A csaknem hétezer lakosú Bezdánt teljes joggal nevezhetjük az élsportolók falujának, mindeddig hét olimpikont adott a sportvilágnak. Holpert József a csapatával együtt harmadik lett Szöulban 1988-ban. 2012-ben a londoni olimpián szerepelt a kézilabdázó Dalibor Čutura. Ugyanazon a tíz évvel ezelőtti olimpián versenyzett öt bezdáni kajakozó: Horváth Panda Antónia, Kiss Tibor Márta, Kubik Stróbel Renáta, Nagy Antónia és Holpert Ervin. Az élsportolók tiszteletére a helyi közösség tanácsa emléktáblát avatott fel, néhány évvel ezelőtt olimpiai parkot létesített. A falu vízközeli elhelyezkedése a települést a vízi sportok és szabadidős tevékenységek fellegvárává tette. Minden közül kiemelkedik a helyi Dunav Kajakklub tevékenysége és teljesítménye. Az edzéseket az olimpikon Horváth Panda Antónia és édesapja, Panda János edzői szaktekintély vezeti. Szükség esetén besegít a másik olimpikon, Tibor Márta is, akinek immár mindkét lánya szintén a kajakozás felé orientálódik. Az edzői és a szülői példa egyaránt sokat nyom a latban a (sportoló)gyerekek fejlődése során. Mindennek köszönhetően a kajakklub tagjai sorra nyernek az országos és nemzetközi megmérettetéseken is. Legutóbb az Olimpiai Reménységek Versenyéről tértek haza többszörös diadallal, ünnepelte őket az egész település. Ennek ellenére a klub rendkívül alacsony költségvetésből kénytelen gazdálkodni. Mondhatni, hogy a szülők és az edzők jó szándéka tartja fenn. Múltbéli és jelenkori eredményekről, küzdelmekről beszélgettünk a két olimpikonnal, Horváth Panda Antóniával és Kiss Tibor Mártával.
– A kajakban több kategória van, így a válogatottak meg a ligás versenyek. Ezek során négy forduló zajlik, és természetesen mindenki megkapja az érmét, a pontját a fordulók alkalmával is, de amikor mindezeknek vége, akkor a pontok összeadódnak. A végeredmény adja a nyertest, tehát a pontozás tekintetében nem mindegy, hogy hány fős csapattal indul az ember. Mi nem vagyunk sokan, nyolcan-tízen indulunk általában, ennek ellenére hozzuk az eredményeket – ecsetelte Antónia, az edző.
Embert próbáló sportágnak tűnik. Hogyan zajlanak az edzések?
– Valóban kemény sport. Nyáron például reggel kilenckor lemegyünk edzeni, bemelegítéssel kezdünk, majd hosszú evezés jön. Aztán délután hat órától ismét edzés. A kajakiskolások, a gyerekek, fél hatra jönnek. Azért osztottuk be így, hogy a kezdők láthassák az idősebb versenyzőket edzés közben, és ezáltal is tanuljanak. Az idősebbeknek van kondiedzés az evezés előtt, a kicsiknek még nincs. A Covid-helyzet előtt jártunk uszodába, de azóta nehezebben engednek be bennünket, ennyi gyerekkel… Ehelyett most a bezdáni iskola tornatermében vagyunk, heti két alkalommal. Bemelegítésképpen futunk, kosarazunk, már a magunk módján, labdajáték közben is a minél több futásra koncentrálva, annak teret adva. Így játék közben le lehet futni öt-hat kilométert. Érdekes, és a hatása is megvan. Zajlanak persze kinti, száraz futások is, azt annyira nem szokták kedvelni, mert monoton. Az edzések tekintetében a szerda általában szünnap a héten. Hétvégén, szombatokon is folyik a felkészülés, vagy versenyek vannak, ezért általában csupán egy nap a leállás.
Milyen tapasztalatot jelent olimpikonként oktatni a sportágat?
– Az életemben mindez nem hirtelen történt. Én 2000 óta (akkor voltam huszonhárom éves) egyszerre voltam edző és versenyző is. Apám, Panda János edző, a klub nagy veteránja sokat segített abban, hogy a két sporttevékenységet hogyan egyeztessem össze. Például egy négyesben, ahol partner az ember, meg edző is, akkor ugye nem lehet csak úgy odaszólni… Ezeknek a szituációknak a kezelésében hatékony tanácsokat adott édesapám. Az edzést én állítottam össze, van edzői képesítésem is, okleveles kajakedző vagyok. Úszásból szintén szereztem főiskolai végzettséget, és egy sor egyéb képzésen vettem részt, folyamatosan fejlesztve magam. A tudást nem feltétlenül az iskolapadban szereztem meg, hanem mi rengeteget voltunk Magyarországon, az ottani mesteredzőkkel jelentős tapasztalatokat szerezhettünk. A velük folytatott beszélgetések, eszmecserék is sokat adtak.
El kell mondanom, egészen más most, a gépek előtt ülő gyerekek korában oktatni a sportot. Nagyon az elejéről kell kezdeni, volt, hogy egész télen át a páros lábbal való szökdelést kellett tanítani… Régen, ha valaki Bezdánban négyévesen nem tudott még úszni, elcsodálkoztunk, manapság pedig előfordul, hogy az általános iskola elején alig tudnak úszni a gyerekek. Holott a mozgáskoordinációnak, a rendszeres mozgásnak a beszédkészség kialakulásában és az agyi aktivitásban is bizonyítottan hatalmas szerepe van.
Generációs képességek és módszerek hagyományozódnak a Kiss Tibor családban is.
– Valóban, mindkét lányom kajakozik már, de mindig hangsúlyozom, hogy különösebben nem ösztönöztem arra őket, hogy ezt az utat válasszák. Van itthon egy saját kajakom, evezőm, hogy bármikor el tudjak menni edzeni, emellett itt lakunk, a csatornaparton. Leonát vittem úszni, jártunk be Zomborba, hogy megtanuljon, és akkor a Covid miatt az egész folyamat leállt. Kérdeztem tőle, hogy szeretne-e kajakozni, mivel itt adott a lehetőség, és a lányom igent mondott. A mai napig, ha ő úgy van vele, hogy nincs kedve, akkor én nem kényszerítem, hiszen tudom, hogy mennyire nehéz, erőfeszítést igénylő sportról van szó. Azt azonban megbeszéltük, hogy ha ott vagyunk, akkor muszáj csinálni. Nem lehet a kettő között, hogy szeretnék érmet, szeretnék dobogóra állni, de ne kelljen tenni érte, edzeni, ha hideg van, vagy sok a futási feladat. Ezeket a kihívásokat mind jól ismerem, viszont az ember, amikor feláll a dobogóra, mindezt elfelejti. Az eredmény érdekében muszáj szót fogadni, ha kell, sírva, de eredmény csakis akkor lesz. Egyelőre nagyon jól teljesít a korcsoportjában (kilencéves), fölényesen nyerte meg most a vajdasági bajnokságot. Az is nagyon jó érzés, hogy az ötéves kislányom szintén fönt van a vízen, próbálkozik – mesélte Kiss Tibor Márta, aki a saját élsportolói karrierjéről a következőket mondta el:
– Húsz éven keresztül kajakoztam. Tízévesen kezdtem, előtte kézilabdáztam, de nem engedtek védeni. Nagyon szerettem volna kapus lenni, ők meg játszani küldtek, és mondtam, jó, ha nem állhatok a kapuba, megyek tovább. Ekkor elkezdtem kajakozni, és huszonkilenc éves voltam, amikor kint voltunk az olimpián. Mi ott nem is vártunk különleges eredményt, számunkra szenzáció, a karrier csúcspontja volt, hogy egyáltalán kiharcoltuk a jogot az indulásra. Szerettünk volna bejutni a döntőbe, ez nem sikerült, de nem jöttünk csalódottan haza. Maga az élmény, az olimpiai falu, azok az emberek, akiket ott láttunk, az ünnepség önmagában olyan élmény volt, ami egy életre szól. Egyáltalán nem voltunk éremorientáltak, reálisan tudtuk, hogy mire vagyunk képesek. A befektetett munka azért, hogy oda kijussunk, győzelemnek számított a pályánk szempontjából. Ennek az idén éppen tíz éve…
Azt követően 2013-ban, a lányom születése után egy évvel ismét elkezdtem kajakozgatni, voltunk vajdasági bajnokságon is. Visszahívtuk a csapattagokat, még Kubik Stróbel Renátát is, ő kint élt már Németországban, de akkor éppen itthon tartózkodott, és rávettük, hogy néhány beülés után jöjjön el velünk a vajdasági bajnokságra. Ott három aranyat begyűjtöttünk a négyesünkkel, Antóniával még két aranyat párosban meg egy ezüstöt is, úgyhogy tulajdonképpen elmentünk szinte szórakozásból, és hazahoztunk hat érmet, öt aranyat meg egy ezüstöt. Ekkor már állapotos voltam a kisebbik lányunkkal. A születése után ismét elmaradt a kajak, két gyerekkel nehezebb volt megoldani az edzéseket. Tavaly óta van, hogy a kicsi is edz, így tudunk menni mind együtt. Amikor szükséges, segítségére vagyok az edzőknek, be szoktam állni a minikajakos csapathoz, és megcsináljuk az edzést. Amit Antónia előír, azt követem. A versenyzőnk, Horváth Zsófi édesapja, Attila is kajakos volt, így ő is hozzá tud segíteni a jelenlegi edzésfolyamatokhoz.
A Dunav klubban tehát kemény munka folyik a sok ifjú tehetséggel. Milyen legfrissebb eredményeket jegyeztek?
Antónia: – Nagyon fontos a tehetség is, de tapasztalataim szerint a szorgalom mindig legyőzi a tehetséget ebben a sportágban. Ha a tehetség és a szorgalom netán összejön, összeadódik egy emberben, az a csúcs természetesen. Ami a legutóbbi eredményeket illeti, szeptember 8-a és 11-e között Pozsonyban tartották meg az Olimpiai Reménységek Versenyét, amely világviszonylatban a legjelentősebb megmérettetésnek számít ebben a korcsoportban. A bezdáni Dunav Kajakklubot öten képviselték: Mihajlo Dadić, Andrity Nikolász, Horváth Zsófi, Nagy Eleonóra és Loknar Anja. Nagy büszkeség számunkra, hogy első, harmadik és további helyezéseket értek el a világversenyen. Itthon ünnepséggel várták haza az olimpiai reménységeket a helyi közösség és az önkéntes tűzoltótestület képviselői.
Bosnyák Jenifer nem vett részt ezen a versenyen, amely a 15–17 évesek korcsoportja. Ő 18 éves, így a juniorválogatottban szerepelt, a belgrádi Európa-bajnokságon, Andrittyal, Dadićtyal, Naggyal együtt. Ezenkívül tavasszal volt egy nemzetközi juniorregatta Pozsonyban. Ott Andrity két érmet szerzett, Dadić hármat, Zsófi, Jenifer és Nóri negyedik helyen végeztek.
A szeptember 14-től 27-ig tartó belgrádi országos bajnokságon szintén sorra szerzik az érmeket, pionír és kadét kategóriában egyaránt. Kiemelkedő eredmények születnek máris a következő versenyzőknek köszönhetően: Horváth Zsófi, Loknar Anja, Csapó Vladimir, Vuk Perović, Staub Sebastian, Luka Kolar, Kővágó Levente, Andrity Nikolász, Bosnyák Jenifer, Nagy Eleonóra, Mihajlo Dadić.
Hogyan és milyen forrásokból tartjátok fenn a klubot?
– Nagyon kevés pénzből vagyunk kénytelenek gazdálkodni. A szülők jó szándéka és segítsége nélkül gyakorlatilag nem is tudnánk működni. Ők sokat segítenek a versenyekre való eljutásban, az utaztatásban. Nemcsak a versenyzőket, hanem a hajókat is szállítani kell, ez külön kihívást jelent mindig. Édesapámmal együtt szintén besegítünk, de sokkal könnyebb volna a helyzet, ha nem kezelnék itt ilyen mostohán ezt a sportágat és magát a klubunkat, amely bizony változatlanul fényes eredményeket hoz minden megmérettetésen – mondta Horváth Panda Antónia, a bezdáni Dunav Kajakklub edzője.
