Százévesen is aktív, friss és derűs

Száz évvel ezelőtt, 1923. október 22-én varázslatos őszi hangulatban ölelhette át egy ifjú bajmoki édesanya, Futó, született Töröki Margit elsőszülött gyermekét, Futó Istvánt. Az anyukákra jellemző féltő szeretetével könnyes áldást mondott rá, és fohásza után csak remélhette, hogy gyermeke előtt hosszú és boldog élet áll. Egészen biztos, hogy örömkönnyei patakokban folynának, ha tudná, elsőszülöttje egy évszázaddal a világrajövetele után, derűs mosollyal az arcán fújta el a kerek évfordulót hirdető gyertyákat a tortáin. Szeretett leánya, Kiss Rózsi, fia, ifj. Futó István és párjaik ölelésében, rokonai, ismerősei jelenlétében. 

Bajmok legidősebb lakosát, Pista bácsit otthonában néhány nappal a születésnapi ünnepség előtt látogattuk meg, és megtudtuk, hogy példaértékű testi egészségét a kertjének köszönheti, ahol mindig akad számára tennivaló, szellemi frissességét pedig a matematika iránti szeretetének, ami már egészen kisgyermek kora óta szenvedéllyel töltötte el lelkét, sőt ma is őszinte mosolyt rajzol az arcára. 

– A születésem napján 1200 hónap, 5200 hét és 36 420 nap lesz mögöttem. Ebben a házban születtem, ahol most is élek, Bajmokon jártam óvodába és iskolába, négy osztályt magyarul, kettőt szerbül. A régi óvoda épületét már lebontották, a park mellett most lakóház és gyógyszertár van. Harmincan jártunk óvodába a korosztályomból, de már senki sincs az élők sorában, én megmaradtam magnak – mondta nevetve Pista bácsi, aki arra is visszaemlékezett, hogy a második osztályt Kőszegi tanítónő osztályában járta, akinek a férje is tanító volt. A házuk napjainkban a Dózsa György Magyar Művelődési Központ székháza. Mellettük dr. Matyosovszki orvos lakott, az ő házában működik manapság a Villanygazdaság helyi irodája.

– Anyám tanítónői végzettséggel rendelkezett, ám soha sem dolgozott iskolában, az édesapja is tanító volt, mint ahogy a családban többen is. Apámnak négy mestersége is volt, végül kereskedőként kereste meg a család kenyerét. Apám, mint az Osztrák–Magyar Monarchia katonája Jeruzsálemben szolgálta le a katonaságot. Öreganyám még az I. világháború előtt elvált a férjétől, Balogi Páltól, és kikerült az USA-ba, ahol nagy gazdagságra tett szert, 1200 marhája volt. Őt nem ismertem, csak a dédöreganyámat, Elgecz Maricát. Öcsém, Futó János sajnos már meghalt, mint ahogy a feleségem is. Tizenkét éve vagyok özvegy – folytatta a beszélgetést Pista bácsi, aki szeretettel emlékszik vissza az iskolás éveire, különös tekintettel a matematikára, amiben tanulmányai alatt osztályelső volt. 

– Bajmokon is és a szabadkai gimnáziumban is az volt a jellemző, hogy ha az osztályom nem értette a matematikát, akkor rám szóltak, hogy Futó Pista, kelj föl, mondjad! Másban nem voltam olyan kiemelkedő, de a matematika könnyen ment. A számtantanáromat a gimnáziumban Miskolczinak hívták – emlékezett vissza, elismerve, hogy az öccsével nem voltak éppen jó gyerekek, igaz, azért annyira rosszak sem. 

– Apám vett egy bárányt, amit nagyon megszelídítettünk, Bari volt a neve. Amíg nem voltunk otthon, a Bari csöndben volt, ám ahogy hazaértünk az öcsémmel, mindjárt elkezdett hangoskodni. Letettük a táskát, mentünk játszani az utcára, a Bari pedig jött velünk és legelt. Csak szóltunk neki, hogy Bari, megyünk haza, és máris jött utánunk. Télen befogtuk a szánkóba, úgy mentünk vele az iskolába – idézte fel nevetve Pista bácsi a gyermekkori emlékeket. A gimnázium után ugyan szeretett volna tovább tanulni, ám mivel a szülei megbetegedtek, ezért otthon maradt a családi kereskedésben inasként. Abban az időben Bajmok Rátának nevezett részének a „bejáratánál”, rögtön a vasúti sínek után volt az édesapjának vegyeskereskedése, ahol textilárut is kínáltak.

– A jobb felén volt a Petrović kocsma, a mi boltunk pedig az út bal sarkán. Habár abban az időben sokan otthon sütötték a kenyeret, meg legalább 10 pék is volt a faluban, sokan jártak hozzánk is vásárolni. A Ráta abban az időben friss telepes falu volt a szerb hadsereg első világháborús önkénteseivel, a „dobrovoljácokkal” főleg a jobb felén, a főút bal felén pedig idevalósi és Magyarországról áttelepült bunyevácok kaptak házakat. A mi boltunk sarka igen fontos központnak számított, mert itt találkozott a madarasi, a katymári szállások felől és a Tavankút felől befutó országút, Bajmoknak amolyan forgalmas „kapuja” volt ez. Aztán 1939-ben meghalt édesanyám, két hónapra rá pedig követte őt édesapám is. Akkor tizenhat éves voltam, és én vettem át az üzletet. Ki kellett volna mennünk még akkor Amerikába az öcsémmel a nagymamánk után, ám már akkor érezni lehetett a háború szelét, úgyhogy maradtunk. Aztán öreganyámat megmérgezték a vagyona miatt, nekünk pedig megüzenték, hogy ha kimegyünk követelni az örökségünket, akkor mi is úgy járunk – emlékezett vissza a nehéz időszakra. 

– A 40-es években a madarasi, a katymári határrészben legalább 260–270 szállás volt, ezt onnan tudom, mert egy állatorvosnak, dr. Büchlernek nem tetszettek az akkori segédjei, engem viszont megkedvelt és amolyan szívességként elmentem neki segíteni a tyúkokat oltani. Egyébként mindig is különlegesen közvetlen kapcsolatom volt az állatokkal – fogalmazott Pista bácsi, és közben arra terelődött a beszélgetés, hogy az 1941-es impériumváltás után a Ráta lakossága magyarországi internáló táborokba került. 

– A magyar időben nekem át kellett adnom a boltot a betelepülő erdélyiek és bukovinaiak részére, akik a Rátára a kitelepítettek helyére érkeztek. Eladtam, ami az áruból maradt, és a Hangya-üzletben kaptam állást. A Hangya-üzlet a magyarok idejében amolyan szövetkezeti formában működő kereskedés volt az egészségháznak által, a mai iskola bejáratától a szemaforig – hallhattuk Pista bácsitól, aki azt is elmesélte, hogy későbbi feleségét, a csinos bunyevác lányt, Rudić Katicát is a Hangya üzletben ismerte meg. Mákot járt daráltatni az üzletbe, és szépen lassan beszédbe elegyedtek. Katica egyébként a közeli állatorvosi rendelőben dolgozott dr. Pestalichnál. Bajmok legidősebb lakosának emlékei szerint az állatorvos édesapja volt Zsablyán a jegyzői állás várományosa, ott tartózkodásakor azonban belekeveredett az 1944-es vérengzésbe és odaveszett. 

– Fiatalként nem nagyon jártam táncos mulatságba, a központban, a templom mögött azonban megfordultam néhányszor a Harton-kocsmában, ott trombitazene volt. Bent, a sarokban – az az épület még megvan –, a Kulić Ilma néninél cigányzene szólt, a Lutzéknál is, a Mannéknál trombitazene volt, hozzájuk jártak a magyarok. Az Annuska néninél, ott, ahol a Lantos van, szintén tamburazene volt, oda a bunyevácok jártak. A németek általában a mai bankkal szemben lévő utcában lévő Schaffer-kocsmában táncoltak. Az iparosok viszont a Lutzéknál. A németek trombitazenét hallgattak, a magyarok trombita- és cigányzenét, a tamburazenére táncoltak a bunyevácok és a magyarok is. Az állomáshoz közeli Vuković-kocsma nagy kártyázós hely volt, aztán Varga-kocsma lett belőle. Volt azért keveredés is a szórakozóhelyeken, meg abban az időben is volt sok minden, köztük verekedések is – mesélte Pista bácsi mosolyogva, majd hozzátette, Katicával a templomban 1944. május 1-jén keltek egybe, augusztusban pedig a községházán is kimondták a boldogító igent. Mielőtt elvitték volna katonának a magyar hatóságok, már újabb sötét fellegek gyülekeztek Bajmok és a vidék felett, kitört a káosz. Lassan eltűnt a faluból a zsidó lakosság. Először a bácsalmási gyűjtőtáborba hurcolták őket, majd a németországi haláltáborokba. Onnan pedig nagyon keveseknek volt hazaút. A falubeli tragikus eseményeknek azonban ezzel még sajnos közel sem volt vége. 

– Ősszel bejöttek a partizánok, és folytatódtak a borzalmak. A környező falvakból is ide hozták az embereket elveszejteni Dulić Pero ügyvéd földjére, amit felajánlott erre a célra. Emlékszem, a feleségemmel este 10 óra körül hallottuk a gépfegyverek ropogását. Az anyai ágról a rokonaimat szinte mind kivégezték. Nem sokon múlott, hogy engem nem vittek el. Egyszer csak bejöttek az udvarba a környéken lakó ismerőseink. A feleségem, Katica éppen törölte fel a gangot. Hallottam, hogy engem keresnek. Éppen kint voltam az udvarban, a nagy tujafa mögött, ahol nem láttak. A feleségemben volt annyi hidegvér, hogy azt mondta nekik, bementem a faluba. Azok meg elkönyvelték, hogy majd a faluban összeszed valaki, és elmentek. Így menekültem meg – elevenítette fel Pista bácsi a személyes emlékeit, majd az is szóba került, hogy a ’44-es gaztettekből sok falubeli kivette a részét, amiért többen is az ép elméjükkel fizettek. Dulić ügyvéd például időről időre az italba menekült a lelkiismerete elől. Ilyenkor az egyébként német anyanyelvű asszonyának sokszor segített Pista bácsi felesége, Katica is „összeszedni” az ügyvéd urat onnan, ahonnan éppen kellett. A magyarokat érintő ’44-es tragikus események után azonban végérvényesen megváltozott Bajmok. 

– A Rátáról menniük kellett az erdélyieknek. Azokat a férfiakat, akiket összeszedtek, Tavankút-Skenderevo felé kivégezték. A nőket és a gyermekeket vagonokba rakták, és átvitték Magyarországra. Azoknak a németeknek, akik nem menekültek el időben, egy részét Szikicsre (Lovćenacra) vitték lágerbe. A német házakba líkaiakat, azaz „lícsányokat” telepítettek, a Rátára pedig visszaköltözött a magyarországi táborokból a lakosság. A Hangya-üzlet megszűnt, Zadruga lett helyette, én is ott dolgoztam még hosszú ideig – mesélte Pista bácsi, aki azt is elmondta, hogy a központ patinás házai hogyan cseréltek gazdát.

– Lent, a patika mellett a Lantos, valamikor Schmidt textilüzlet volt, és azt is átvette a Zadruga. A család szerencsére elmenekült. A gazdag árukészlet java része magánkézbe került, azaz ellopták. Kinek ennyi, kinek annyi ruhabála jutott, azon múlott, mennyi bőr volt az illető képén. Schmidtéknek akkora készletük volt, hogy még a Zadrugának is maradt belőle. Apatin, de Kerény is egy nagyon szép német falu volt, teljesen tönkre lett téve. Sajnos Bajmokot is tönkretették. A főutcán szinte csak németek éltek, 100–180 holdas nagygazdák, akiknek a patinás házai nagy része el lett hanyagolva, vagy lebontották őket. A JNA sarkán, az önkiszolgálóval szembeni „plasztika” üzlet környékén élt az apámnak két nagybátyja, ők is 100–150 holdas gazdák voltak, őket is kivégezték. Öreganyámnak az unokatestvérei is odavesztek. A mostani óvoda volt a zsidó templom, mellette a Ravnica székháza eredetileg zsidó tulajdonú volt, ám azt is tönkretették. Az is zsidó ház volt, ahol ma a bank van. A banktól a kínai áruházig húzódott a „kulturbund”, a németek művelődési központja – emlékezett vissza Bajmok tragédiájának élő tanúja, aki meg sem tudta fogalmazni, hogy azokban az időkben milyen borzasztó hangulat uralkodott a falujában, az emberek lelkében.

Miután lecsillapodott a helyzet, Pista bácsi az azt követő huszonöt évben Bajmokon dolgozott kereskedőként. Aztán őt is megérintette a 70-es évekre (is) jellemző kivándorlási hullám. A feleségével Ausztriába, Bécsbe költöztek, ahol asszonya 12 éven át dolgozott egy kórházban. Pista bácsi öt éven át kőművesként kereste a kenyerét, majd ugyanabban a kórházban kapott könnyebb munkát, ahol a felesége is dolgozott. Emlékei szerint az intézményben különféle munkakörben csak Bajmokról legalább 20-an dolgoztak. Katica, a felesége szeretett volna Bécsben letelepedni, de Pista bácsi a kinti keresetéből felújította a szülőházát, majd vásárolt néhány hold földet, ugyanis hazahúzta a szíve a gyermekeihez. Aztán élte a földművesek életét, minden bajmoki piacon ott volt. Egészen 98 éves koráig kerékpárral járt, aztán a Covid-járvány megakasztotta a lendületét. 

Beszélgetésünk végén közösen megállapítjuk, hogy most megint olyan időket élünk, amikor átalakul Bajmok arculata, hiszen az elmúlt néhány évben nagyon sok koszovói származású család vásárolt házat a faluban, az utóbbi néhány hónapban pedig orosz családok érkeztek, illetve legújabban kínai házvásárlókkal, albérlőkkel is lehet találkozni. 

Hogy Bajmok mi okból került a múltban oly sokszor a történelmi összecsapások kereszttüzébe, azt halandó ember megmondani nem tudja. Id. Futó István fül- és szemtanúja volt faluja elmúlt száz éve valamennyi szép és tragikus eseményének. Életigenlő hozzáállásával példát mutat mindannyiunk számára arra vonatkozóan, hogy miként lehet, miként kell túlélni a megpróbáltatásokat: emelt fővel, tiszta tekintettel és az embertársai felé áradó derűs szeretettel.