kivizsgálás tehát egy év sikertelen próbálkozás után javasolt, azonban amennyiben a hölgy 35 évnél idősebb, abban az esetben ez az idő intervallum hat hónapra csökken. Amikor a kivizsgálásokat követően megállapítható, hogy a spontán teherbeesés esélye alacsony vagy egyértelműen lehetetlen, illetve a párok megfelelnek az előzetes kritériumoknak, akkor a megfelelő leletekkel orvosi komisszióra küldjük őket, ami itt nálunk az Újvidéki Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán történik. A méhen kívüli megtermékenyülés olyan pároknak jelent megoldást, ahol a petesejt és a spermium találkozása valamilyen oknál fogva nem lehetséges. Erre a férfi oldalról olyan esetekben kerülhet sor, ha nincs elegendő számú és minőségű spermium a spontán megtermékenyítéshez, a női oldalról pedig a petefészkek, petevezetők valamilyen sérülése, korábban lezajlott kismedencei gyulladás következtében kialakult petevezető-elzáródás, ovulációs diszfunkció, a petesejtérés zavarai, endometriózis, méh- és méhnyakelváltozások és egyebek esetén.

Meddig tartozik az ön hatáskörébe a probléma, és hová küldi tovább a pácienseit?

– Amennyiben egy párnál minden más módszert kimerítettünk a meddőség kezelése érdekében, illetve ha a kivizsgálás során egyértelműen megállapítható, hogy a petevezetékek átjárhatatlanok, a petefészektartalék nagyon alacsony, a spermiumok száma kevés és nem megfelelő minőségű, akkor az asszisztált reprodukciós eljárások felé kell fordulnunk. Ezekben az esetekben kell a pácienseket tovább küldeni meddőségi szakorvoshoz. Fontos a kivizsgálásokat minél előbb elkezdeni és a legrövidebb időn belül minél több információhoz jutni. Gyakran nagyon lényeges az időfaktor. Egy átfogó vizsgálat után megállapításra kerül, hogy megfelel-e a pár az előre megfogalmazott feltételeknek és ezt követően a már említett orvosi komisszió előtt kell jelentkezniük. Ide a kezelő nőgyógyász tud időpontot foglalni. A komisszió által elbírált párok postai úton kapnak értesítést, amelyben az első egyeztetésre alkalmas időpont után megindul a folyamat. Az utóbbi években egyre bővültek a mesterséges megtermékenyítésre vonatkozó lehetőségek és támogatások. A korhatárt a korábbi 42-ről 45-re emelték, a próbálkozások száma 45 évnél fiatalabb nők esetében, ha nincs még gyermekük, korlátlan. Lehetőség van továbbá az embriók lefagyasztására, tárolására és a későbbikben történő beültetésre is. Újabban már adott a lehetőség a donorpetesejt, illetve a donorsperma felhasználására is. Azok a párok, akiknek már van egy gyermekük, ám a további terhesség nem valósul meg, ugyancsak jogosultak három próbálkozásra, illetve egyedülálló hölgyek is igényelhetnek donorspermát.

A szakember elmondása szerint a statisztikai adatok szerint a mesterséges megtermékenyítés sikeressége egy ciklusra kimutatva 25–30 százalék között mozog, és ezek az adatok más országokban is hasonlóak. A kérdés csupán az, hogy a sikertelen próbálkozások után hányan állnak újra és újra talpra. A sebek ugyanis kivétel nélkül mindenkiben húsig hatolnak, és olyankor elképesztően nehéz pozitívnak maradni és látni az út végét. Ezekben az élethelyzetekben adnak igazán erőt az olyan sikertörténetek, mint a csantavéri és a zentai pár esete, akik ma már önfeledt mosollyal és mérhetetlen büszkeséggel tekintenek mindenkit elvarázsoló gyermekeikre a nappalijuk polcain gondosan elhelyezett családi fotókon.