Szeretet, tisztelet, megbecsülés, megbocsátás, önzetlenség, odafigyelés. Csak néhány dolog mindabból, amire Böjte Csaba, ferences rendi szerzetes tanít bennünket. Nincs olyan szentmise, előadás vagy beszélgetés, amely ne lenne átitatva áldással, békével és valamiféle megmagyarázhatatlan energiával. A szeretet szeretetet szül. A legutóbbi általa celebrált szentmisén ez a mondat ragadt meg a legmélyebben bennem. Minden alkalommal, amikor van szerencsénk találkozni vele, átad magából egy darabot, egy olyan gondolatot vagy érzést, amelyet elviszünk magunkkal, amely által gazdagabbak és bölcsebb lelkületűek leszünk. Az általa alkalmazott kommunikációs stílus mélyen megérinti az embert, befogadhatóbbá teszi mindenki számára mindazt, amit közölni és tanítani szeretne.
Böjte Csaba testvér mérhetetlenül szerény és kedves személyiség, aki nem távolságot akar tartani az emberektől, hanem éppen ellenkezőleg, példát mutatva próbálja jobbá tenni őket, vagyis minket, mindannyiunkat. Megtanít szeretni, odafigyelni egymásra, tisztelettel lenni a másik iránt, és utat mutat megannyi akadály leküzdéséhez. Minden példabeszéde, története, magyarázata rávilágít arra, hogy az élet mennyire egyszerű és csodálatos, a legtöbb esetben csupán mi tesszük komplikálttá. Méltán nevezhetjük őt igazi szeretetembernek.
Böjte Csaba testvér (Fotó: Molnár Edvárd felvétele)
A legnagyobb ismeretséget azon jó cselekedet révén szerezte, hogy a sanyarú sorsú gyermekeket a szárnyi alá veszi. De milyen volt Böjte Csaba gyermekként? Hogyan látta a világot, önmagát és a család szentségét?
– A gyermekkoromat meghatározta az, hogy még meg sem születtem, amikor édesapámat bezárták ’56 után. Ő verseket írt, és politikai okokból hét év börtönt kapott. Aztán, amikor kiszabadult, fél évre rá meg is halt. Tehát én igazából árván nőttem fel. Emlékszem, hogy olyan ötödikes koromban tanultuk az axiómákat számtanból, azt, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem lehet bebizonyítani, mégis mindenki elfogadja, hogy ez vagy az úgy van. Akkor úgy éreztem, hogy nemcsak számtanból kellene, hogy legyenek axiómák, hanem az én életemben is, és a füzetembe felírtam: Az élet szép, az élet jó, élni érdemes! Az akkori fejemmel – talán most sem tudnám bebizonyítani – egészen biztosan nem tudtam bebizonyítani, mégis úgy éreztem, hogy ezek az alapigazságok számomra, ha be tudom őket bizonyítani, ha nem, ezek alapján akarok élni. Ezek a gyermekkori döntéseim a mai napig befolyásolják az életemet. Az életet valóban szépnek tartom, Isten drága ajándékának. Örülök, hogy élhetek, és szeretném is fenntartani, vagy tovább vinni az életet magam körül, szebbé téve a népem életét, az egyházam életét, a családom, a gyermekek életét.
Mi ösztönözte arra, hogy felkarolja a gyermekeket, hogy ezen az úton induljon el, és ezáltal teljesítse ki az életét?
– Mindannyiunkban benne van az az ösztön, hogy ha látunk egy vergődő kismadarat vagy egy kiscicát nyávogni, akkor lehajolunk hozzá. A ’90-es években összeomlott a román társadalom, államcsőd volt, nagyon sok gyár bezárt, sok ember elment külföldre, megnyíltak a határok, és logikus volt, hogy egy csomó gyermek az utcára került. Úgy gondolom, hogy egyre inkább kezdtünk nyitni ezek felé a gyermekek felé. Volt, aki ruhát adott, volt, aki pénzt, volt, aki ebédet. Én is ezt megtettem. Aztán ifjúsági lelkészként több tábort is szerveztünk konszolidált családok gyermekeinek. A nyár végén pedig még volt annyi idő és annyi pénz, hogy azt mondtam, csinálok egy tábort az utcagyermekeknek, azoknak, akiknek senki nem csinál hasonlót. A gyermekek örömmel jöttek el az egyhetes táborba. Mentünk fürödni, meg minden egyebet csináltunk, amit az ember ilyenkor szokott, és a gyermekek hihetetlenül aranyosak voltak. Egy komisz utcagyermek, ha elviszed, megfürdetsed, szép ruhába öltözteted, megfésülöd, levágod a körmét, nagyon aranyos gyermekké válik. A tábor végén, emlékszem, azt mondtam: Ennyi volt, lehet hazamenni. Ekkor elkezdtek sírni, és az egyik ötéves kislány megkérdezte, miért nem csinálunk egy egész éves tábort? Ezen mindenki kacagott. Én viszont egész éjjel forgolódtam, azon gondolkodva, hogyan lehetne mégis megcsinálni az éves tábort, megengednék-e egyáltalán? Aztán 1993. szeptember 15-én elkezdődött az első éves tábor, és most, szeptember 11-én indítjuk a 30. éves tábort.
Tanításai örök érvényűek (Fotó: Molnár Edvárd felvétele)
Hogyan zajlik a gyermekek élete és nevelése az Ön oltalmában?
– A kezdetektől fogva csak azokat fogadjuk be, akiknek a legközelebbi rokonai írásban kérik, hogy Isten nevében fogadjuk be őket. Rengeteg oka lehet annak, ha egy gyermek bajba kerül. Van, ahol a szülők betegesek, van, ahol elzüllöttek, ugyanakkor akad, ahol elmentek külföldre, meghaltak, esetleg börtönben vannak. Ha tehát a szülő nem tudja vállalni a gyermeknevelés feladatát, akkor joga van kérni, hogy valaki vállalja át tőle ezt a feladatot. Ahogy a mennyei Atya szólt Szent Józsefnek, hogy ne féljen befogadni a kis Jézust, hisz a Szentlélektől van, úgy gondolom, ugyanúgy nekem is, nekünk is szól, hogy itt van ez a gyermek, bajban van, az ő nevében fogadjuk be. Próbálok a mai napig is lakásokat fenntartani, és ha egy nő, vagy egy család, esetleg egy férfi vállalkozik arra, hogy összeköltözik 6, 7, 8 gyermekkel, akkor adok neki egy lakást. Az övé a kulcs, az övé a felelősség, küldi a gyermekeket szépen iskolába, a ruhákat, tanszereket szépen rendben tartja, szabadidős programokat szervez, tehát ugyanúgy gondoskodik róluk, mint ahogyan a szülők. Meglepő, hogy a kilencvenes években ez magától értetődő volt. A mai világban viszont sajnos azt látom, hogy talán az önzés, vagy valami más miatt mind nehezebben fogadjuk el egymást, mind kevesebb türelmük van az embereknek a gyermekek felé és mások felé egyaránt. Azokat a gyermekeket, akik bekerülnek hozzánk, mindenre meg kell tanítani, a WC-papír használatától kezdve tényleg mindenre, nemcsak az írásra meg az olvasásra, hanem arra is, hogy kérem szépen, köszönöm szépen, valamint arra is, hogy nem kiabálunk, nem ütünk, nem lopunk és hasonlók. Ehhez sok-sok türelem kell. Ugyanúgy, ahogyan az „ó” betűt is sokszor meg kell nekik mutatni, mire rááll a kezük arra, hogyan kell azt lekanyarintani a füzetlapra. Ez gyönyörű, mert ha valaki márványba vagy akár aranyba faragja a gondolatait, az elmúlik. Én azonban azt gondolom, hogy az ember lelke halhatatlan. Utolsó ítélettel az a gyermek szembe jön velem, és biztos, hogy megköszöni nemcsak azt a pohár vizet, amit Isten nevében adtam, hanem azt a jó szót vagy jó példát is, amit az ő kis szívébe beleírtam.
Hány olyan gyermek van, akik már ki is repültek, illetve akiket jelen pillanatban is támogat?
– Több mint hatezer gyermeket fogadtunk be, és a tanév végén nyolcszázhúsz gyermeknek adtunk vakációt. Folyamatosan végeznek, kirepülnek, és lassan én is inkább nagyszülő üzemmódra váltok, mert közel ezer unoka van, majd ősszel, novemberben jön az első dédunoka is. A gyermekotthonból kikerült gyermekek ugyanúgy számítanak a családi háttérre, a szülőkre, mint mindegyik normális családból kikerült gyermek. Azt gondolom, hogy nekünk kötelességünk, hogy figyeljünk rájuk. Ott is vannak gondok is meg örömök is, esküvőre, keresztelőre kell menni.
Önt egy olyan különleges energia lengi körbe, amit meg se lehet magyarázni. A szentkúti búcsú szentmiséjén felhívta a figyelmet, és ösztönzött minket arra, hogy merjük kimutatni a szeretetünket, a törődésünket. Mit tanácsol, hogyan legyünk jobb emberek? Hogyan kellene ezt jól csinálni? Főleg, ha netán elveszettek vagy reményt vesztettek vagyunk?
– Ha valaki nem tud úszni vagy biciklizni, akkor fél a víztől vagy a kerékpártól. A közelébe sem mer menni. Ha én megtanítom úszni, fennmaradni a tó vizében, akkor már ebédelni sem lehet kicsalni a vízből, mert jól érzi magát benne. Ugyanígy tudatosan meg kellene tanulnunk szeretni is. Hogy most felüljek két kerékre és száguldozzak, ösztönösen irtózom tőle, de ha valaki veszi a fáradtságot, és tényleg megtanít engem biciklizni, akkor nagy távolságokat be tudok karikázni. Azt hiszem, hogy a mai embert nem tanítjuk meg szeretni. Tehát mi magunk sem vállaljuk ezt. Inkább kiabálunk, vagy csapkodunk, vagy követelőzünk, minthogy rámosolyogjunk a másikra, hogy próbáljuk megérteni őt, próbáljuk megérteni az ő szeretetnyelvét. Van egy kedves kis videó, amiben a cica egész éjjel vadászik, majd valahogy elkap egy gyíkot és kinyuvasztja, ezt követően pedig elviszi a mamának, hogy ő is kifejezze a szeretetét. Leteszi az alvó asszony párnájára, a feje mellé, amit a férje szépen lefilmez. Szegény anyuka, amikor felébred, a kedveskedéstől biztos sírógörcsöt kap, a nagy szeretetből nagy kellemetlenség is lehet. (Nevet.) Az egyik probléma tehát a mai világban az, hogy nem vesszük a fáradságot, hogy megtanuljuk egymás szeretetnyelvét. Amikor a férj mindenáron el akarja vinni a feleségét halászni, akkor ő a szeretetét fejezi ki, megosztaná vele az ő örömét, vagy ha az asszony el akar menni a férjével shoppingolni, mert úgy gondolja, szükséges megosztania vele ezt a szép élményt, akkor lehet, hogy szegény férfinek az az üzletközpont egy döglött gyík, amit nagyon messziről elkerülne. (Nevet.) Ki kell néznünk a fejünkből, és sokkal többet kellene beszélnünk egymással. A férj és a feleség között is sokszor jelen van az a konfliktus, hogy igen, szeretik a gyermeket, de hogyan? Úgy, hogy mindent megadnak neki, és állandóan a kedvében járnak, dédelgetik, vagy inkább úgy, hogy azt mondják, beíratják ökölvívó edzésre, tanuljon meg küzdeni a létért. Mindkettő a szeretetről szól, csak másként, és ezt nagyon fontos letisztázni, megbeszélni, mert akkor nem lesz civakodás, ráadásul könnyebben meg lehet oldani a konfliktusokat is. Az életben minden egyes kérdést ugyanígy körbe kellene járni.
Ha valaki innen, Vajdaságból szeretne segíteni az ottani gyermekeken, akkor hogyan tudja ezt megtenni?
– Az évek alatt többen is voltak nálunk Vajdaságból önkéntesek. Volt, aki csak egy évig, volt, aki évekig. Elvben bárki kopogtathat nálunk is. Mi mindenképpen tudunk adni munkakönyvet is. Azok, akik nálunk voltak önkéntesek, hazajöttek, és Harmath Károly atyával létrehozták a Lurkó-házakat. Anyagilag is segítettük és támogattuk őket. Azt gondolom, hogy aki segíteni akar, annak nem kell egy nagy intézmény, hanem elég, ha a falu szélén lévő szegény családot ismeri, és amikor jön a tanév, akkor megpróbál nekik tanszerrel, vagy valami más jellegű támogatással kedveskedni. De az is egy megoldás, hogy ha a gyermekei kirepültek, a vasárnapi ebédet ne egyedül vagy a feleségével kettesben egye meg, hanem hívjon el akár a falu szélén élő szegény családból, vagy akár tőlünk egy vagy több gyermeket ebédre. A szeretet találékony. Mindig kicsiben kell kezdeni a dolgokat, aztán rakjuk egymásra a téglákat, és így épül fel végül egy katedrális.
A Szentkúton több százan hallgatták szavait (Fotó: Molnár Edvárd felvétele)
Vannak újabb tervek? Mi az, amit még személyesen vagy az alapítvánnyal kapcsolatban el szeretne érni?
– Igazából azt látom, hogy a kirepült gyermekek boldogulnak. Adófizető állampolgárok lettek. De azt is látom, hogy szaktudás nélkül legfeljebb segédmunkások lehetnek. Ezért most felújítottuk az egyik régi kolostort, és tavaly már volt két osztály, egy turisztikával foglalkozó és egy építészettel foglalkozó. Az idén hét ilyen osztályt indítunk. Ez felnőttképzés olyanoknak, akik kirepültek tőlünk, ám nemcsak nekik szól, hanem bárki más is beiratkozhat. Azt gondolom, hogy ez szükséges ahhoz, hogy a felnőtt generáció jobban boldoguljon. Ez lenne a következő nagyszülői üzemmód az én életemben, az, hogy segítsünk nekik beilleszkedni a társadalomba. Gondolok itt arra, hogy nagyon kevés a szakmunkás, nagyon sokan elmentek, éppen ezért fontos, hogy mindent megtegyünk azért, hogy segítsük ezek a gyermekeket jó szakmával letelepedni a szülőföldjükön. Minden iskola annyit ér, amennyire az általa nevelt gyermekeket meg tudja tanítani szülőföldjükön becsületes munkából megélni. Ez lenne a fő cél. Úgy érzem, hogy ehhez nem elég a nyolc vagy tizenkét osztály, hanem tovább is kell menni, ezért ebben az irányban szeretnénk tevékenykedni. Azt gondolom, hogy valószínűleg itt, Vajdaságban is kevés van a jó szakemberből, ezért bizonyára itt is szükség lenne ilyen típusú képzésekre.
Ha már Vajdaságot említette, köztudott, hogy nem először jár itt. Hogyan érzi magát ezen a tájon? Milyennek látja az itteni embereket?
– Én is szórványban élek Dél-Erdélyben, és kell is, hogy legyen köztünk egyfajta szolidaritás, a hasonló nehézségek, a kisebbségi lét meg a szórványélet gondjai miatt. Biztos, hogy sokkal könnyebben meg is értjük egymást, és jobban is ragaszkodunk egymáshoz. Mondjuk én mindig nagy hegyek között éltem, Csíkszeredában és Déván is hegyek vannak, ezért mindig úgy csodálom itt, hogy mikor megy le a nap, milyen nagy tud lenni, és milyen sokáig lehet gyönyörködni a lemenő nap fényében. Ugyanúgy hajnalban is. Nagyon szeretek itt, ez laposabb vidék, nekem ez nagyon szép élmény. Horgoson is többször voltam már a Domus Pacisban. Gyönyörűnek és szépnek tartom ezt a vidéket. Az emberek is nagyszerűek. Isten selejtet nem teremt sem Erdélyben, sem Magyarországon, sem Vajdaságban. Az azért érződik, hogy itt az emberek sok nehézségen mentek keresztül. Úgy gondolom, hogy a nehézség kicsit olyan, mint a fakanál, jól összekeveri az embert, ám finomabbá és érzékenyebbé teszi. És az árva gyermekekben is ezt érzem, mivel annyi nehézségen mentek keresztül, sokkal fogékonyabbak a jóra, a szépre. Minket az élet nem kényeztetett úgy el a szórványban, mint esetleg a jobb körülmények közé született embereket.
