Emlékszünk arra, amikor tudatosodott bennünk, hogy már nem vagyunk fiatalok? Ez a tény sokaknál nem is köthető konkrét időponthoz, ám bennem még élénken él annak a felismerésnek a pillanata, amikor rájöttem, akármennyire erőlködőm, az idő felettem is halad. Nem is olyan régen minden alkalommal, amikor csak útba esett egykori egyetemi karom és az azt körülvevő kávézók, akkor mellettük bicikliztem el. Egyszer azonban belém hasított a felismerés, hogy ez már nem az a hely, ami néhány évvel ezelőtt volt. A környezet semmit nem változott, de mostanra friss, új stílusú ruhákban flangáló fiatalok jelzik, hogy ez már az ő, vagyis az új huszonévesek territóriuma. Én a 2010-es években éltem meg ezt az életszakaszt, fiatalságom meghatározó éveit. Volt benne minden, ami egy átlag huszonévesnek jut: tanulás és szórakozás, útkeresés és függetlenedés, szerelem és vívódás, meg még ezer dolog, amire ma már talán nem is úgy emlékszem, mint ahogy akkor megéltem. Ami pedig a legfontosabb volt, az a szabadság. Utóbbi megléte akkor még nem is tudatosult bennem, most – a hiánya következtében – fogom fel, mit is jelentett igazán. Arra is sokszor gondolok, mik voltak azok a lépések, amelyekre büszke vagyok, és mit kellett volna másképp csinálnom. Viszont, ahogy mondani szokták, az a vonat már elment. A kihagyott lehetőségek, az eltékozolt energiák és az elengedett szerelmek sem térnek vissza. És legyünk őszinték, kinek volt olyan fiatalkora, amire később megbánás és hiányérzet nélkül tekintett vissza? Mondhatnánk, hogy ilyen az élet, meg hogy a tanulópénzt ki kell fizetni, nemrég egyik ismerősöm így konstatálta a fiatalon elbaltázott döntéseket: „Senki sem tanította meg nekünk, hogyan kell úgy élni, hogy az elsőre jól sikerüljön, és ne a megbánás meg a gondok maradjanak.” Igaza van, hiszen nem sokunknak adatik meg olyan szilárd családi háttér és az abból kialakuló erős személyiség, ami jó alapokat épít a hátralevő élethez.
A szabadság és a vélt függetlenség ellenére a fiatalok élete soha nem volt egyszerű, manapság azonban még nehezebb nekik. Sokszor felteszem magamban a kérdést, hogy ezeknek a laza öltözetben, színes zoknikban és fejükön bluetooth-os fülhallgatóval lépkedő fiataloknak vajon könnyebb vagy nehezebb lehet-e, mint anno nekünk. Van egyfajta nemtörődömség bennük, s azt is láttam már, hogy nem tűrik a tekintélyelvet, például rövid időn belül, töprengés nélkül otthagynak egy olyan munkahelyet, ahol a főnök zsarnokoskodik felettük, vagy éppen nem nyújtanak nekik olyan feltételeket, amelyek mellett szabadon művelhetik mindennapi rituáléikat. Úgy tűnhet, mintha tényleg felnőtt volna az első olyan nemzedék, amely valóban nem adja fel fiatalkorának szabadságát. Azt kell mondanom, idősebbként is felnézek rájuk ezért, habár nagyon keskeny a mezsgye a szabadság fel nem adása és az alázat teljes elvesztése között. Sokan hangot is adnak annak, hogy ezek a fiatalok már tesznek másokra és kizárólag a saját buborékvilágukban hajlandóak élni.
Embere, vagyis fiatalja és annak háttere meg neveltetése válogatja, hogy miként viszonyul az egyén az őt körülvevő társadalomhoz, ám nem mehetünk el amellett, hogy a mostani fiatalok értékrendje eltolódott idősebb kortársaikétól. Erről nem ők tehetnek, egyszerűen beleszülettek egy olyan világba, ahol ez jutott nekik. Hogyan tanulhatnának mást, ha okostelefonnal a kezükben egy elidegenedéssel és agresszióval teli világban kell felnőniük? Nem beszélve arról, hogy erre rápakolódnak olyan világméretű tényezők, amelyek tovább növelik a bizonytalanságot és mentális zavarokat okoznak bennük. Sok mindennel kell megküzdeniük, nézzünk csak szét: fáradt, instabil szülők, iskolai erőszak, gyilkosságok, nemi identitásuk totális összezavarása, a digitális térből ömlő nyomasztó és félrevezető tartalmak, klímaszorongás a bolygónk élhetetlen állapota miatt és még sorolhatnánk. Nem feltétlenül tapasztalják testközelből a világméretű problémákat, az elfogyasztott brutális mértékű tartalmak miatt azonban gyorsan kialakul bennük a fásultság és az érdektelenség mindennel szemben. Ebben azonban mi, egy régebbi világ szülöttjei is egyre inkább hasonlítunk rájuk. Attól viszont, hogy valamivel nem foglalkoznak, nem jelenti azt, hogy ne lenne rájuk negatív hatással. Egyre több olyan felmérés lát napvilágot, ami rámutat arra, hogy a fiatalok mentális állapota soha nem volt még annyira aggasztó, mint jelenleg. Igazából nem is kellenek ehhez felmérések, magunk is látjuk.
Sajnos ilyen körülmények árnyékában kell arról beszélni, hogy augusztus 12-e a fiatalok világnapja, amelyet az ENSZ azért szentelt nekik, hogy felhívja a figyelmet a társadalomban elfoglalt szerepükre, jogaikra és nehézségeikre. Érdekes, hogy maga ez a világnap is igencsak fiatal, mondhatnánk Z-generációs, mivel huszonnégy éves. Nagyjából ez az a kor, ami nemrég még a fiatalság csúcsának számított. Ma már valamivel kitolódott ez is, hiszen egyre később töltjük be a felnőttkorral járó szerepeket. Ahhoz pedig, hogy ezek a szerepek kialakulhassanak egy fiatalban, ismerősöm bölcseletét kell idéznem, ami szerint jó lenne, ha valaki megtanítaná, hogyan kell úgy megalapoznunk az életet, hogy aztán arra építeni tudjunk, ne pedig romokban heverjünk. Nehezített pályás körülmények között, de nem volt még soha akkora szükség utat mutatni a fiatalabb korosztályoknak, mint most. Azokkal az állásfoglalásokkal ellentétben, amelyek kizárólag arról szólnak, hogy a jelenlegi fiataloknak már most befellegzett, tudatlanok, alkalmazkodásra képtelenek és csak a jogaikkal tudnak dobálózni, mégis látunk motivált, okos, kreatív, barátságos és életigenlő újgenerációsokat. Hatalmas kár lenne, ha bedarálná őket az élet, ha téves ideák és önképek csapdájába esnének, esetleg soha sem sikerülne nekik kilépni a tizenévesek szerepéből a túlzott szabadságvágy üldözése miatt.
Hiába hiszik és állítják magukról az érett harmincasok, sőt még a kora negyvenesek is, hogy ők ifjak, esetleg olyan életvitelt folytatnak, mint egy húszéves, soha nem lesznek még egyszer olyan fizikai és mentális állapotban, mint egy egészséges fiatal. Egyszer van lehetőségünk igazán átélni a fiatalság összes örömét és kínját, ne hagyjuk kárba veszni!
