Katonák a határövezetben

Milyen határvédelem ez? Annak idején csak annyit mondtunk: Állj! És ha nem állt meg, lábonlövésre számíthatott az illető. Most meg szabadon sétálgatnak a határövezetben… Szomorú ezt látni annyi év után – mondta a 13. határzászlóalj legidősebb törzszászlósa, miközben a zászlóalj tisztjeivel, altisztjeivel, katonáival, tartalékos katonáival, akik a határőrségben szolgáltak, a határőrök napja alkalmából bejárták a századuk alá tartozó járőrösvény egy részét, Kelebiától Tavankútig.

– Ilyen rendetlenséget… Ha én lennék a város vezetője, elrendelném, hogy a határövezetet szántsák fel. Az én időmben a hatövezetben csak alacsony növényi kultúrákat lehetett termeszteni: paprikát, alacsony napraforgót, és tiszta, átlátható volt a határ. A járőrösvény pedig út volt – zsörtölődött a nyolcvanas éveiben levő Milivoj Popadić törzszászlós, aki elmondta, hogy éppen a parancsnoksága alá tartozó övezetben nagyon sok vad volt és gyakran jártak arra vadászni. Így sokszor kellett interveniálniuk, nem volt szabad vadászni sem a határövezetben. Popadićtól megtudtuk, hogy még 1960-ban fejezte be a katonaakadémiát, majd Egyiptomba küldték szolgálatba, a Gázai övezetbe. Csak ezt követően került ő a határőrségbe, de karrierje alatt járt minden karaulában Jugoszláviában, ahogy ő mondta a szlovén–olasz tengertől Dimitrovgrádig.

– Sehol sem volt könnyű, Szlovéniában a hegyek, máshol mocsár, volt ahol a folyó nehezítette a munkánkat, egyedül itt volt sík, könnyen átlátható terület – mondta.

Mint megtudtuk, akkor ment nyugdíjba, amikor Tito meghalt. Nyugdíjaztatásakor a katonatársaitól kapott egy határkövet, amit ma is őriz a ház határmezsgyéjén, természetesen rajta áll a SFRJ (Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság) rövidítés.

Az út ezen a határszakaszon most helyenként valóban vadregényes. Szinte érintetlen a természet, máshol, az előírások ellenére, szántóföldi kultúrával, kukoricával és napraforgóval van bevetve (több helyen) egészen a határkőig, onnan pedig már magasodik a szerb–magyar határra épített drótkerítés. Amióta 2005-ben a katonaságtól a rendőrség átvette a határ védelmét, a határsáv gondviselését valamiért senki sem vállalta magára. Ezúttal a szabadkai Köztisztasági és Parkosítási Közvállalat kaszálta le a derékig érő füvet. A határőrségben szolgálók ugyanis eldöntötték, megmaradnak korábbi szokásuknál és végigvonulnak az egykori védelmi útvonalukon.

– A határzászlóalj alá két század tartozott: a zombori, amely a Dunától Bajmokig húzódó határszakaszt őrizte és a szabadkai század, amely Tavankúttól a Tiszáig védte a határt. Én magam fiatalon, még 1985-ben, miután leszereltem, éppen a tartalékos katonaként ehhez a határőrséghez csatoltak. Már akkor időről időre együtt töltöttük az időnket, de főként a kilencvenes években, a háborús időszakban voltunk egymásra és magunkra utalva, hónapokra – magyarázta Slobodan Milošev, a köztisztasági vállalat igazgatója, a határőrségben szolgálók összejövetelének egyik szervezője a szoros barátság kialakulásának körülményeit. Hozzáfűzte: – Az összejövetel egyik szervezőjeként természetes, hogy segítettem a mai kirándulás megvalósításában, ahogy abban is igyekszik a közvállalat, hogy minden lehetséges eszközzel segítse a határrendőrséget is a munkájában, így lekaszáltuk a járőrösvényt, de fontos a határkő és a járőroszlopok állapotának karbantartása is, hiszen télen az mutat utat a járőröknek a hóban – mondta az igazgató.

Autóval indult útnak a zászlóalj. Útközben pedig láthattunk gémet, felreppenő sólymokat, még nyulat is nyugalomban ugrándozni. Ki is zavarná meg a békéjüket? A szerbiai oldalon határőrséggel nem találkoztunk, igaz, a járőrösvényen tett utunkon elkísért minket a határrendőrség egy képviselője is. A fémből épített őrtornyok mozdítható részeit már elvitték, a falazott őrtornyokat pedig benőtte a természet. Így a karaulát is, ami valamikor, a volt katonák elbeszélései szerint, szép és élettel teli épület lehetett, ma már csak árnyéka önmagának. Elhagyatott, így ki hogy tudta, kihasználta. A fémkereskedők kikaparták a falakból a csöveket, elvitték még a vezetékeket is. Egy ideig pedig láthatóan a migránsok lakhelyeként szolgált. Most üres, vagyis inkább tele van szeméttel, még az atombunkerek járatai is. Ám a falak még most sem rogytak meg. A karaulákat a határvédelemmel a katonaság teljes mértékben a rendőrségre bízta, akik nem használják azokat. Egy-két karaulán egy-két határrendőr van csak szolgálatban, reagálva a látottakra, a volt katonák közül volt, aki meg is említette, hogy Szolvéniában ezeket az objektumokat vendéglátóipari létesítményekké alakították át. Más pedig megjegyezte, az erdőgazdaság, illetve a vádászegyesületek is jó hasznát vennék ezeknek a kihasználatlan objektumoknak.

Útközben a letaposott határhoz vezető ösvények, a szemét, a határkerítésbe akadt ruhaneműk jelzik, hogy azért mégiscsak aktív a határ. Éppen a szemünk láttára toloncolt vissza a magyar határőrség és katonaság néhány migránst: négy férfi, egy nő és egy gyermek számára nyitották ki a kaput és küldték vissza oda őket, ahonnan megpróbáltak törvénytelenül átjutni a határon.

Milenko Cvijetinović, nyugalmazott törzszászlós, a kelebiai karaula parancsnoka, egyben az esemény főszervezője, aki szolgálatának egy részét Zomborban, a másik részét pedig Szabadkán töltötte, elmondta, a határ menti lakosság mindig is együtt élt a határőrökkel. Így a szép és rossz dolgokat is megosztották egymással.

– Valamikor a határőrség napját augusztus 15-én tartották, amiről a helyi lakossággal közösen emlékeztünk meg, legtöbbször babgulyás volt a menü. Más, szép idők voltak azok. Segítettünk egymásnak, ők nekünk, mi nekik – emlékezett vissza a parancsnok, majd rámutatott, hogy az ötlet is éppen a helyi tartalékos katonákkal közösen született meg, és már mintegy tíz éve minden évben a határőrség egykori ünnepén összejönnek, együtt emlékeznek. Megjegyezte, sajnos évről évre egyre kevesebben. A korábbi években Horgos felé járták be a határt.

– Az a szakasz kihívásokkal teli, nehéz átvágni magunkat a határsávban. Ez a mai útvonal sokkal barátságosabb volt – mondta. Rámutatott, mindig is voltak határmozgások, de a mai határőrség és az akkori, katonasághoz tartozó határőrség összehasonlíthatatlan munkát végzett.

– Mi 24 órás őrséget álltunk, a katonaság tartotta karban a járőrsávokat is és a karaulákat is, olyan rend volt, mint a nemzeti parkokban. Gyalogosan dolgoztunk, naponta 12–15 kilométert mentek le a katonáim teljes felszereléssel, néha kutyával. Csak egy járművünk volt, az is, ha interveniálni kellett. A járőrözés kizárólag gyalogosan történt, éppen ezen a szakaszon, amelyen most végigmentünk. Ezt a rendőrség nem csinálja most. Igaz, Magyarország határkerítést emelt, így úgy tűnik, nincs is szükség a járőrökre – jegyezte meg Cvijetinović.

Nem lehet azért itt sem végig a határköveket követve a járőrösvényen haladni, hiszen helyenként már fák és bokrok nehezítik meg a járást. Így az erdőn keresztül menvén, előkerülnek az emlékek, a kilencvenes évek történései. Még Marinko Magda neve is felmerül, aki a kilencvenes években éppen ebben a sávban közlekedett a két ország között.

– Amióta határ van, határmozgás is van. Voltak nehéz helyzetek is. Éppen, mielőtt nyugdíjba mentem volna, megkezdődött az illegális bevándorlás. Már akkor voltak irakiak, de volt dolgunk kínai migránsokkal is, vagy éppen albánokkal. Több évvel korábban pedig a keletnémetek jöttek hozzánk családostól. Sajnos lőni is kellett. Én is voltam ilyen helyzetben, éppen itt, ezen az erdős területen, a tavankúti karaulánál akartak ketten átszökni a határon. Nem akartak a felszólításra megállni. A katonáim lőttek. A lövés után én magam vittem be őket a kórházba – mondta.

A katonaságtól a rendőrség 2005-ben vette át a határ védelmét. Akkor többen nyugdíjba mentek, másokat pedig átvett a rendőrség, ahogy Papp Endrét is, míg voltak olyanok, akik befejezték határőri pályafutásukat, mint például Danko Rančić őrmester is.

– Dankóval együtt dolgoztunk a 13. zászlóaljban 1993-tól. Együtt átéltünk jót és rosszat is – mondta Endre, amire Danko csak azzal válaszolt, hogy az idő múlásával az ember csak a szép dolgokra emlékszik. Szavai szerint éppen ezekben a barátkozásokban többek között az a szép, hogy a tisztek egyenrangúan tárgyalnak a katonákkal, így az emlékekről is sokkal szabadabban beszélgethetnek.
Papp Endre osztályparancsnoktól megtudtuk, a katonai szolgálata alatt foglalkozott járőrkutyákkal, amelyeket kiképezve hoztak Nagykikindáról vagy Nišből, a kiképzőközpontból. Akkor minden karaulának volt 2–4 kutyája. Ám 2005-ben átvette őt a határrendőrség, ahol 2019-ig szolgált. Mint megtudtuk, rendőri szolgálata alatt kapott egy belga juhász kutyát, vele együtt dolgoztak Horvát István kezei alatt a kutya 10 hónapos korától. Kapott egy nyomkövető, védelemre és támadásra kész kutyát.

– Amikor egészségügyi okokból nyugdíjba vonultam, kértem, hogy adják nekem a kutyát is, hogy magamhoz vehessem. Tizennégy éven keresztül volt mellettem. Otthon még két és fél évet volt velem – tudtuk meg.