A kosárfonás ősi ritmusa

Belépek az aprócska terembe. Mindenkinek az ölében egy kosár és szinte szó nélkül bújtatja, csavarja a vesszőket. Kovács Zoltán jászárokszállási iparművész mester pedig körbe járja a tanoncokat és ahol kell, segít. Az igyekezet és az elmélyülés látszik az arcokon. Van itt igazgató, egészségügyi dolgozó, magyartanár és újságíró is.

Kovács Nádi Karolina, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet munkatársa kérdésemre elmondja, hogy a Hagyományok Háza Vajdasági Hálózata és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet több kézműves foglalkozást is szervez. A kosárfonó tanfolyamra már régen volt igény, de csak az idén került sor a megszervezésére. 12 érdeklődő jelentkezett. A múlt hét végén tartották a második találkozót, áprilisban pedig egy táborral zárják majd a képzést.

Nekem úgy tűnik, itt mindenki nagyon ügyes. Azt is feltételezem, hogy ez nem éppen női munka, rá is kérdezek.

– Valóban nagyon igénybe veszi a kezet, mutatja a bőrkeményedésekkel teli tenyerét Kocsis Dékány Anita magyartanár.— Nekem a múlt héten is be volt dagadva a kezem, fájt is, de azt gondolom, ha az ember ezt folyamatosan csinálná, a kéz is hozzá szokna. A legnehezebb a kosár vázát elkészíteni a vastagabb vesszőket meghajlítani, de megbirkóztunk vele mindannyian – jegyzi meg nevetve.

Csak két férfi van a csapatban, a többi nő, de nincsenek lemaradva a férfiakhoz képest. Ottjártunkkor zöld vesszőből készültek a kávás kosarak. A vesszőt Magyarországról hozták. Kovács Zoltántól, a mestertől megtudom, hogy Magyarországon termesztik a zöld fűzfavesszőt, s mint mondja, sokkal nagyobb a jövedelem rajta, mint mondjuk a búzán. Ennek ellenére kevesen foglalkoznak ezzel, így hiánycikknek számít Magyarországon is a használható fűzfavessző.

Emlékszem, nagyapáméknál is voltak kosarak, amelyekben a kukoricát hordták, a kisebbekben a nagymamám tyúkokat ültetett. A kamrában pedig a hatalmas üvegeket védte a vesszőből font háló. Kötött üvegnek mondták. De, hogy ezeket vásárolták, vagy honnan kerültek hozzájuk, arra már nem emlékszem. Megkérdezni meg már nem tudom. Kovács Zoltántól viszont megtudom, hogy a régi paraszti háztartások mindegyikében volt fonott kas vagy kosár, vagy egyéb vesszőből készült használati tárgy.

– Tároló edényeket fontak vesszőből, szállító eszközöket, kerítéseket fontak, a górék oldalát ebből készítették, de hullámtörő gátakat is csináltak belőle. Minden házban a gazdaember tudott a vesszővel bánni. Ez a tudás apáról fiúra szállt, igaz, igencsak ingadozó volt ez a tudásszint, de a tárgyak használhatósága bizonyította, hogy rendeltetésüknek eleget tesznek. A kis gazdaságok felszámolódásával ez a tudás illetve érték is eltűnt. Most azon vagyunk, hogy ezt vissszatanítsuk. Itt Zentán zöld vesszős fonást tanítok, egyfelől azért, mert a zöld vesszőnek most van itt az ideje, másfelől mert ez a legrusztikusabb – mondta a halk szavú oktató.

A terem közepén egy kádban áznak a nyílegyenes, vékony vesszők. A szakember szerint egy óra hosszat legalább ázniuk kell, majd felhasználás előtt egy kerek oszlopszerű fán megtörik őket, egyenként, hogy hajlíthatóbbak legyenek. Befűzés, bújtatás, hurkolás..., ilyen szavakat hallok.

Fehér Márta, a Hét Nap újságírónője is kézműveskedik. Mint mondja, riportot készített Kovács Zoltánnal, és akkor az oktató neki azt mondta, hogy van egy olyan ősi ritmusa a kosárfonásnak, ami megnyugtat és igazából ez keltette fel az érdeklődését azon túl, hogy szereti a természetközeli életet, szereti a természetes anyagokat és nagyra tartja azt, amit az ember saját magának készít el, mert annak a tárgynak lelke van. Ő ezért jelentkezett a tanfolyamra.

– Hihetetlenül el lehet benne mélyülni. A fának, a fűzfavesszőnek az érintése, a mozgása, hogy mennyire irányítható, hogy mennyire kell, hogy együtt dolgozzál vele, hogy az a fonat kialakuljon, hihetetlen tapasztalás ez nekem – mondja, s látszik rajta, nagyon élvezi, amit csinál.
Nagyabonyi Szabolcs, a VMMI munkatársa pedig egyenesen úgy fogalmaz, ő úgy éli meg ezt a foglalkozást, mint amikora a Forma-1-es pilóták kimennek a boxba.

– A mindennapi élet zűrzavara, a terhek, a kötelezettségek, ha átemenetileg is, de megszűnnek. Itt csak ezzel foglalkozunk, és jó így kikapcsolódni, és nem mellesleg itt van az alkotás öröme is – mondja mosollyal az arcán.

Az iparművészet mestere nekem is beszél arról, hogy a kosárfonásnak van valami ősi ritmusa, ami megnyugtat. Az ismétlődő mozdulatok, a harmónia nyugtatja meg az embert. S ma erre van leginkább szüksége sokunknak, hogy kiszakadjunk a mindennapi életből, a mókuskerékből, amiben vagyunk, vagy saját akaratunkból vagy a körülmények kényszere alatt.

A kávás kosáron 5-6 órát dolgoztak a résztvevők. Megemelem egyiket-másikat. Meglehetősen nehezek, egyik kicsit súlyosabb, a másik kicsit könnyebb. A mester szerint a fonás sűrűségétől függ a kosár súlya, de megnyugtat, hogy ezek a vesszők idővel kiszáradnak és könnyeb lesz a kosár. Aki befejezte kávás kosarát, azonnal egy újat kezd. Kovács Zoltán a modern lakásokban is megférő, sőt fontos dekorációs elemként használható kis tároló kosarakat hozott mintának. Ilyeneket készítenek a kezdők is irányítása alatt.

A múlt hét végén megtartott tanfolyam után már csak áprilisban a táborban találkoznak majd a résztvevők, ám mint mondták, azt tervezik, hogy a közeljövőben saját szervezésben is összejönnek és folytatják a kézművességet saját örömükre, hiszen annak a tárgynak, amit saját kezűleg készítettek, sokkal nagyobb az értéke, mint a piacon beszerezhető darabnak. Benne van a munkájuk, igyekezetük, szeretetük, az egész foglalkozás hangulata, az emlékek sora, a kezek sajgása... S akinek ez fontos, nem sajnálja sem az időt, sem az energiát egy-egy újabb tárgy elkészítésére.

A vajdasági piacokon ma is találhatóak különböző vesszőből font termékek. Akadnak még kosárfonók is, de annak a néhány évtizeddel ezelőtt híres kosárfonó szövetkezeteknek már nyoma sincs, ami egykor ezen a vidéken működött. Péterrévén és Martonoson is szövetkezetbe tömörültek a kosárfonók. A martonosi szövetkezetben az ötvenes években 140–150-en is dolgoztak. Nem csak tárolókat, de bútorokat is készítettek. Az Amerikai Egyesült Államokba, Németországba, Svájcba, Svédországba is eljutott a martonosi fűzfavesszőből készült fonott kosár, bútor. 1974-ben azonban megszüntették a martonosi Kosárfonó Szövetkezetet, ahogyan a péterrévei szövetkezet is felszámolódott.

Lehet ma is vásárolni kenyértartót, piaci kosarat, a házi kedvenceknek fekhelyet és egyéb szép dolgokat a piacon, csak rá kell találni ezekre a dolgokra, vagy ha van hozzá időnk, kedvünk és kézügyességünk, maguk is belevághatunk egy jó tanító irányítása mellett a kosárfonás nyújtotta kalandba. Az lenne az igazán szép dolog, ha akik elsajátítják az ehhez hasonló képzéseken a kézműves foglalkozásokat, tovább tudnák adni, hogy a kör szélesedjen. Nem feltétlenül megélhetés szempontjából kell ezeknek az ősi mesterségeknek a visszatanulására tekinteni, bár az sem lenne ördögtől való, ha valaki éppen ezek közül találná meg számára a bevételt is jelentő vállalkozást. Sokkal inkább a hagyományőrzés, az értékmentés és a természetközeli élet térnyerése a fontos. Ezért rendkívüli jelentőségűek az ilyen és ehhez hasonló képzések, foglalkozások.