„Csincsik Zsolt biztos pont az újságírásban. Saját községének kiváló ismerője, akinek a figyelmét semmi sem kerüli el. Húszéves munkatapasztalata és kapcsolatrendszere garancia arra, hogy akármi is történik Adán, Moholon, Törökfaluban, Valkaisoron vagy Völgyparton, az egészen biztosan időben bekerül a Magyar Szóba. Nem kell a téma keresésére figyelmeztetni, folyamatosan keres, kutat és mindent számon tart. Igazi kincs a szerkesztőnek, hiszen mindig akad valami a tarsolyában” – hangzott el a Magyar Szó születésnapja alkalmából szervezett decemberi díjátadó ünnepségen, amelyen Csincsik Zsolt, lapunk adai tudósítója vehette át az év újságírójának járó díjat. Az elismerés kapcsán gyökereiről, gyermekkora meghatározó élményeiről, valamint pályafutásának kezdeteiről és legfontosabb momentumairól beszélgettünk.
Milyen gyökerekből táplálkozol, mi az, amit magaddal hozol a családból?
– Ada egy kisváros, mezővárosnak mondják, én inkább falunak tartom, amivel természetesen senkit sem szeretnék megbántani, hiszen magam is nagyon szeretek Adán élni. Fontos számomra az adaiság, ugyanis úgy érzem, nagyrészt Adának és az itteni embereknek, köztük a szüleimnek, a nagyszüleimnek köszönhetem, hogy azzá váltam, aki ma vagyok. A nagyszüleim földműveléssel foglalkoztak, és a környező falvakban, tanyákon éltek. A szüleim voltak azok, akik elsőként beköltöztek a városba, és munkásokká váltak, édesapám a Halász József Kombinátban dolgozott, később buszsofőr, majd kamionsofőr is volt, édesanyám pedig a helyi kesztyűgyárban tevékenykedett, ám valójában ők sem tudtak teljesen elszakadni a tanyai, falusi léttől, a munkájuk mellett mindig foglalkoztak mezőgazdasággal is. A hétvégék nagy részét kint töltöttük a tanyán, és ez nagyon fontos élményanyagot jelentett számomra gyermekkoromban, hiszen az egy különleges világ volt, a maga sajátos hangulatával, amit nagyon szerettem, sőt még ma is igen szívesen emlékszem rá vissza, annál is inkább, mert úgy érzem, mára már eltűnt, vagy legalábbis jelentős mértékben átalakult, és ezt nagyon sajnálom, mert úgy vélem, az a világ, az a környezet nagyon sokat tudott adni az embernek.
Csincsik Zsolt, az év újságírója (Ótos András felvétele)
Milyen értékrend határozta meg a családotok mindennapjait?
– Úgy gondolom, hogy a családom tagjai, egyszerű emberek lévén, mindig arra törekedtek, hogy minden helyzetből megpróbálják kihozni a maximumot, megteremtsék a saját egzisztenciájukat, igyekezzenek tisztességgel, becsülettel boldogulni az életben, ha csak lehet, ne szoruljanak senkinek a segítségére, és ezekért a célokért minden tőlük telhetőt meg is tettek. Emellett vallásos, hívő emberek voltak, különösen anyai ágon a nagyszüleim, ők a völgyparti templom gondnokai voltak egészen a halálukig, illetve elköltözésükig, mert a nagyanyám halála után a nagyapám Adára költözött a nagybátyámhoz. A szüleim igyekeztek úgy nevelni bennünket, hogy amit csak tudtak, megadjanak nekünk, rendszeresen jártunk nyaralni, sőt én még síelni is, illetve amit csak lehetett, azt otthon is előteremtették számunkra, és rendkívül fontos volt nekik, hogy a középiskolai tanulmányaink befejezése után főiskolára vagy egyetemre iratkozzunk, különösen édesapám próbált bennünket az értelmiségi pálya felé terelni. Belőlem egy ideig orvost szeretett volna nevelni, aztán fel kellett ismernie, hogy az nem az én utam, ugyanis soha nem akartam orvos lenni, meg sem fordult a fejemben, ezt azonban egyáltalán nem bánom, sőt azt hiszem, nagyon jó helyen vagyok most ott, ahol vagyok.
Az irodalmi élmények mikor kezdtek meghatározókká válni az életedben?
Erdődi Edvina igazgatóval (Fotó: Ótos András)
– Az első irodalmi élményeim is Valkaisorhoz kapcsolódnak. Harmadikos, negyedikes általános iskolás diák lehettem, amikor az unokatestvéreméknél voltam vendégségben, és egyszer csak a kezembe került egy könyv. Azt, hogy mi volt az, már nem tudom, csak arra emlékszem, hogy elkezdtem lapozgatni, olvasgatni, és attól a pillanattól kezdve szinte egyetlen varázsütésre könyvtárba járó olvasóvá váltam. Szinte mindent elolvastam, ami a kezembe került, gyermek, ifjúsági és felnőttirodalmat egyaránt, és ennek köszönhetően egy egészen új világ nyílt meg előttem. Azt követően úgy teltek a napjaim, hogy amikor hazaértem az iskolából, otthon segítettem, amiben kellett, majd amint tudtam, elvonultam, és olvastam, volt, amikor egyetlen nap alatt elolvastam egy teljes könyvet, és alig vártam a másnapot, hogy elmehessek a könyvtárba, és hozhassam haza a következőt. Az olvasás mellett a másik szenvedélyem a foci volt, egyrészt maga a játék öröme, másrészt az ottani közösség miatt, ugyanis a futballisták közössége rendkívül fontos volt számomra. Sok jó barátom került ki onnan, köztük olyanok is, akikkel még ma is ápoljuk a barátságunkat. Az olvasás terén leginkább a prózát szerettem, a költészet kevésbé állt hozzám közel, a próza terén azonban mindenevő voltam, a novellától kezdve a regényeken át egészen a történelmi témájú szakkönyvekig mindent szívesen olvastam, ennek ellenére érdekes módon nem tudnék felsorolni olyan műveket, amelyek különösebben meghatározó szerepet töltöttek volna be az életemben.
Hogyan derült ki, hogy az irodalom lesz az, ami meghatározza majd a pályaválasztásodat és ezáltal az egész életedet is?
– Egészen egyszerűen így alakultak a dolgok. Mindig vonzottak a társadalomtudományok és az irodalom, nagyon szerettem olvasni is és írni is. Emlékszem, sokszor előfordult, hogy a nagyszünetben írtam meg a fogalmazásokat, amiért az osztálytársaim mindig irigykedtek rám, különösen, ha még ötöst is kaptam rájuk. Az általános iskola után a Zentai Gimnázium természettudományi-matematikai szakára iratkoztam, és ott aztán végérvényesen bebizonyosodott, hogy nem szeretnék természettudományokkal foglalkozni, hiszen sokkal jobban érdekelt a történelem, a régészet, a politológia, a szociológia, az irodalom, mint a természettudományok. A gimnázium befejezése után az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén kötöttem ki, ám még ott sem derült ki azonnal, hogy én valaha is újságírással fogok foglalkozni, inkább a tanítás került előtérbe, amit nagyon élveztem. Ám miután összeházasodtunk a feleségemmel, egy vasárnap délelőtt a Magyar Szót olvasgatva felfigyeltem a Pro Media újságíró-iskola felhívására, és mondtam Bettinek, a feleségemnek, hogy szívesen megpróbálnám, majd rögtön el is kezdtem kifogásokat keresni, hogy miért nem lehet, miért nem működne a dolog. A feleségem viszont azt mondta, hogy próbáljam meg, hiszen nem tudhatom, később lesz-e még rá alkalmam. Jelentkeztem, elkezdtem, és azt hiszem, hogy ott el is dőlt a sorsom. Arra ugyan gyorsan rájöttem, hogy nagyon nagy fába vágtam a fejszémet, hiszen rengeteg hiányosságom volt, amit pótolni kellett, ám nagyon élveztem az egészet, ráadásul dr. Káich Katalin, aki az egyetemen és a képzésen is tanított, beajánlott a Magyar Szóba, amelynek akkor éppen nem volt adai tudósítója, és azután már minden ment a maga útján. Ennek idestova húsz éve. Azt szoktam mondani, hogy a Magyar Szót olvasva kerültem kapcsolatba a Magyar Szóval, hiszen, ha akkor nem láttam volna meg a Magyar Szóban azt a felhívást, akkor lehet, hogy a tanításnál maradtam volna, és semmi közöm nem lenne az újságíráshoz.
A Magyar Szó idei díjazottjai Erdődi Edvina igazgatóval és Varjú Márta főszerkesztővel (Fotó: Ótos András)
Hogyan emlékszel vissza azokra a kezdeti felismerésekre, amikkel szembesülnöd kellett arra vonatkozóan, hogy ez a hivatás nem mindig olyan könnyű, mint amilyennek kívülről tűnik?
– Azt hiszem, hogy az újságírás számomra nem is hivatás, sokkal inkább életforma. Erre magam is csak később döbbentem rá. Az újságíró ugyanis huszonnégy órán keresztül újságíró, nem túlzás azt állítani, hogy még akkor is az, ha alszik. Rengeteg dolgot meg kellett tanulnom magukról az újságírói műfajokról, sok mindent meg kellett ismernem azok közül a dolgok közül, amikkel korábban csak felszínesen kerültem kapcsolatba, szerteágazó kapcsolatrendszert kellett kialakítanom, és mindez erőfeszítésekkel járt. Sőt, úgy vélem, maga az újságírás, illetve maga az írás önmagában is egyfajta szellemi erőfeszítés. Egyáltalán nem könnyű dolog. Olyan szempontból azonban szerencsém volt, hogy itt, a Magyar Szóban az idősebb kollégák akkoriban is odafigyeltek ránk, sokat foglalkoztak velünk, szívesen segítettek nekünk, Fodor Istvánnak, a Tiszavidék korábbi szerkesztőjének például igen fontos szerepe van abban, hogy most ott tartok, ahol, ugyanakkor említhetném az újvidéki kollégák közül Szeli Miklóst vagy Góbor Bélát is, akik szintén sokat segítettek nekem, sokat tanultam tőlük, mire szépen lassan sikerült elérnem addig a pontig, amelytől már jóval könnyebb volt előre haladnom. Ez a folyamat azonban rendkívül sok munkával járt. Az újságírás ugyanis számomra egy olyan szolgálat, amit alázattal és odaadással kell végezni. Lehet, hogy ezek nagy szavaknak tűnnek, ám azt hiszem, hogy ezek nélkül nem lehet és talán nem is érdemes csinálni. Számomra az élet minden területén, minden egyes szerepkörben az általam végzett szolgálat eredményessége a siker fokmérője, apaként, férjként és újságíróként is, mert ha én jobbá válok, és ezáltal jobbá tudom tenni magam körül a világot, vagy elő tudom segíteni azt, hogy jobbá váljon, esetleg hozzá tudok járulni ahhoz, hogy valaki, vagy valami jobbá vagy többé váljon, akkor úgy érzem, eredményes az a szolgálat, amit végzek, legyen szó az élet bármely területéről.
Csincsik Zsolt feleségével, Beátával és gyermekeivel, Zsomborral és Rékával (Fotó: Kiss Gábor)
Az újságírói hivatás szolgálat jellegét erősíti az is, hogy a Magyar Szó adai tudósítójaként folyamatosan az olvasók között vagy, állandóan kapcsolatban vagy velük. Miben látod a tudósítói munka szépségét?
– A tudósítói munka és általában az újságírás legfőbb szépsége számomra maga a változatosság. Az, hogy minden nap minden pillanatában emberekkel vagyunk körülvéve, velük dolgozunk, róluk és nekik írunk. Ahogyan már mondtam, az újságíró minden pillanatban újságíró, nemcsak akkor, amikor elmegy egy eseményre, amelyről tudósítani szeretne, hanem akkor is, amikor elmegy a boltba, amikor bemegy a hivatalba, vagy éppen elmegy a strandra, és magam is igyekszem eszerint viselkedni. Be kell vallanom, nem szeretek a reflektorfényben lenni, úgy gondolom, hogy az a jó, ha a háttérben maradok, hiszen nem én vagyok a fontos, hanem a hír, az esemény, a riportalany, az az ember, akit igyekszem bemutatni, az az esemény, amiről igyekszem tájékoztatni, vagy az a példamutató élethelyzet, amit szeretnék megosztani azzal a közösséggel, amelyben élek, vagy éppenséggel az a visszásság, amire szeretném felhívni a közvélemény figyelmét, rámutatva arra, hogy azon bizony változtatni kellene. Azt hiszem, a tudósítói munkában tudok igazán kiteljesedni. Ehhez azonban nélkülözhetetlen a család támogatása, hiszen egyáltalán nem egyszerű sem újságírófeleségnek, sem újságírógyermeknek lenni. Ha az ember éppen készül valahova a családjával, és szólnak neki, hogy mondjuk, tűzeset vagy baleset történt valahol a közelben, akkor kénytelen azt mondani a feleségének és a gyermekeinek, hogy fuccs a közös programnak, mert dolgoznia kell, ami kezdetben nálunk is okozott kisebb súrlódásokat, később azonban, ahogyan múlt az idő, szerencsére megtanulták talán még nálam is jobban kezelni az ilyen helyzeteket, ami óriási segítséget jelentett és jelent mind a mai napig számomra.
Mennyire fontosak számodra a visszajelzések, hogyan viszonyulsz hozzájuk?
– Ahogyan mindenkinek, úgy nekem is fontosak a visszajelzések, legyenek azok pozitívak, vagy negatívak, dicséretek vagy bírálatok, ugyanis nem vagyunk tökéletesek, olykor mindannyian hibázunk, van, hogy melléfogunk, előfordul, hogy telibe találunk, éppen ezért rendkívül jelentős, hogy kapjunk visszajelzéseket, mert azok a mi fejlődésünket szolgálják, a munkánk minőségét javítják, ugyanakkor azt is jelzik számunkra, hogy célba ért-e az, amit el szerettünk volna juttatni az emberekhez, vagy sem, tehát az a hír, vagy az az információ, amit közölni szerettünk volna, eljutott-e az olvasóközönségünkhöz, vagy sem. Azt szoktuk mondani, hogy ha egyetlen ember számára is jelent valami pluszt, vagy egyetlen embernek is elősegíti a boldogulását az, amit leírunk, akkor már megérte, akkor már nem dolgoztunk hiába. A visszajelzések azonban csak akkor értékesek, ha őszinték, ha tényleg nincs mögöttük semmiféle hátsó szándék, hanem valaki nyíltan és őszintén megmondja azt, amit gondol, még akkor is, ha az adott pillanatban nem feltétlenül esik jól az embernek egy-egy kritika, hiszen, ha van igazságalapja, akkor úgyis érezni fogja, hogy az ő javát szolgálja, nemcsak a dicséret, hanem az esetleges bírálat is.
A visszajelzéseknél maradva, hogyan élted meg azt, hogy 2023-ban téged választottak az év újságírójává a Magyar Szóban?
– Nagy meglepetés volt számomra, egyáltalán nem számítottam rá, ugyanakkor nagyon nagy megtiszteltetést is jelentett, mert azt hiszem, hogy a legfontosabb visszajelzéseknek az olvasók mellett a kollégáktól kell érkezniük az emberhez. Igazán örültem annak, sőt kifejezetten büszkévé is tett, hogy a kollégáim úgy gondolták, megérdemlem ezt a díjat. Bevallom, először el sem akartam hinni, nem is értettem, miért éppen én kapom, utána azonban beszéltem néhány kollégával, és meggyőztek arról, hogy megérdemeltem. Úgy gondolom, hogy mindenki, aki itt dolgozik, ebben a cégben, beleértve a szerkesztőket, az újságírókat, a lektorokat, a tördelőket és mindenki mást is, azért dolgozunk, hogy a Magyar Szó minél jobb, minél színvonalasabb legyen, és minél több emberhez eljusson. Mindeközben azonban nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy nyolc évtizedes örökség áll mögöttünk, óriások vállán állunk, ami elképesztően nagy felelősséggel jár, és ez még tovább növeli a vállalat által adományozott elismerések jelentőségét, éppen ezért ezúton is szeretném megköszönni mindazoknak, akik méltónak találtak rá, hogy engem tüntessenek ki az Év Újságírója címmel.
Nyitókép: Csincsik Zsolt Varjú Márta főszerkesztővel (Fotó: Ótos András)
