Tiszakálmánfalván (Budiszaván) valószínűleg nincs olyan ember, aki ne ismerné Milánovits Tibor és Milánovits Karolina tanító házaspárt. Jelenleg Tiszakálmánfalva legidősebb polgárai, ugyanis mindketten betöltötték a 94. életévüket. Az idén a 71. házassági évfordulójukat ünnepelte ez a nem mindennapi pedagógus házaspár. Hosszú pályafutásuk alatt a tanítói munkájuk mellett kulturális és művelődési tevékenységük is kiemelt figyelmet érdemel. Korukból kifolyólag már nehezen mozognak, szellemi frissességüket azonban a náluk sokkal fiatalabbak is megirigyelhetik, lelkesen mesélték életútjukról.
Mindketten Tiszakálmánfalván születtek, Tibor földművescsaládból származik, Karolina pedig iparoscsaládban nőtt fel. Mivel Tibor családneve szláv eredetű, az akkori Jugoszláviában szláv–magyar iskolába kellett menniük azoknak, akiknek szláv gyökereik voltak, ezért az első három osztályt szláv tagozaton végezte. Elmondása szerint ez egy kicsit megnehezítette a dolgát később a magyar nyelvű kommunikációban. Karolina magyarul fejezte be az első nyolc osztályt Tiszakálmánfalván, majd polgári iskolába járt Újvidékre. A gimnázium harmadik és negyedik osztályába már együtt jártak, összebarátkoztak, gyakran együtt mentek haza az iskolából.
Egy életen át tartó szerelem (Ótos András felvétele)
Karolina: – 1947-ben, amikor befejeztük a gimnáziumot, édesapám a Magyar Szót olvasgatva rátalált egy hirdetésre, amely szerint ösztöndíjas diákokat keresnek. Megkaptam az ösztöndíjat, és beiratkoztam az újvidéki magyar tanítóképzőbe. Mindig is tanítónő szerettem volna lenni.
Tibor: – Amikor ezt meghallottam, Karolina után mentem, és engem is felvettek a tanítóképzőbe. Sokan nem tudják, hogy annak idején magyar tanítóképző iskola működött Újvidéken. A feleségem szabadkai magyar ösztöndíjat kapott, méghozzá teljeset, nekem már csak egyetlen ösztöndíj maradt, amelyet egy osztálytársammal osztottunk. Az volt a szabály, hogy félévkor és év végén is pozitívnak kellett lennie a bizonyítványnak. A második félévtől megkaptam a teljes ösztöndíjat. Hatodik gyerek voltam egy parasztcsaládban, nem járhattam volna iskolába, ha nincs ösztöndíjam. A második évben megjelent a szerbiai ösztöndíj lehetősége. Az volt a kikötés, hogy kaphatunk ösztöndíjat minden évre, de két évig minden egyes ösztöndíjért oda kell menni tanítani, ahova helyeznek. Amikor leszereltem a katonaságtól, összeházasodtunk, mert tudtuk, hogy csak a házassági bizonylat birtokában kaphatunk egy helyre tanítói kinevezést.
A házaspár pályafutásuk alatt számos rangos díjban részesült (Ótos András felvétele)
Hol tanítottak először?
Tibor: – A tanítóképző után Kátyra kerültünk, ott tanítottunk egy évig. Kátyról egy év után hazahelyeztek bennünket a szülőfalunkba, pedig nem kértük, mert úgy gondoltuk, hogy senki sem próféta a saját hazájában. Tiszakálmánfalván a hatosztályos elemit fel kellett fejleszteni nyolcosztályosra, és megszervezni a munkát és a tanítást. A magyar nyelv mellett szerb nyelvet, tornát és technikai nevelést is oktattam. Később tanári oklevelet is szereztem, és iskolaigazgató is voltam tíz évig.
Amikor önök tanítottak, hány magyar diák volt egy osztályban?
Tibor: – 1953-ban, amikor visszakerültünk Tiszakálmánfalvára, először egy negyedik osztályt kaptam, amelyben negyvenketten voltak. Utána átvettem az első osztályt, abban is negyvenegy diák tanult. A mi osztályainkba akkoriban mindig több mint harminc gyerek járt. Most, ha jól tudom, tizenkilencen vannak az összes tagozaton magyarok, emiatt egy kicsit sír a lelkem. Ennyire szétszaladtak a világba. Elvándorolt az ifjúság, főleg a 90-es háborús időszaka ritkított meg bennünket. Tiszakálmánfalva akkoriban elég toleráns volt politikailag, számos nemzetiség élt együtt, a magyarok és a szerbek voltak a legtöbben. Jól megvoltak egymással, és örülök, hogy a mai időben is így van ez.
A tanítói munka mellett nagy hangsúlyt fektettek a művelődési tevékenységekre is.
Tibor: – A tanítás mellett a művelődési tevékenység, a kultúra terjesztése is a feladatunk volt. 1954-ben szakvizsgára készültünk, de az igazgató azt mondta, hogy ha itt akarunk maradni, akkor iskolán kívüli munkával is foglalkoznunk kell. Mert ahogy jöttünk, úgy el is mehetünk… Bábszínházat szerveztünk a gyermekek számára, színműveket adtunk elő. A Kidőlt a májusfa volt az első tiszakálmánfalvi sikerünk. Körülbelül négy hónapig próbáltunk, és karácsony táján volt a bemutató. Felléptünk a szomszéd falvakban, Kátyon, sőt Titelre is eljutottunk.
Karolina: – A színdarabok után sem hagytuk abba ténykedésünket a művelődés területén. Ótos András volt tornatanárunk hozta Újvidékről a filmeket, mozielőadásokat tartottunk, szerveztük a dalesteket, filmvetítéseket. A férjem készítette a plakátokat, én árultam a jegyeket. Amennyire tudtunk, annyit segítettünk a kultúra terén, hogy ne legyen egyhangú az élet. Ezenkívül a Szabadkai Népszínház is vendégszerepelt nálunk. Évente négy színdarabbal látogatott meg bennünket. A gyermekszínházat is megszerveztük, részt vettünk a magyar művelődési egyesület megalakításában is, a férjem tagja volt az énekkarnak, én a kézimunkacsoport létrehozásában segítettem.
Ótos András felvétele
Milyen módszert alkalmaztak a tanítás során?
Tibor: – A munkám során megfigyeltem, hogy kevés a vidámság az iskolában, a derű az oktatásban, ezt igyekeztem az óráimon kárpótolni. Még most is vannak olyanok, akik azt mondják, hogy még mindig tudják a verset, amit tanultak az én óráimon. Énekeket is tanítottam, játszottunk is sokat. A környezetnyelvet például tizenhárom évig tanítottam, egészen 1990-ig, amikor nyugdíjba vonultam. Igyekeztem úgy előadni, hogy érdekes legyen, és megtanulják a gyerekek. Elmondhatom, hogy a gyerekeinknek a kiejtése, különösen a szláv nyelv esetében, mindig kivált a többiek közül. Oktatói csoportot is küldtek hozzánk, hogy megtanulják, hogyan tanítom a környezetnyelvet. Egy kolléga a tanítás után odajött hozzám, és azt mondta, hogy még életében ilyen szép órát nem látott.
Mi kell ahhoz, hogy valaki jó tanító legyen?
Karolina: – Mindenekelőtt hivatástudat, alapos felkészülés. Ezt a szakmát csakis szeretve lehet csinálni, én harmincöt évig voltam tanítónő.
Tibor: – Fontos, hogy az ember ne érezze úgy, hogy ha befejezi az iskolát, mindent tud. Folyamatosan fejlődni kell. Úgy érzem, hogy mindig mankókat kaptam, amin meg kellett tanulni járni. Szép volt tanítónak lenni.
A Magyar Szót rendszeresen olvassák (Ótos András felvétele)
Hosszú pályafutásuk alatt mire a legbüszkébbek?
Karolina: – Hosszú pályafutásunk alatt nagyon tevékenyek voltunk, rengeteg élményben volt részünk. Mi vagyunk a falu tanító bácsija és tanító nénije. A négy unokánkra és a négy dédunokánkra nagyon büszkék vagyunk.
Tibor: – Nagyon sok és szép diplomát és elismerést kaptunk, de számunkra a legnagyobb jutalom az, hogy a diákok mosolyogva, együttérzéssel kérdezik: hogy van, tanító bácsi, hogy van, tanító néni? Ez életünkben, különösen most, amikor nem tudunk aktívak lenni társadalmilag, a legnagyobb jutalom, amit kaphatunk.
A gobelinek saját készítésűek (Ótos András felvétele)
Nyitókép: Milánovits Tibor és Milánovits Karolina (Ótos András felvétele)
