Fő a derűs nyugalom

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

Horváth András több mint harminc évet dolgozott a szakmában. A Magyar Szó regionális újságját, a Bánáti Híradót szerkesztette tizenegy évig. Annak megszűnése után 1991-ben a külpolitikai rovathoz került. Két évig szarajevói, majd pedig budapesti tudósítóként dolgozott. Amikor visszajött, maradt a külpolitikánál, de az olvasók elsősorban vasárnapi írásait és a kommentárjait várták érdeklődéssel.

Több mint egy évtizede annak, hogy betegsége nyugdíjba kényszerítette. Mondhatni, a legjobb újságírói éveiben hagyta abba. Pedig lett volna még megírnivalója. Erről is beszélgettünk vele a minapi látogatásunk alkalmával Muzslyán, vagy ahogy ő mondja, Muzslán.

– Elmondom, hogy ne merüljön feledésbe. A következő események, jelenségek élénken foglalkoztatták szerkesztőségünket, és most, jó néhány évtized távlatából azt mondhatom, hogy – talán nem tévedek – ostobaságot nem tükröző korképet tárok az olvasók elé. A hetvenes évek elején történt, hogy a Kárpátok géniuszának bizalmi embere, egy bizonyos Fazekas (János vagy Ion) nevű, a szocializmus világrengető értékeiből alaposan megpatkolt politikus párt- és gazdasági küldöttséget vezetett a Délvidékre. A házigazdák sok mindenről beszámoltak a vendégeknek, egyebek között arról is, hogy Vajdaságban húsz-egynéhány különböző nemzetiségű polgár él. (Itt kell megjegyeznem, hogy újabban a Délvidéket emlegetni nem ildomos, mert a politikai-földrajzi megnevezés nem azonos az akkori Délvidék határaival. Ez igaz, de az is tagadhatatlan tény, hogy a szerb Vajdaság határai sem a régiek. Többségünk mégis elfogadja, hogy a Vajdaságban él. De miként látom, ez a fogalom is kikopik a köztudatból. Én vén ökör vagyok – hetvenhetedik életévemet taposom –, és nem tudom lenyelni sem a Délvidéknek, sem a Vajdaságnak a közbeszédből való kiiktatását. A szerb államfő ugyanis nemrégiben Vajdaság helyett Észak-Szerbiát emlegetett, ahol a fiatalok azt sem tudják, hogy mi a vasút. Meg is jelent már a nagy méretű fölirat: Vajdaság sohasem, Szerbia örökké.) De térjünk vissza Ceaușescu emberéhez: ellentmondást nem tűrő hangon arról értekezett, hogy Románia egynemzetiségű állam, és erről nincs és nem is lehet semmiféle vita. Kételyeknek nincs helyük, mivel a szocialista Románia… Mit mondjak? A házigazdák elhűltek, az újságírók egymás arckifejezését fürkészték. A románok államában ugyanis magyarok, szerbek, horvátok, németek is éltek, ma is élnek. Jó lenne tudni, hogy ez a bizonyos Fazekas, a suszterinas (mármint Ceaușescu) kedvence rontja-e még valahol a levegőt…

 Nyilván a szűkebb környezetében is voltak negatív példák, amelyek a pozícióért ígért lihegésre utaltak.

– A 90-es évek elején Becskereken is megkezdődött a magyar nyelvű oktatás leépítése. A folyamat olyan „sikeres” volt, hogy végül csak a volt Messingerben nyílt magyar tannyelvű tagozat. Nagyon lehangoló, meglepő és kiábrándító volt, hogy a kisebbségellenes politikai manipulációt az Európa-szerte ismert és elismert magyar nemzetiségű sportoló is jóváhagyta, iskolaigazgatóként aláírásával szentesítette. Alighanem a sors iróniája, hogy a sajátjai ellen föllépő egyén néhány évvel később – a többségiek ellene indított hergelése miatt – Magyarországra költözött, és ott érte a halál. Nagy csalódást okozott nekem, nekünk az a Kovács nevű hordószónok, aki a szocialista szövetség tájékoztatási bizottságának ülésén verte az asztalt a kisebbségi tájékoztatás ellen, és a Bánáti Híradó regionális lap megszűnését követelte. Megélte ugyan őkelme a Bánáti Híradó különféle mesterkedések által történt megszűnését, de nem sokáig örülhetett a „sikernek”, mert a Mindenható a föld alá parancsolta.

 Milošević idejéből milyen emlékei a legmeghatározóbbak?

– Az is mellbevágó volt, amikor az egyik muzslai pedagógus nagygyűlésen méltatta Slobodan Milošević országépítő, korszakalkotó politikáját. Eközben, hányaveti módon, a NATO-ról prédikált. Nyilvánvaló, hogy elvtársi követelménye volt ez annak, hogy a trónon maradjon, hogy iskolaigazgatóként vonuljon a sokszorosan kiérdemelt nyugdíjba. (Az említett nagygyűlésről egyébként a Magyar Szó T. E. tollából föltűnő részletességgel számolt be.) Úgy gondolom, hogy örök időre az egyik legnagyobb szégyen és fölháborító megaláztatás érte a magyarságot, amikor a szerb politika új bajnokai kieszelték, hogy a becskereki egykori megyeháza dísztermében bált szerveznek abból az alkalomból, hogy a Délvidéket elrabolhatták. S az talán érthető volt, hogy az államalkotók ropták a táncot, az viszont a hányadék bűzével volt egyenlő, amikor egy magyar nemzetiségű házaspár a díszterem kellős közepén önfeledten keringőzött. Valcer nélkül elképzelhetetlen a boldog kisebbségi lét. Tisztában volt ezzel a helyi szerb nyelvű hetilap: kárörömmel meglovagolta a témát, és az újság első oldalán föltűnően nagy fotóval mutatta be a minden időkben fölfelé buktatott férj és a kedves feleség dísztermi keringőjét. Éljen Trianon!

Az, ami az egyik félnek örömünnep, a másiknak gyásznap. És ezt csakis ilyenformán lehet egyensúlyba hozni. Kölcsönös megértéssel továbblépni. Én sajnos nem ezt tapasztalom. Bántó – mondjuk így – a nagyobbik fél minden téren megnyilvánuló agresszivitása, de lehangoló a kisebbik fél meghunyászkodása is. Mit mondhatnánk arról a vérünkből való hölgyről, aki Slobodan Milošević becskereki látogatása alkalmával odarontott az elnökhöz, mondván: „Druže predsedniče, mi Vas volimo!” Az elnök nyomban válaszolt: „I ja volim Vas.” („Elnök elvtárs, mi szeretjük Önt!” Az elnök válasza: „Én is szeretem Önöket.”)

 Másutt mások is megismételték az elnök szeretetéről szóló mondatot, közben pedig az országot a szakadék felé kormányozták.

– S lám, mindenki megnyugodott: szeret minket az elnök, a valódi háborút nem létezőnek nyilvánító vezér. Miközben ezrek estek el a nem létező háborúban, százezrek váltak földönfutóvá. Nyilvánvaló volt, hogy az elnök nem mondott igazat, és ezt nemcsak a harcokban elesettek számával, az elképesztő rombolással lehet bizonyítani, hanem azzal is, hogy az ország éléskamrájában is (a Délvidéken) a lakosság ellátására fejadagot vezettek be. Hetente 1 kilogramm lisztet, 1 kilogramm cukrot, 1 liter étolajat, naponta egy kenyeret vásárolhattunk. Arra már nem emlékszem, hogy mennyi mosóporra, szappanra voltunk jogosultak. Azt viszont tudom, hogy két órán át volt áram, hat óra hosszáig sötétben voltunk. Pislákoló mécses világánál írtam, írtuk a cikkeinket. Megjelentek a benzinbonok és az árucsempészek is. Szóval nem unatkoztunk mi egy percig sem.

 Egy muzslyai szoboravatás is felborzolta a kedélyeket.

– Fél évszázaddal ezelőtt szobrot avattak Muzslán. Az ünnepségen Ács József festőművész, művészettörténész (azóta valahol fönt elemzi a műveket, készíti alkotásait) méltatta Rácz Jánosnak (ő néhány hónapja halt meg) a mezőgazdaság mérhetetlen jelentőségére utaló, fém alkatrészekből készült művét. A szobor, habár nem köztéren állt, hanem az akkori ifjúsági otthon udvarában, nem hirdethette sokáig a nyilvánvaló igazságot. Szomorú sorsra jutott. Az unos-untalan fölfelé buktatott, a mindenkori hatalom kegyeiért ácsingózó elvtársak leromboltatták. Az 1947-ben született Rácz János szakmai körökben elismert művész volt. Szülőfalujában kevésbé vagy egyáltalán nem értékelték művészetét. Magányosan élt. Halálát csak a bomlásnak indult test szaga jelezte a szomszédoknak. Szerintem méltó lenne hozzá, ha helybeli illetékesek kiállítást szerveznének a tiszteletére a festményeiből, a grafikáiból, a műveiből. A szoborrombolás ellen két Magyar Szó-s újságíró tiltakozott: a hat éve elhunyt Törköly István és jómagam. Abban az időben mást nem tehettünk Rácz Jancsi érdekében. Állítólag testületi határozat végzett a szoborral.

 A muzslyai nép emberemlékezet óta a mezőgazdaságból élt, építve és szépítve a környezetét. Ma ez már nem így van.

– A mezőgazdasággal kapcsolatban jut eszembe a muzslai határ felelőtlen elherdálása. A régi haszonleső elvtársak és az újgazdagok egymás közti számláinak kiegyenlítésére szolgált, és alighanem ma is ez a helyzet. A mindig fölfelé és sohasem lefelé buktatott régi elvtársak mindent ügyesen csináltak, a minden gyanú fölött álló, ragyogóan kikent-kifent, lényegében a bűzös posványból előkerült urak pedig ugyanolyan ügyesen kaparintották meg az 1890 óta a muzslaiak tulajdonában lévő mezőgazdasági területeket. Hogy kinek, kiknek a segítségével, a herkópáter sem tudja. Hogy kik a vesztesek, mindenki tudja.

 Szarajevóból milyen meghatározó emlékei maradtak?

– 1991–92-ben a boszniai fővárosból tudósítottam a Magyar Szót. Időnként Mostarba látogattam, hogy lássam, mit terveznek a horvátok, és a Banja Luka-i látogatásaim sem maradtak el. Érdekeltek a szerb érvek. Ezúttal nem a délszlávok akkori hangulatát, a háború borzalmait szeretném fölidézni, hanem azt, hogy életemben először ott ittam whiskyt. Antialkoholista voltam, de akkor a pohár után nyúltam. Radovan Karadžić – a senki által el nem ismert szerb sikeres referendum után – fogadást rendezett az újságírók számára, és láss csodát: a kivagyiságtól duzzadó vezér mindenkivel koccintott. Velem is. Ám Karadžić volt az a személy is, aki 1992 tavaszán a Holiday Inn Szállóban bejelentette a háború kezdetét. Az elkövetkező több mint tíz éven át a Magyar Szó hasábjain rendszeresen foglalkoztam a délszláv válsággal. Vasárnapi írásaimat egy kiváló művészember karikatúrái színesítették. Soha nem volt alkalmam megdicsérni mesés rajzait, amelyek beszédesebbek voltak az én okfejtéseimnél. A művész neve: Léphaft Pál.

 Hogyan telnek a nyugdíjas évei?

– Meglehetősen mozgalmasak. Három fiú unokám van, és ha meglátogatnak, kiderül fölöttünk az ég. Feleségemmel, Erikával ötvenhárom éve vagyunk házasok. A legnagyobb öröm számunkra, ha olykor-olykor együtt van a család. Kezdetét veszi a (számomra fölösleges) duma, de a szívből fakadó jókedv, a véget nem érő nevetés is. Ez utóbbit imádom.

 A méhészet?

– Igen, régóta méhészkedek, jelenleg harmincnégy méhcsaládom van, de volt nyolcvanhét is. Lassan fölszámolom az állományt, mert nem tudok lépést tartani a „fejlődéssel”. Vannak ugyanis országok, ahol iparszerűen gyártják a mézet. Nem méz az, csak annak hívják. De azért rendesen importáljuk. Az egészségem megromlott, de nem panaszkodom. Magamra erőltetem – némi módosítással – az egyik slágerből kölcsönvett bölcsességet: fő a derűs nyugalom.