Gumicsizma nélkül az őszi-téli időszakban véletlenül se induljunk meg ebbe a hihetetlenül mozgalmas, élénk és zajos városba!
Talán ezzel a három jelzővel írhatnánk körül legpontosabban Nápolyt. A város nyüzsög. Kötélidegeket is próbára tevő zaj és mozgás mindenhol, sehol egy másodpercnyi vagy akár fél méternyi nyugalom. A belváros felett kétpercenként dübörögnek a felszálló, utasszállító repülőgépek, sok millió motorhengerben robban egyszerre az üzemanyag, lenyűgöző, koordinált káosz, akármerre tekintünk. Ugyanakkor a város minden mozzanatát az észszerűség fémjelzi, minden működik. Nincsenek városnegyedeket megbénító őrült forgalomkorlátozások, a kertészek nem metszik a fákat szélső sávban araszoló teherautó emelőkosarából, az újévi díszfényeket nem csúcsforgalomban akasztgatják, és az útkarbantartók sem fényes nappal festik a útjelzéseket. Nincsenek is útjelzések, a nápolyiak tudják az nélkül is, hogy merre kell menniük.
Nagyjából 20 emeletnyit kell lépcsőzni a hegyoldalon ahhoz, hogy elénk táruljon Nápoly és a tekintélyt parancsoló Vezúv. Amennyiben ez az óriás egy szép napon meggondolja magát, és felébred, a városnak lőttek. A Vesuvio hegyoldalára ránőtt lakónegyedeknek egész biztosan. A nápolyiak azonban nem őrlik magukat emiatt, kicsit sem félnek, beletörődtek a vulkánveszélybe (Fotó: Brankica Brankov és Szeli Balázs)
Svájci precizitást megszégyenítő közlekedési koreográfia szerint él a város, ha csak egy pillanatra is elbámészkodunk, bajban leszünk. A robogók (80 százalékban hazai, Piaggio scooterek, szinte mindegyik 150-200 köbcentis motorral) százezreinek kereszttüzében kell átevickélnünk a hihetetlenül komplex, szűk utcácskák labirintusán, mégis, sokkal nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat köztük, mint itthon. Ugyanis akármennyire is durvának tűnnek a szabályok, a felszín alatt jól működő, elfogadott és jól bevált káosz lüktet, senki, de éppen senki sem érzi saját magát ez felett a szabályrendszer felett. Megtapasztalták már, hogy ha bárki is megpróbálja pofátlanul megkerülni a hosszú gépkocsioszlopot, ha a járda közepén parkolja a robogóját, vagy ha a kávézója elé saját szakállára kihelyez egy reklámtáblát, azonnal összeomlik a rendszer, és lebénul a nyüzsgés. A nápolyiak is néha kénytelenek a járdára parkolni, de azt csak olyankor teszik, ha az autó mellett elférnek a többiek. Mivel a viszketegséget, a kivagyokmivagyokiságot és az ilyesmivel járó, több tonnás terepjárókat már réges-régen kinőtték, most mindenki számára jut pont annyi hely, amennyire szüksége van. A végsőkig tiszteletben tartják egymást, ezért működhet társadalmuk. Nápolyról és a város nevezetességeiről számtalan dolgot találunk a világhálón, mi, itt személyes hangvételű ízelítőt adunk abból, ami azokra vár, akik bele merik vetni magukat pezsgő nyüzsgésébe.
A dimbes-dombos várost két metró és három siklóvonal szeli át, villamosuk és trolijárataik is vannak. A nápolyiak mégis a robogók nyergében érzik magukat legjobban, hihetetlen motorbravúrokra képesek, az idegen számára meglepő, hogy épségben megússzák. Szakadó esőben nejlontetőt húznak a motorok fölé, a hengerűrtartalmak túlnyomó többsége 250 köbcenti alatt van. 50 köbcentis „gyerekmotorokat” szinte senki sem vezet, és a nagy, lomha gépeket is kerüli
Az olaszok, különösen délen, az utcákon élnek. Nápolyban sincs ez másképp, esténként a lakóépületek ablakai többnyire sötétek. Napközben kávézók, trattoriák és éttermek ezreiben töltik idejüket. Gyakran le se ülnek, állva lehörpintik presszókávéjukat. Úgy fele annyiba kerül, mintha asztalt foglalnának. A szocializálódás a vérükben van
Az óváros szűk utcáira számtalan templom kapuja nyílik, mindegyik hatalmas, egyértelműsítve az olaszok erős katolicizmusát. A legnagyobb a Duomo, a 13. és a 19. század között épült, ma turisták (javarészt olasz, belföldi) ezrei lepik el nap mint nap. Az Esercito (az olasz szárazföldi hadsereg) is ott van minden nap. A Duomo előtt állomásozó katonák fényképezőgép helyett 92FS Berettát és M4-es gépkarabélyt hordanak – a Duomot, a kereszténység egyik európai jelképét terrortámadás potenciális célpontjaként őrzik. Gumibot is van náluk, ugyanis időnként a tömegben olyan őrültek is elvegyülnek, akik csak a több száz éves műemlékekben akarnak kárt okozni, így nem kell őket feltétlenül agyonlőni. Nápoly több terén és nevezetességénél géppisztolyos katonák vigyáznak a rendre
Emlékszünk még a L’amica geniale, azaz a Briliáns barátnőm című Netflix-sorozatra? A múlt évszázad hatvanas éveiben játszódó történet a hatalmas, egyébként bevásárlóközpontként működő csarnokba is elkalauzolja a nézőt. Nápoly fő sétáló- és shoppingutcája, a Via Toledo és a Piazza del Plebiscito, azaz a nép tere között képez átjárófolyosót
A Nennella trattoriában jól főznek ugyan, meg olcsó is, inkább azonban a jó reklámfogások miatt kell itt is sorszámot kérni és hosszú órákat várni a bejutás előtt. Nagyjából minden háromnegyed órában felcsendül a Dirty Dancingból ismert The Time of my Life numera, a tagbaszakadt pincérek sorra veszik a nem túlsúlyos hölgyvendégeket, és a magasba emelve keresztülhordozzák őket az éttermen. Bravúros reklámfogás! A borravalót a mennyezetről alálógó, fonott kosárban gyűjtik
Diego Armando Maradona 1984-ben szerződött a nápolyi csapathoz, a város nem felejtette el. A spanyol negyedben murálok százai emlékeztetnek az Aranyfiú hozzájárulására Nápoly urbánus-szellemi fellendüléséhez. Az egyik épületközben tematikus Maradona cserebere vásár is működik, az emléktárgyboltokban lépten-nyomon ráfutunk személyére, különböző formákban
