Kovács Frigyes színész a pályája elején, a nyolcvanas-kilencvenes években Toldi című előadásával bejárta a Vajdaság és Dél-Magyarország szinte minden települését, valamint Szlovénia, Baranya és Szlavónia valamennyi magyarlakta helységét. Csaknem háromszázszor adta elő iskolákban, művelődési egyesületekben, plébániákon.
A gyerekeket is fajsúlyos előadásokkal kívánta megszólítani, a Karinthy: Tanár úr, kérem mintegy kétszáz előadást, Arany Toldija nagyjából háromszáz előadást élt meg. Missziós munkát végzett, több száz gyerek előtt mutatta be önálló műsorait. Ezeken az előadásokon több generáció nevelkedett fel. Ha Kovács Frigyes nem járta volna a vidéket saját erőből, a városi meg a falusi vagy a szórványban élő gyermekek nem látták volna a Toldit.
Több alkalommal hivatkozol Latinovitsra, aki szerint az a színész, aki jól el tud mondani egy balladát – a drámai fordulópontjait, vonalvezetéseit, csúcspontjait akusztikailag megjelenítve –, el tud játszani egy szerepet is.
– Ha abból indulunk ki, amit Latinovits Zoltán mond, hogy minden vers egy dráma, akkor Arany balladáira még inkább jellemző ez a drámaiság. Mindegyik balladája egy hatalmas dráma csodálatos fordulópontokkal, mögöttes tartalmakkal. Arany Jánost a balladáiról ismertem korábban. Valamikor a nyolcvanas évek elején a magyarországi színészek műsoros esteket tartottak Szabadkán, és egyik nagy színészünk mondta a Toldit. Nem éreztem teljesnek és elemi erejűnek az előadását, de sajátomnak igen. Úgy fogtam fel, hogy rólam szól. Ez volt az egyik hajtóerő, hogy elővettem a Toldit, és elkezdtem vele foglalkozni. A másik pedig az, hogy az elmúlt negyven-ötven évben mindenütt színházat akartam csinálni. Ennek a természetes viszonylatnak a művészi lecsapódása volt a Toldi-műsor gondolata. A Toldi hatvanperces átélt játékká teljesedett ki, és intenzív szövegmondást igényelt.
Kovács Frigyes (Fotó: Archív felvétel)
Saját magad szervezed a fellépéseket?
– Annak idején a kommunikációnak nem ezen a fokán éltünk, telefon sem volt a lakásomban, ezért aztán hajnali nyolckor bementem a színház portájára, a portásnak vittem egy üveg jóféle pálinkát, és egy ronggyá szaggatott vaskos telefonkönyvből körbetelefonáltam a vajdasági általános iskolákat. A törekvés legtöbb esetben sikerrel járt, talán nem is létezett vajdasági iskola, ahol ne jártam volna legalább egyszer. Sőt, többször visszahívtak, úgyhogy legalább háromszor végigjártam az általános és a középiskolákat, amikor jött az új generáció, nekik is elmondtam a Toldit.
Ha érdekes és hiteles vagy számukra, a gyerekek rád figyelnek. A többi a szakmai tudásodon múlik.
– Az esetek 99 százalékában a gyerekek elkerekedett szemmel néztek és hallgattak. Hihetetlen boldogság volt ez nekem. Színészi pályafutásom legszebb pillanatait a Toldi előadása közben kaptam. Ez az a pillanat – nagyon ritkán fordul elő az emberrel –, amikor a színész azt mondja, hogy ott volt a Szentlélek. Annak bizonyítékát, ahogyan a Toldit személyesen átéltem, ahogyan bennem visszahangzott tovább, abban láttam, hogy a tenyeremben van a hallgatóság, és most akármit mondanék, jönnének utánam. Úgy éreztem, teszek valamit a vajdasági magyarságért. Hogy a vajdasági gyerekeknek kicsit otthonosabbá, kicsit kellemesebbé, érthetőbbé teszem a világot. A fölemelő pillanatok közé tartozik az is, amikor később egy-egy gyerek odajött hozzám, és azt mondta, hogy az előadásom hatására kézbe vette a Toldit, és elolvasta. Sok ilyen visszajelzést kaptam. Mindig egy zenésszel mentem, kezdetben Lakatos László játszott furulyán, kobzon és más hangszereken. Volt időszak, amikor Hernyák György, az utolsó egy-két évben Bakos Árpád kísért. Nem tudom pontosan megmondani, meddig tartott a Toldival való házalásom, úgy tizenvalahány évig.
Verebes Krnács Erika önálló műsorként, saját dramatizálásában adta elő Petőfi Sándor elbeszélő költeményét, a János vitézt, egyre szűkülő közös emlékezetünk csodálatos módon élő darabját.
– Kovács Frigyes tájolása példaértékű volt számomra, rájöttem, nekem is rendhagyó irodalomórákat kell tartanom az iskolákban. Mégpedig mindegyikben, ahol magyar nyelven (is) folyik tanítás. A nyolcvanas évek végén elkezdtem azon töprengeni: vajon mivel? Az egész pályámat végigkísérte a vers szeretete, a versmondás. A próza számomra nehezebb talaj volt. Petőfi elbeszélő költeménye foglalkoztatott már régóta, mert alapmű, mert házi olvasmány, és mert fontos számomra, számunkra az üzenete. Feszessége, pörgő párbeszédei miatt 45 percre rövidítettem le. És persze bele kellett férnem egy tanórába. Egy hónap alatt könnyedén megtanultam. Felvettem hangszalagra, és otthon, amikor házimunkát végeztem, vagy éppen lazítottam, hallgattam, folyamatosan hallgattam. Így rögzült bennem a szöveg észrevétlenül. A határidő végére kiderült, szinte hibátlanul tudom. Érdekes, ezt a szöveget azóta sem tudtam elfelejteni.
Alkotni, teremteni vágyó zenészeket is mind nagyobb számban és mind mélyebben foglalkoztatta a János vitéz.
– Miközben tanultam a szöveget, azon töprengtem, kellene hozzá zene is. Éppen akkor tájolt a Vajdaságban a Kaláka együttes. Házibarátaim voltak régóta, így hát Huzella Pétert kértem meg néhány leíró versszak megzenésítésére. Hajóútra készülődtek éppen, örült, azt mondta, legalább nem fog unatkozni. Péter abban a tudatban írt rá zenét, hogy én fogom énekelni. Nyilvánosan soha nem énekeltem, fel sem merült bennem. Amikor Péter eljött a szabadkai bemutatóra, leesett az álla, amikor meglátta Bakos Árpádot énekelni, miközben kobzon játszott. Annyit mondott, hogy nagyon jó, de ha tudta volna, hogy ilyen erőteljes hang kísér majd, sokkal többet visz bele. Megcáfoltam. Mondtam, telitalálat, hogy ennyire minimalizálta a zenét, a koboz nem is kíván többet.
Egyébként olyan dramaturgiai munkát végeztem, hogy amikor Gerold László meghallgatta, azt mondta, ő ebből egy sort sem húzna többet. Végül is kialakult egy gyönyörű kis műsor, és elkezdtük játszani. Az első évben több mint száz előadásunk volt. Hetente kétszer tájoltunk, én vállaltam a szervező és a sofőr szerepét is. Pedagógusként tudtam, a János vitézt minden gyereknek hallania kell. A dolgom könnyű volt, Frigyes ezt a terepet előkészítette a Karinthy: Tanár úr, kéremmel és Arany János Toldijával. Tanárok és iskolaigazgatók egyaránt partnerek voltak ebben. Egy kifli ára volt nagyjából a belépő. Bennem nagyon erősen élt még a pedagógus, és lassan arra is kezdtem ráérezni, hogy a gyerekek a társaim. Amikor megszűnik minden a számunkra, csak ők vannak, meg én, és kezdődik a varázslat, no, ez az a láthatatlan pókfonál, amiről oly sokszor beszélek. Végigjártuk egész Vajdaságot, és ezért nagyon hálás vagyok a tanároknak. Tulajdonképpen az én utamat ők kezdték el egyengetni, azt az utat, amelyen ma is járok. Az előadóművész kifejezést szemérmesen kezeltem. Egy ideig szégyelltem kimondani, hisz nem volt hozzá képesítésem, színészi diplomám. Viszont ott volt a késztetés, hogy elvigyem a János vitézt mindenhová. Oda is, ahol tíz gyerek van, meg oda is ahol több száz. Ha kellett, akkor előadtam háromszor egymás után. Így lett belőle misszió az évek során. Becsületbeli kérdés volt számomra, hogy ne hagyjak ki egyetlen iskolát se. Azt mindig kivártam, hogy elballagjon az a generáció, amelyik már nézte, hallgatta. Hamar bekerült a köztudatba, hogy tájolok a János vitézzel, és amikor a tanagyagban a házi olvasmány feldolgozásához értek, a tanárok szóltak, jöjjünk, várnak bennünket!
Apró gyerekeket is bevonzol az elbeszélésbe, jelezve, hogy a János vitéz nemzedékek közös ügye.
– Számomra kihívásnak számított, hogy eljussak a mesélésig. Merjek lelassulni, merjem földobni a labdát, hogy átadjam a gyerekeknek. Elérjem azt a hatást, hogy kitágult pupillákkal figyeljék, mi van akkor, amikor az óriások jönnek, és mi történik, amikor a boszorkányország bugyraiban vagyunk. Megtanultam színészként viselkedni, jelen lenni. És közben én is fejlődtem, a műsor egyszer csak a mesével lett rokon. Később Árpádtól a férjem, Verebes Ernő vette át a zenész szerepét, nemcsak énekelt, de a mese alá is játszott, improvizált, ami különös színt hozott, és egy új előadás kibontakozását készítette elő. Mintegy háromszáz fellépés volt mögöttünk, de Ernő ideje már nem engedte meg a közös munkát, ezért kérésemre a Mécsvirág együttes zeneszerzője, Zsoldos Ervin vállalta a kísérő szerepét. Ő még szabadabban nyúlt az elbeszélő költeményhez, előkerültek a gitáron kívül más hangszerek is. Ebben a variációban sok új effektus van, sokkal feszesebb lett. Tehát újabb metamorfózison ment át ez a vállalkozás. Késztetést érzek arra, hogy ilyen formában is elvigyük az iskolákba. Újfent azon jár az eszem, ha igény mutatkozna rá, ősszel indulnunk kéne. Nem lehet megunni, mindig találok új, tiszta elemeket benne. Sok idő kell, hogy az ember sajátjának érezzen valamit. Már azt hiszem, hogy nyakon csíptem, már az enyém, már nem kell alakítgatni, aztán elmúlik a következő öt év, érik megint, és jönnek az új ötletek.
A gyerekközönségben megmarad valami az egyszerűen, közvetlen hangon elbeszélt történetből is, illetve annak erkölcsi üzenetéből? Akármilyen mélyről jössz, te is lehetsz János vitéz? Mi adhat mindehhez erőt?
– Sokszor elgondolkodom, hogy egy iskolás gyerek valójában mit ért, mit él meg belőle. Azt, hogy milyen csodálatos történet az egyszerű, árva gyerek felemelkedése? A semmiből a határtalan magasságokig. Hogy az ember előtt nincs lehetetlen? Bármilyen mélyről is jön valaki, de ha olyan értékei vannak, mint a becsület, a hűség a szülők felé, a szerelmese felé, akkor az ember a lehetetlenre is képes. A népköltészeten nevelkedett, a népmesék lelkületét követő, huszonegy éves Petőfi bizonyára így gondolta, s komolyan gondolta. Aztán, ahogy érnek, lassan a költészet is megérinti őket, és azt is észreveszik, hogy János vitéz az útja folyamán milyen lelki fejlődésen megy át. Az előadóművészek generációkat nevelhetnek.
Aztán a hazaszeretet… Ha valaki igazából szereti a hazáját, az nem megy ellene. Nem beszél ellene és nem tesz ellene.
Amellett ez egy falusi életkép is. Én tanyáról, faluról jöttem. Útravalóul annyi mindent kaptam azoktól az emberektől! Botorkálunk, küszködünk az életben, de ha az elénk gördülő akadályokat legyőzzük, megerősödve kerülünk ki a harcból. Nézzük csak meg János vitéz útját! Hosszú, buktatókkal teli út vezet az örök boldogságig, de ő kiállja a próbákat, és győz, elnyeri végső jutalmát.
A nép számára íródott ez az elbeszélő költemény. De ha a ma embere éles szemmel figyel, mindig talál benne valamit, ami abban a pillanatban neki is szól. Ki szeretném emelni, hogy a magyar ember szívverése van ebben. A magyar föld valósága. A magyar léleknek az álma. Pedagógusként és előadóművészként úgy érzem, nekünk kutya kötelességünk felhívni a gyerekek figyelmét arra a varázslatra, ami a külvilág és a teremtő szellemünk között feszül, ami fennáll a művészetek vonatkozásában is. Itt érvényes csak igazán. Azt hiszem, hogy Petőfi, a János vitéz példaképet tud állítani a fiataloknak. Petőfinek az élete amilyen rövid volt, annyira tartalmas is. Az életünket nekünk is energikusan, felelősségteljesen, lobogva kell élnünk. Alkotnunk kell, megteremteni magunkat, mert képesek vagyunk rá. Olyan olthatatlan tűz kell hozzá, amilyen Petőfit éltette.
Lehet-e még ilyen feladatot adni az oktatásnak?
– Lehet, és kell is! Nagy rajtunk a felelősség. Bennem jól megfér egymással a pedagógus, az újságíró és az előadóművész. Párbeszédet folytatnak. Egy éve küzdök a gondolattal, hogy a megannyi Petőfi-program ellenére újra elvigyem a gyerekekhez a János vitézt meg annak üzenetét. Petőfi, mint azt már említettem, azt sugallja, hogy a kitartás, a tisztesség és a hűség elnyeri jutalmát. A legújabb generációk is majd megérzik ezt benne. Mert Petőfi kortárs!
Nyitókép: Verebes Krnács Erika: Egy kifli ára volt a belépőjegy (Fotó: Archív felvétel)
