Egy sötét időszak, a II. világháború lezárulását követő, a társadalmakat akkor eluraló újrakezdési és béketeremtői vágy közegében született meg az emberi méltóság védelmének eddigi legfontosabb dokumentuma, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. Az ENSZ közgyűlése 75 évvel ezelőtt, 1948. december 10-én fogadta el, két évvel később pedig ezt a napot nyilvánította az emberi jogok világnapjává.
A harminc cikkelyből álló nyilatkozat nem kötelező érvényű jogi dokumentum, de a mai napig zsinórmértékül szolgál, a szemlélete különböző formákban és különböző mértékben a pozitív jogba, az államok hatályos jogrendszerébe is bekerült. Érdemes volna minél többször elolvasni, hogy összevessük a nem mindig szép valóságot a gyönyörű eszmével, és nem csak az emberi jogok napja alkalmából kellene évente egyszer foglalkoznunk vele.
Mindannyian tudjuk, hogy nem az ideák tökéletes platóni világában élünk, hanem a való világban, amely csak homályosan és torzítva képes visszatükrözni az eszményeket, ami témánk esetében a minden embert megillető alapvető jogokat jelenti pusztán annál az oknál fogva, hogy embernek születtek meg ebbe a kihívásokkal és igazságtalanságokkal teli világba. A hívőknek a túlvilági, az isteni igazságszolgáltatásba vetett hit nyújthat vigaszt e miatt a mindenki által megtapasztalt torzult világi állapotok miatt, amiért a középkori keresztények némileg sarkított látásmóddal siralomvölgynek nevezték a földi életnek ezt a terepét. Itt, ebben az erőszakkal és sérelmekkel, háborúkkal és háborúsággal teli valóságos világban viszont csak a jog eszközével lehet valamiképp igazságot szolgáltatni a méltóságában, jó hírében, tulajdonában, testi épségében, életfeltételeiben, szabadságában, igazában megkárosított emberek sokaságának, és csak olyan mértékben, amennyire erre a törvények és az ítélkezési gyakorlat lehetőséget nyújtanak. A vallásos embereknek ugyanúgy, mint az agnosztikusoknak vagy az ateistáknak, azaz nemre, fajra, felekezeti és nemzeti hovatartozásra, vagyoni vagy hatalmi állapotra való tekintet nélkül ebben a világban sérelmei orvoslásaként kivétel nélkül mindenki kizárólag csak a jogi igazságtételre számíthat, hacsak nem akar az önbíráskodás mind világi, mind vallási szempontból elítélendő útjára lépni, vagy ami sokkal gyakoribb, ha nem hajlandó mint gyengébbik vagy békésebbik fél elszenvedővé, némán tűrő áldozattá válni.
Közösségi szokásrend és jog nélkül kizárólag az erősebb és nagyobb hatalmú egyén és csoport önző akaratának a farkastörvényei, azaz az erőszak és az önkényuralom uralnák az elállatiasodott társadalmakat. Minél rendezettebb egy állam a jog eszközével, annál inkább vissza tudja szorítani az egyének és a szűk érdekcsoportok ezen hatalmaskodási vágyát, amelyeket – amíg világ a világ – teljesen sohasem lehet kiirtani, mivelhogy az ember az egyik oldaláról nézve önzéslény. A másik oldaláról nézve ugyanakkor szeretni képes, közösséget alkotó lény – ezt az oldalát a vallások igyekeznek erősíteni, de az egyetemes emberi jogokról szóló dokumentumok is ennek az oldalának a kifejezői a jog nyelvén.
A törvényes kereteken belül működő erőszakszervezeteivel, a rendőrséggel és a katonasággal a háta mögött az államnak az arisztotelészi kifejezéssel animal rationalénak, eszes állatnak nevezhető embernek mindkét oldalát kezelnie kell tudnia. Ennek az állami „kezelésmódnak” az egyik legfontosabb eszköze a jog és az igazságszolgáltatás.
Az állam alatt itt egy demokratikus elvek szerint működő modern államot értünk, nem egy olyan terrorállamot vagy diktatúrát, amelyben a hatalmat megszerezve az államvezetés képébe öltözve legitimálja magát az a szűk csoport, amely erőszakkal kívánja érvényesíteni akaratát a többség fölött. Ilyenkor rendszerint a törvényeket és az ítélkezést is a maga önző érdekeihez igazítja ez az álruhát öltött agresszió és képmutatás.
Az igazságosság és az egyetemes emberi jogok szempontjából nézve mindegy, hogy az utópisztikus, boldog jövőt ígérő forradalmi eszmék nevében vagy sima haszonlesői önzésből, esetleg valami beteges hatalomvágyból gyakorolja az erőszakuralmat a szűk csoport, erre ugyanis semmi sem, még a legnemesebben hangzó cél sem jogosíthat fel senkit. A legelfogadottabb nézet szerint egy emberi jogot csak egy másik emberi jog védelme korlátozhat, a haszonlesés, a felsőbbségérzet, a hatalmaskodási hajlam, az utópisztikus álmokat szövő forradalmi szenvedély pedig nem egyetemes emberi jogok, hanem egyetemes emberi félresiklások, s ezen egyetemességük miatt sajnos a világon mindenütt szembetalálkozhatunk velük.
Ez a tény teszi különlegesen fontossá az alkalmazott, pozitív jog lelkeként, élő lelkiismereteként, erkölcsi alapvetéseként működő egyetemes emberi jogokat, amelyeknek az összefoglalása mindössze hetvenöt évvel ezelőtt lett megfogalmazva, de ez a történelmi szempontból rövid, csupán egyetlen emberéletnyi idő is bőven elegendő volt ahhoz, hogy bevonuljon ez a nyilatkozat a történelembe. Gyökerei a múltban sokkal mélyebbre hatolnak, attól fogva van jelen, amióta az emberi igazságérzet és méltóságtudat jelen van a világban. Jelentkezésének történelmi emlékei is számosak, az ókorban a perzsa-babiloni Kürosz-hengertől kezdve a római természetjog koncepciójának a megszületéséig, a középkorban az angol Magna Charta és a magyar Aranybulla megfogalmazásától a skolasztikus jogfilozófiáig, az újkorban a brit Jogok Törvényétől kezdve az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatán át egészen a két utóbbi hatását tükröző francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatáig nyomon követhetjük. A modernitás korában ez a szakadatlan jogfejlődési folyamat az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával vette kezdetét hetvenöt évvel ezelőtt, és még nem tudhatjuk, hogy mivel és hogyan fog zárulni.
Nyitókép: Dávid Csilla felvétele
