Magyarázza már el nekem valaki, mi visz rá bárkit is arra, hogy a természet lágy ölén és a köztereken széthajigálja a szemetét! Hogy van lelkük egyes embereknek a háztartási hulladékukkal bemocskolni a színpompás virágba boruló réteket, a csendes nyugalmat árasztó erdőket? Vagy miért árasztják el egyesek koszos szennyvízelvezető kanálisba, emésztőgödörbe való tartalommal, műanyagáradattal a gazdag élővilággal hullámzó vizeket? Hogyan történhet meg az, hogy vidékek, városok irgalmatlan bűzben úsznak? Mit keres a közutak szélén, a rég elhagyott szállások bokrosaiban építkezési és fémhulladék, foszló állattetem? És miért „díszelegnek” mindenütt az utcákban elhajított cigarettacsikkek, a gyors és ütős lazulásra vágyók sunyiban félredobott vodkás, pálinkás üvegcséi, a széthajigált és kilapított sörös dobozok, a széllel szálló cukorkás-ropis zacskók meg a műanyagszatyrok? Milyen tudatállapotban cselekszik az, aki egy ilyen gaztettet tudatosan, már-már megszokásból elkövet? Számol-e azzal, hogy nemcsak a közösségét és az élővilágot, hanem gyakorlatilag önmagát, a saját testét és lelkét is mérgezi?
Szinte biztos, hogy azok az emberek, akik effélét tesznek, bizonyos fokú mentális, lelki és erkölcsi válságban szenvednek. Sértettek, telítve vannak másokat is maró keserűséggel. Látszólag önző módon magukra, a kényelmükre gondolnak, valójában azonban önromboló mazochisták. Akár az is lehet, hogy annyira mélyre csúsztak az életükben, hogy már nincs is kedvük, erejük felállni, ezért szeretnének maguk után húzni másokat is.
Nem is olyan régen még szülőfalum és a szomszédos település közeli szemétdombja és a környező szántóföldek borzalmas látványt nyújtottak szélviharok után. Igazi szégyenfoltként tanúskodtak társadalmunk rákfenéjéről, a mindent elárasztó műanyagról. Lassan egy éve indult meg a konyhai hulladék szervezett elszállítása környékünkről, és ezáltal remélhetőleg ezeknek a szeméttelepeknek a lassú felszámolása is. Először széles körű felháborodást váltott ki, hogy havi szinten több mint 600 dinárt kell a feladattal megbízott közvállalat számlájára befizetni. Úgy, hogy már minden bolti termék ára az egekbe kúszott, és az illetékek, a kommunális számlák összege is jócskán elszállt. A zúgolódók azonban lassan lecsillapodnak. Egyszer talán mindenki ráeszmél, hogy a szervezett és kötelező szemétszállítási rendszert az oly áhított színvonalú nyugati, vagy akár magyarországi háztartások már hosszú évek óta fizetik, még a legeldugottabb zsákfalucskában is. És ebben a pillanatban nagyon úgy tűnik, hogy csupán a zöld és a lassan szaporodó kék kukák hozhatják el a hulladékhegyeink felszámolását. Amíg a probléma fő forrását, azaz a műanyagot nem váltja fel majd valamikor valami természetesebb, kezelhetőbb megoldás.
Az április idén nemcsak mesésen virágba borult gyümölcsfákat, szebbnél szebb virágoskerteket, zümmögő méhekkel pompázó réteket hozott magával, hanem egy igen aggasztó korai kánikulát is a nyakunkba zúdított. Sokakban felmerül a kérdés, ha már a tavasz így gyötör bennünket és a természetet, akkor mi lesz majd a nyáron? A vészharangok már jó ideje konganak, ám úgy tűnik, alig történnek konkrét lépések. Mert a Föld napjáról, azaz védelméről első ízben egy UNESCO-konferencián esett szó a távoli 1969-ben, majd következő évben március 21-én, azaz a tavasz első napján már meg is tartották azt az első rendezvényt, ami köré az idén immár 54. alkalommal szerveződnek programok. Több mint fél évszázada Denis Hayes amerikai egyetemi hallgató egy hónapra rá, április 22-én mozgalmat indított a Föld védelmében, majd Earth Day Network, azaz Föld Napja Hálózat néven igyekezett lépni is a jó ügy érdekében, amit azon nyomban több mint 25 milliónyian biztosítottak a támogatásukról.
Tizenöt évvel ezelőtt Evo Morales bolíviai elnök kezdeményezésére az ENSZ április 22-ét a Földanya nemzetközi napjává nyilvánította. Mára megszámlálhatatlan ember, rengeteg szervezet, illetve bolygónk 175 országa kapcsolódik be a Föld-napi megmozdulásba, aminek az egyik és legmeghatározóbb jelmondata „Ki mondta, hogy nem tudod megváltoztatni a világot?” Ez a dátum, illetve a néhány héttel korábban, március 23-án jegyzett Föld órája elnevezésű kezdeményezés is arra igyekszik rámutatni, hogy az életterünket, bolygónk biológiai változatosságát az emberiség túlterjeszkedése rossz irányban befolyásolja. A sajtó a dátumokat észben tartja, felkapja, aztán a por csendben leülepszik.
Ha globálisan szemléljük a problémát, akkor a kis utcai, köztéri szemetelés ugyan az első lépcsőfoka a környezetszennyezésnek, ám eltörpül a „nagyok” gaztettei mellett. Mára mérhetetlen lett a vegyszerezés és a műtrágyázás mértéke a mezőgazdaságban, a vadvilágot, az erdőket károsító kitermelés, a természetes képződményeket rongáló és kifacsaró munkálatok tömkelege, és a feleslegesen túlfogyasztó országok is beláthatatlan irányba viszik bolygónkat. Mindezek mellett sok „zöldlelkű” igazságosztó, elvakult állatbarát és megmondóember elfelejti, hogy a szakadék felé rohanó gépezetnek mi mindannyian a részesei vagyunk. Amikor felkapcsoljuk a szobánk világítását, amikor felszállunk a tömegközlekedési eszközökre, ha beindítjuk a gépkocsinkat, vagy a kibírhatatlan kánikulában enyhülést hozó klímaberendezésünket.
A harangok évtizedek óta egyre hangosabban konganak, de valahogy eddig mindenki igyekezett a földbe dugni a fejét, és elhessegetni a vészjósló prognózisokat. És még az idei kivételesen meleg és száraz tavasz után sem a konkrét megoldást hozó lépésektől hangos a világsajtó, inkább újabb háborúkkal, légitámadásokkal, szétbombázott városokkal, sebesült ártatlanokkal, borzalmas gyilkosságokkal keserít el bennünket. Most már azonban végső ideje lenne valóban lépni valamit, hogy megváltozzon a világ, és élhető maradjon a bolygónk! Ha még nem késő egyáltalán.
Habár igen parányinak tűnő, mégis markáns lépéssel, a lehetőségeikre álló eszközökkel igyekeznek a mi közösségeink hétköznapi hősei is hozzájárulni a Föld védelméhez. Vidékünkön a Föld napja környékén több falusi és városi közösség ragad munkaeszközt, szervez erdőkben, vizek mentén, köztereken takarítási akciókat. Léleksimogató látni, hogy szép számmal vetik bele magukat a munkába a helyi közösségeink, a civil szervezeteink is. A jó ügy érdekében gyermekek és felnőttek közösen tisztítják meg a tereket, az intézmények környékét, kapálják fel a virágoskerteket, szedik össze a szemetet a patakokból, vágják le a fák elszáradt ágait, frissítik fel a padok lakkozását, szobrok, úttestek festését. A legtöbb helyen ezt némi harapnivaló, frissítő ital elfogyasztása követi. Közben jóleső beszélgetések folynak, vidám közösségi hangulat teszi gyorssá és vidámmá a munkát. A jelenlevő gyermekek pedig észrevétlenül is magukba szívják a munka fontosságát, a környezetünk rendezésének értelmét, a közös takarítás élményét. Hogy egyszer majd maguk is folytassák ezt a küldetést. Mert az ő felnőtt korukban még nagyon úgy tűnik, szükség lesz a Föld-napi munkaakciókra, hiszen nagyon lassan akaródzik megérteni az emberiségnek, hogy a szemetelés, vagy a környezetszennyezés milyen romboló hatású.
Hogy a tudatosan szelektált hulladék, vagy az újrahasznosított műanyag ügye milyen módon befolyásolja az idén markánsabban nyakunkba szakadt klimatikus változásokat, még nem tudjuk. Így egyelőre csupán fohászkodhatunk azért, hogy a Földanya egyszer megbocsássa két lábon járó gyarló gyermekeinek az óceánok olajfoltjait, a városok szeméthegyeit, a kiirtott dzsungeleket, a kedvtelésből leölt állatokat és az emberek egymás ellen elkövetett borzalmait.
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay
