Petőfi már fiatal színészként is sokat járt-kelt az országban, és útközben jó pár fogadóba betért. Később már bordalokat is írt, a kocsmai hangulat sokszor megihlette. Írni jobban szeretett, mint inni, azt mondják, azon kevés költőnk közé tartozott, akik nem dorbézoltak állandóan.
A vásár mindig helyet adott a mulatozásnak, szórakozásnak. A vajdasági vásárok közül talán a leghíresebb a bánáti Torontálvásárhely (Debellács, Debelyacsa) vására. Mindennek köze van ahhoz, hogyan festett errefelé a művelődési élet hajdanán, majd pedig a várva-várt színház előszöri felépülése idején. A témában való bolyongásom során engem a szemtanú vonzott példájával, megfigyelésével, történetek leírásával, mert a debellácsi kocsmaszínháznak több tanúja akad még ma is. Kedvező helyzetből az emlékezet tovább színez.
Legények a Papp-kocsmában 1940 környékén (Mérges Eszter fotógyűjteményéből)
Kovács Istvánnal hamar megtaláltam a hangot.
– A vásár számos pontján felbukkantak a komédiások, mutatványosok. A nagymamám mesélte, hogy a kikiáltók, akik hangosan kiabálva tették közhírré portékájukat, voltak a leghangosabbak, folyamatosan rikkantgattak: „Inget, gatyát, kékítőt!” vagy azt, hogy: „Tű eladó, tű! Zsákvarrótű!” Így mentek végig a vásáron és árulták a portékájukat. A vásárok nélkülözhetetlen elemei a vendéglátók, a kocsmák, a lacikonyhák sátrai voltak.A kisebb kocsmákban házi készítésű pálinkát, sört, bort árultak. Régebben vermeket ástak, gyékénnyel kibélelték és tele rakták jéggel. Ott hűtötték az italokat, néha halakat is hoztak, azokat is ott tárolták. A pincérek is innen hordták a jeget. Igen, régen a debellácsi vásárokban hangosak voltak a sátrak, folyt a mulatozás. A kiskocsmákban kuglipályákat is építettek a vendégek szórakoztatására. Volt, ahol csak földes pályán tekéztek, másutt ledeszkázták. Debellácson majdnem minden sarkon kocsma állt. Öregapám azt mondta, volt idő, amikor 37 kocsmát számolt össze.
Muhi Lajos, nyugdíjas elbeszélései nyomán elénk tárul a torontálvásárhelyi vásári lacikonyhák, zenészek, szerencsejátékosok, mutogatók, körhinták, azaz a vásári forgatag világa.
– Megboldogult édesapám mesélte, hogy a gyerekek a vásárokban árulták a vizet. Az érte kapott lyukas 25 parást felfűzték egy drótra. Jöttek a füvesaszonyok, mi meg mondogattuk a varázsigének is beillő mondókát:Áspis, kerekes, útifüves, leveles, bíbola, bíbola, pacs-pacs-pacs! Utánuk érkeztek a jósasszonyok. Itt mindenki pénzt akart keresni. A vásári körhintát bolond malomnak hívtuk. Ezt a motor helyett legények forgatták, hogy lehessen keringeni. Pár itóka után az öregek is felültek rá, ki is nevették őket. A Papp Rebeka néni kocsmája csak akkor nyitott ki, amikor vásár volt. Évente 4 reguláris vásárt tartottak, amióta az eszemet tudom.
Kovács István – akit errefelé mindenki Cocinak hív – szerint a vásárok hozták magukkal a mulatozást.
– Voltak kifőzdék, ahol a kávéházas asszonyok főzték az ételeket, a sütögető asszonyok árulták a kenyeret. Amikor véget ért a vásár, a mulatozást folytatták a kocsmákban. A Pataki-kocsmában a béreseknek a kocsmárosné egyfolytában hordta a bort, a cigányok meg vadul húzták. A fékezhetetlen virtus nyomán nemegyszer verekedésre, bicskázásra is sor került. Kezdetben a borissza legények duhajkodtak a kocsmában, s mivel nem tudták őket lecsillapítani, így egyes kocsmák átalakultak kávéházakká, ahol kulturált módon folyt tovább a kávéházi élet.
Minden vendéglőben élő zene szólt. S nem csak zenekarok játszottak, hanem színpada is volt szinte minden vendéglőnek, így a Pocsai-féle vendéglőnek, vagy a Komáromi vendéglőknek. A színpadokon előadásokat játszottak, sőt egyik étterem együttese vendégszerepelt a másik vendéglőben.
Szabó József, aki most 82 éves, emlékezik arra, hogy gyakran sétált el a Papp-kocsma előtt, és néha be-bekukucskált.
– Elöl volt az ivó, ahol reggelig mulattak, danoltak a népek. Az öregek elmentek pénteken és vasárnap este értek haza, mert kosztot is felszolgáltak. Innen nyílt a táncterem ajtaja. Mielőtt a színházépületben beindult volna az élet, valójában a Papp-kocsma termét alakították át színházzá, mert a végében volt egy kis színpad. Csak a székeket kellett másként elrendezni. Különben itt vetítették először vászonra a mozgóképet. Az előadás elején meg a végén le-meg fölhúzták a függönyt. A Papp-kocsma végén volt a tekepálya, ahol felnőtt számba menő legények játszottak. Abban az időben a bábuk és a kuglik fából készültek, mi gyerekek pedig zsebpénzre tehettünk szert, ha beálltunk bábuálligatónak, kugliszedőnek.
Debellácson már az 1850-es években például tollfosztókon, névnapokon, disznótorozáson és a karácsony és újév közti napokon mókáztak a színészkedésre hajlamos emberek. A Jugoszláv magyar műkedvelők almanachja szerint Torontálvásárhelyen az 1880-tól az első világégésig kezdett fellendülni a műkedvelői élet. A viharos szelek elmúltával folytatódott. A falu kulturális életének tevékenységét a református egyház vette szárnyai alá.1890-ben megalakult az Egyházi Dalárda, ami minden jeles ünnepségen képviselte a községet, úgy egyházi énekekkel, mint alkalmi dalokkal. 1922-ben létrejött a Keresztyén Ifjúsági Egyesület és a Református Nőegyesület. Feladatuk volt a műkedvelő körök működtetése is. 1927-ben felépült a szép színpaddal rendelkező vallásos Otthon. Ezen kívül még három kávéház: a Papp, a Babos és a Pocsai, illetve az Önkéntes Tűzoltód Testület rendelkezett színpaddal. Igy mindenki a saját igényének megfelelő társulathoz kapcsolódhatott – avat be az eseményekbe Szénási Eszter, torontálvásárhelyi nyugdíjas.
A piros bugyelláris című színmű szereplőgárdája, Papp-kocsma,1950 (Mérges Eszter fotógyűjteményéből)
– A Papp-kávéházat a falu központjában egyre többen látogatták. A nagyteremben tartották a lakodalmi mulatságokat és az újévvárást. Ebben a kávéházban nagy hagyománya volt a bálaknak. A szüreti meg aratóbálak mellett kitűnt a regrutabál, amelyet a falu fiatalsága a sorozás és a bevonulás között tartott meg, miközben Kossuth-nótákat énekeltek.
A Pocsay-féle kávéházban szórakozott az ifjúság. Vasárnap délután moziba mentek, utána pedig táncolni a Pocsaihoz. A tehetősebb legények is ide jártak mulatozni meg az előkelő lánykák is. A Babos-kávéházban zongorán is játszottak, egyszerűen szenzációnak számított ez abban az időben, mert zongora csak a templomban volt. A Babos-kávéházat én is csak kívülről láttam, nem is tudtunk róla nagyon semmit, mert a hétköznapi emberek nem jártak ide.
A 89 éves Bakator Judit nyugalmazott tanítónő a 2003-ban megjelent Hosszú a jegenyesor című falumonográfia társszerzőjeként állított emléket a dél-bánsági falunak. Úgy emlékszik, hogy az előkelő Komáromi-féle vendéglőben mozi működött.
– Üzletemberek jöttek össze, cigányzene szólt, príma vacsorát szolgáltak fel és biliárdoztak. Nyáron az utcán egy gyönyörű, sövénnyel bekerített kerthelységben szolgáltak fel, mi is gyakran kiültünk oda. 54-ben személyesen megismertem a Tóni prímást, akinek még Belgrádban is ismert volt a cigányzenekara. A Pocsai-féle étterem is tele volt. A vendégek, orvosok, patikusok is szerették a cigánymuzsikát. Mondhatni a cigányzene reneszánszát élte Torontálvásárhelyen. A kávéház színpadán játszották el az egyháznál elkészített darabokat. Az akkori színdarabok, népszínművek operettszerűek voltak: ha a lány maga maradt a színen, akkor énekelt, és a legény is rendszerint énekelve lépett be. Ezt kaptuk örökségül, így csinálták a régi öregek. Ezt hozták magukkal Hódmezővásárhelyről az őseink – Torontálvásárhely magyar lakosságát Mária Terézia telepítette ide 1794-ben Hódmezővásárhelyről, Szentesről, Gyomáról és Makóról – és tartotta egyeduralmát a század végéig.
Szénási Esztertől megtudom, hogy a falujuk népe a magyar nótának élt. A nóta mindent kihozott az emberből, jót és rosszat is, bút és bánatot is. A falunak sok cigányzenész bandája volt. Minden magára valamit adó étteremben is cigányzenekar húzta a nótát. A repertoárjukat a magyarországi kottákra alapozva állították össze, vagyis csak magyar nótákat és magyar operett-részleteket játszottak.
– Mind az értelmiség, a zsidóság és az úriasabb társadalmi körök által látogatott lokálban, mind a Pocsai-féle kávéházban cigánybandák valamelyike muzsikált. A zenekarok szinte versengtek, melyikük illeszti hamarabb repertoárjába a nép által kedvelt dalokat, nótákat. Itt, Debellácson a kávéházi zenekarok csak magyar nótával szórakoztattak, és a lakodalmakon is csak magyar nótára mulatott a vendégsereg. Ez a zenei zsáner épült be a népszínművekbe is.
Kérdésemre, hogy akkortájt Debellácson működött-e színjátszócsoport, Eszter bólogat.
– Igen, kettő is. Az egyik népszínműveket adott elő, a másik pedig a daljátékot kezelte. Az egyháznál állították színpadra a darabokat, a református lelkész és a felesége nagy hívei voltak a népművelésnek, s hogy a népet becsalogassák, ezért a népszínműveket adtak elő, a bőgatyás világ színdarabjait. Ilyen volt A falu rossza, Cziráky Imre Muskátli c. népszínműve meg a Bánát rózsája. A faluban versenyeztek az iparosok, ki tud jobbat rendezni. A Tasnádi fodrász szereplő is volt egyben, volt, aki a Liliomfit vitte színpadra. A tűzoltók rendezésében mutatták be például a Nánai bíró lánya című népszínművet, amelyben a szerepeket a tűzoltók családtagjai, ismerősei között osztották ki. Rendezett a Nagygazdakör, az iparosok, még az iskola is foglalkozott a fiatal tehetségek felkutatásával, akik később különböző színdarabokban szerepeltek is.
A társulatoknak saját rendezőgárdájuk volt, például Tóth Bandi bácsi, a kereskedő, Sepsey Bandi bácsi, a borbélymester, Kiss Benke bácsi egy egyszerű parasztember. Ezek az emberek a több éves játék alatt annyi tapasztalatot gyűjtöttek, hogy a népszínművek rendezésétől sem riadtak vissza.
– A debellácsi magyar szellemi élet vezetője és az egész jugoszláviai magyar kultúrélet egyik leghivatottabb személyisége, Gachal János református esperes volt, aki Poroszlón született. Műsoros és műkedvelő előadások rendezett. Megemlíteném Vitkay Gyula református kántort, egyházi karnagyot, aki számos egyházi dalt és sok szép magyar nótát szerzett. Továbbá Jovánovity Emil gyógyszerészt, aki a sportegyesület műkedvelő előadásainak a szervezését vállalta be. Hivatásos művészek is vendégszerepeltek a debellácsi színpadokon. Pl. Szénási Károly hegedűművész, a belgrádi Zeneművészeti Főiskola tanára és Sztojánovics Péter hegedűművész is.
A második világháborút követően 1948-ban kezdte meg működését a Magyar Kultúregyesület. Igaz, ekkor már tervezgették a Zadružni dom építését, amit l952-ben be is fejeztek. Ebben az épületben kapott helyet a színház és a Tükrös kávéház is.
Debellácsi beszélgetőtársaim nagyon büszkék arra, hogy abban az időben nekik volt a legnagyobb színpadjuk. A hozzájuk látogató vándortársulatok szinte áhítattal léptek ki a deszkákra, hiszen olyan nagyszerű környezettel, mint amilyennel a színház rendelkezett, csak a nagyvárosokban találkozhattak. A 600 férőhelyes új színházterem páhollyal, balkonnal, padlófűtéssel és egynégy színt is mozgatni tudó forgószínpaddal. Idővel ezt a megoldást elhanyagolták, a kulisszákat kidobták, és be szerették volna vezetni a függönyrendszert. A súlyos bordó függöny volt az álma a műkedvelőknek. Erre is találtak megoldást, néhai Czégény István titokban eladta a padlásukon lévő búzát és abból a pénzből vásárolták meg a színpad nagy függönyét. Egyébként éveken keresztül Czégény volt a színház villanyhálózatának karbantartója és a világító mestere. Minden színdarabjukat legalább kétszer telt ház előtt játszották. Eszer legmeghatározóbb színházi élménye a János vitéz előadása volt.
– Kislány voltam, de még én is láttam a hatvanas években a János vitézt. A rendezését egy hivatásos rendező vállalta fel, a szabadkai színház tagja, a hangszereléssel pedig az Újvidéki Rádió kamarazenekarának karmesterét bízták meg. A kellékeket is a szabadkai színháztól kapták, és azt hiszem, ez volt a legnagyobb befektetés, amit Debellácson valaha is megcsináltak. Rengeteg fiatal játszott benne, a Dalárda jóhangú énekesei is. Óriási sikere volt. Az 1970-es évek a tehetségkutató versenyek évei voltak, ahol az utánpótlás tehetséges fiataljai után kutattak. Hivatásos színészek és énekesek is bemutatkoztak színpadunkon úgy magyar, mint szerb nyelven. Budapesti vendégek is szórakoztatták a lelkes közönséget. A 80-as és a 90-es években egy időre zárva tartott a színház ajtaja. Néptáncok, népdalok, népihangszerek, régi népszínművek felelevenítése, szemléken való részvétel, erre vagyunk ma büszkék. Még vannak, akik tovább tudják adni azt, amit elődeik megalapoztak – mesélte Eszter.
Igen, ők valamennyien egyúttal gondos jegyzői e dél-bánsági falu művelődési regényének. Képzeletünkben az általuk ismertetett színházi emberek egyike egyszer csak eldobja botját és táncra perdül. Egy operettben.
Nyitókép: A piros bugyelláris című színmű szereplőgárdája, Papp-kocsma,1950 (Mérges Eszter fotógyűjteményéből)
