A Sós család tagjai, akik bár a világ végén is éltek már, jelen pillanatban úgy érzik, az ő világuk közepe Zentagunaras. Nyolc évet töltöttek Új-Zélandon, azon belül is Queenstownban, ami egyedülállóan az extrémsportok paradicsoma. A 18 000 kilométerre fekvő szigetországban eltöltött idő meghatározó része volt az életüknek, kislányuk születését követően azonban úgy érezték, a család közelsége és szeretete sokkal kielégítőbb számukra, mint az extrém sportok hazája.
Nemrégiben egy roppant kedves házaspárral volt szerencsém beszélgetni. Amikor a minap megérkeztem Zentagunarasra, egészséges izgalom volt bennem. A házigazdák, SósPásztor Zsuzsa és édesapja az udvaron vártak, annak okán, nehogy eltévedjek kicsiny településükön. Bár a találkozót megelőzően többször is beszéltünk Zsuzsával telefonon, személyesen akkor találkoztunk először, mégis a kézfogásából éreztem, hogy elképesztő barátsággal és nyitottsággal fogad. Mikor beléptünk az előszobába, ott állt előttem Zsuzsa férje, Sós Rudolf, karjában a tündéri másfél éves kislányukkal, Adéllal. Az ebédlőben foglaltunk helyet, tisztán emlékszem, a helyiség valamilyen meleg színre volt festve, azt hiszem, narancssárgára. Teával és kávéval kínáltak, és míg ezek elkészültek, a kicsi Adél huncut mosolyával szórakoztatott bennünket.
A Sós család: Rudolf, Zsuzsa és Adél (Gergely Árpád felvétele)
Arra kértem Zsuzsát és férjét, ne érezzék feszélyezve magukat attól, hogy a beszélgetés közepette jegyzetelek vagy rögzítek valamit a diktafonommal, szakmai ártalom. A világ legelszigeteltebb államában eltöltött nyolc évükről kérdeztem őket, az előttem ülő fiatal házaspár ugyanis 2012-ben úgy döntött, hogy Új-Zélandra költözik. Mikor elkezdtek visszautazni az időben és feleleveníteni az emlékeiket, csillogott a szemük és kalandok sokasága tükröződött vissza bennük. Történeteik olyannyira izgalmasak voltak, hogy számomra már maga a beszélgetés is felért egy utazással. Lelki szemeim előtt láttam Új-Zéland csodálatos tájait, hegyeit és a világ minden tájáról érkező turistatömegeket.
Rudolf Újvidéken született, és itt is végezte tanulmányait. Egész életében az extrém sportok világa nyűgözte le, főiskolai tanulmányait megelőzően többszörös országos bajnok volt hegyikerékpározásban, Európa-bajnokságokon és világkupákon vett részt. Pénzügy és számvitel szakon szerzett diplomát, mindig is ott motoszkált azonban benne az ejtőernyőzés gondolata. Négyéves korában ült először repülőn a cseneji reptéren, ahol akkor egy országos ejtőernyős bajnokságot szerveztek, melynek győztese az unokatestvére volt. Ezt követően egész életét végigkísérte az ejtőernyőzés vagy pilótaoktatás gondolata. Nyaranta a rokoni kapcsolatnak köszönhetően közelebb kerülhetett elsősorban az ejtőernyő-hajtogatáshoz. Az oktatásra anyagi okok miatt nem került sor, de az ejtőernyő-hajtogatás minden csínját-bínját elsajátíthatta. A későbbi években az unokatestvére kiköltözött Új-Zélandra, és az ő történetei keltették fel Rudolf kalandvágyát.
Így az akkor már elsajátított ejtőernyő-hajtogató tudásával bátran küldte el önéletrajzát és szállt repülőre. Zsuzsa ezzel egyidejűleg az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán magyar nyelv és irodalom szakon mesterdiplomáját készült megszerezni. Kapcsolatuk ott és akkor, 2012-ben kiállta az idő és a távolság próbáját, mivel nyolc hónapot töltöttek egymástól több mint 18 000 kilométerre.
Bár nem volt egyszerű a kijutás, Rudolf mégis nagyon pozitív gondolatokat osztott meg ennek kapcsán. Az első Új-Zélandra vezető repülőútja megközelítőleg 50 óra volt átszállásokkal együtt, elmondása szerint azonban annyira izgatott és kíváncsi volt, hogy ez akkor fel sem tűnt neki. Manapság ez már rövidült, kevesebbet kell átszállni, így nagyjából 30 óra alatt megérkezhetünk a földi paradicsomba.
– A kiutazás feltételei akkor sem voltak egyszerűek, ahogy ma sem, munkavállalói vízumra van szükség, ha az ember nem csak turistaként szeretne kiutazni. Az első pár év elteltével nagyon megszerettünk ott, és kitűztük célul, hogy szeretnénk letelepedési engedélyt szerezni. Ennek azonban nagyon komoly feltételei vannak, orvosi vizsgák, nemzetközi nyelvvizsga, munkahelyi pozíció; nekünk eleve az, hogy Szerbiából érkeztünk, mondhatni nehezítő körülménynek bizonyult, mert különböző rendőrségi igazolásokra is szükségünk volt, hogy bizonyítani tudjuk, Rudi a háború évei alatt volt-e katona, ha igen, akkor hol. Ez egy pontrendszer alapján működik, mindenért pontot lehet kapni, az életkorra, a szakmai tapasztalatra, arra, hogy mennyire keresett az adott munkahelyi pozíció – mesélte Zsuzsa, aki 2013 nyarán utazott ki akkor még párja, ma már férje után. Két-három hónap elteltével egy bevásárlóközpont pékségrészlegén kezdett el dolgozni, és három év elteltével menedzserré lépett elő. Hatalmas felelősség és nyomás nehezedett rá, hát úgy érezte, váltani szeretne. Érdekességként mesélte el, hogy mivel Új-Zélandon az éghajlat és az elszigeteltség miatt sok mindent nem lehet megtermelni, rengeteg importáru érkezik a szigetre. Az előző munkát követően pedig egy olyan üzletben helyezkedett el, ahol európai termékeket kínálnak, egy igazi ínyenc kisboltban, ellentétben az előzővel. Ott nagyon családias volt a hangulat.
Rudolf ejtőernyő-hajtogatóként kezdett el dolgozni, ezt követően, 2014-ben kezdte el az oktatói tanfolyamot, ám az ötödik ugrás alkalmával eltört a bokája. Ennek okán több mint fél évet kellett kihagynia, ami az ő esetükben a hazautazást jelentette. Itthon járt terápiákra, és a felépülést követően Budapesten a szélcsatornában gyakorolta a különböző technikákat, amikre a szabadesésben szükség volt az előtte álló ejtőernyős vizsgához. Eleinte évente, később kétévente jártak haza látogatóba, viszonylag hosszabb időre, a 12 óra időeltolódás és a komplett évszakváltozás ugyanis megviseli a szervezetet, illetve ahhoz, hogy mindenre és mindenkire jusson elég idő, legalább egy vagy két hónapra is szükség volt. Azokban az években, amikor nem jöttek haza, igyekeztek olyan élményeket szerezni, amiket itthonról valószínűleg anyagi okokból elképzelhetetlennek tartottak volna. Jártak Thaiföldön, Balin, Ausztráliában, Új-Zéland északi és déli szigetein, Szingapúrban, Katarban. Egyszóval világot láttak, és élményeket szereztek.
– Az ejtőernyős cég, ahol dolgoztam, harmincéves múltra tekint vissza. Mielőtt hazajöttünk, januárban, ami ott főszezonnak számít, 450 utas ugrott velünk egy nap alatt, amivel megdöntöttük a cég, de mondhatom, a világ rekordját is. Bátran vállalom, hogy ennek én is a részese lehettem, tizen-egynéhány ugrásom volt aznap. A személyes rekordom 22 ugrás egy nap alatt, és a legmagasabbat eddig 5500 méterről ugrottam. A járványhelyzet beköszöntével a turisták száma is lényegesen csökkent, végül pedig teljes határzárat rendeltek el. Mi azonban ezekben a helyzetekben is szerencsésnek mondhattuk magunkat, hiszen a munkahelyemen hatvanan voltunk, ebből tizenkét embert választottak ki mint fő oktatót, és én belekerültem ebbe a tizenkettőbe. Akkor országon belül utazhattak csak a turisták, tehát lényegesen kevesebb munkánk volt, mint mondjuk akkor, amikor a világ minden tájáról jöttek az extrém sportok szerelmesei. Nem bántam azonban, hogy több időm jutott a munka mellett egyéb dolgokra, közgazdász végzettségemnek köszönhetően kicsit jobban beleástam magam például a tőzsde világába, és nem utolsósorban ez év tavaszán tudtuk meg, hogy babát várunk. Így nagy örömünkre szolgált, hogy novemberben megszületett első kislányunk, Adél, akivel igazán sok időt tölthettünk együtt az első pár hónapban. Azáltal, hogy nekünk sikerült megszereznünk a letelepedési engedélyt, Adél már új-zélandi állampolgárként született – mesélte Rudolf az utolsó évek eseményeit.
A világ minden tájáról ismertek meg embereket és kötöttek új barátságokat. A letelepedési engedély megszerzése sokakat kihívások elé állított, így az emberek folyton jöttek és mentek körülöttük. Egyszer csak azon kapták magukat, hogy minden évben másokkal ülik körbe karácsonykor az ünnepi asztalt. Mindez harminc felett és a családalapítás gondolatával már nem is tűnt akkora kalandnak. Feltámadt bennük az otthon és a család közelségének hiányérzete. Ekkor döntöttek úgy, 2021 májusában, hogy visszatérnek szülőföldjükre és a gyökereikhez. Adél mindössze öt és fél hónapos volt, amikor átutazták vele a világot, véleményük szerint remekül viselte az egyébként hosszú és megterhelő utazást. Mikor hazaköltöztek, bőven volt mit bepótolniuk nyolc év kihagyás után, repültek a nyári fülledt napok, és izgatottan várták a valódi téli és családi körben eltöltött karácsonyi ünnepeket. Zentagunarason vásároltak házat, úgy vélik, minden időben és könnyedén megközelíthető, 18 000 kilométer után már az 50 semmiségnek számít. Szeretnék, ha Adél élvezhetné a falu adta lehetőségeket, nagyokat játszhatna az udvaron, magyar közösségben tanulhatna és nőhetne fel, közel a család minden tagjához, és ha már kellően nagy lesz, hogy megértse, milyen nagy érték is az, hogy neki új-zélandi állampolgársága van, majd ő eldönti, él-e az általa kapott lehetőségekkel. Mindenesetre biztosan büszke lesz majd a szüleire, hogy mertek nagyot álmodni és megvalósítani azt.
Rudolf hétvégente egy belgrádi cégnél dolgozik, áprilisban kezdődik újra a tandemszezon, de szeretne majd egy olyan munkát találni, ami ezzel összeegyeztethető a későbbiekben. Zsuzsa minden percét élvezi az anyaságnak, és szeretné, ha kislánya mellett tudna maradni még az elkövetkező időszakban. Tervei között szerepel, hogy ha lesz rá mód, akkor a szakmájában próbál elhelyezkedni, erre ugyanis külföldön nem volt lehetősége. Legyenek ők példaértékűek számunkra, hogy bár lehet valaki a világ bármely pontján, szíve mégis visszahúzza, a mi szép Vajdaságunkba!
