A ravasz róka, a bölcs bagoly, a hétfejű sárkány, a táltos paripa, a szegény legény, a legfiatalabb királyfi, a királylány, a boszorkány – mind olyan szereplők, akiket ismerünk. Nem tudjuk, mikor ismertük meg őket, mikor hallottunk róluk először, de ott vannak a tudatunkban, és bárhova sodor bennünket az élet, bármivel is foglalkozunk, bárhogy élünk, legbelül mindig ott lesznek.
Szeptember 30-án ünnepeljük a magyar népmese napját. A dátum kiválasztása nem volt véletlen, ugyanis ezen a napon született Benedek Elek, legnagyobb mesemondónk, -gyűjtőnk. Ezen a napon, mint ahogy egyéb jeles napok, világnapok alkalmából, különféle rendezvényeket tartanak, hogy felhívják a figyelmet a magyar népmesékre, azok jelentőségére, szépségére, ugyanakkor arra is, hogy mindannyiunknak tenni kell azért, hogy megőrizzük és a jövő generációinak átadjuk ezt az örökséget.
A népmeséknek és esetünkben elsődlegesen, de nem kizárólagosan a magyar népmeséknek mindig is kiemelt szerepük volt az egyén fejlődésében. Nyelvet adtak a gyermekeknek, felébresztették a fantáziájukat, szórakoztatták őket, felkészítették őket a nagybetűs életre, és reményt adtak nekik, hogy bármennyire is nehéz helyzetben élnek, bármennyit nélkülözzenek, mindig ott van az esélye annak, hogy megleljék a tejjel-mézzel folyó Kánaánt, ahol királyok lehetnek, és aranypalotában élhetnek.
A meseolvasásnak számos pozitív hatása van, és ezt pszichológusok kutatásai is bizonyítják.
A magyar népmeséket a kutatók különféle szempontok szerint vizsgálják. Annak alapján, hogy miről szólnak, milyen hangnemben íródtak, különböző csoportokba sorolják. A legelfogadottabb tipológia szerint megkülönböztetünk egyebek között állat-, tündér-, legenda-, novella-, tréfás meséket. Legnagyobb részük a tündérmesék sorába illeszkedik, és ide tartoznak mindazon alkotások, amelyekben olyan hősök szerepelnek, akik természetfeletti tulajdonságokkal, képességekkel rendelkeznek, és akiknek mitikus cselekedeteit ábrázolják. A csodák fontos szempontot jelentenek, éppen ezért a legtöbben a tündérmeséket tartják a valódi meséknek. Ezek a legbonyolultabb és legkomplexebb alkotások, amelyek a hallgatóktól bizonyos fajta előtudást igényelnek, ugyanis az agyukban már ott kell lennie az ébredő fantázia csírájának, hogy azután a csodás elemeket értelmezni tudják. Ezenkívül ezek a leghosszabb mesék, így amellett, hogy a hallgatójuktól előtudást követelnek meg, türelemre is szüksége van, ami pedig a korral jár, valamint gyakorlással fejleszthető. A népköltészet azonban erről is gondoskodott, hisz a legkisebbeknek ott vannak a rövid, olykor csak néhány szóból, hangutánzó szavakból, illetve az úgynevezett dajkaszavakból álló mondókák, altatók. Ezekről azután könnyen áttérhetünk a rövidebb állatmesékre, amelyek rövidségük ellenére és annak dacára, hogy alig néhány szereplőt vonultatnak fel, remek lehetőséget adnak arra, hogy a gyermek megismerkedjen egy-egy tulajdonsággal, bölcsességgel, ugyanakkor a fantáziáját is megmozgassa, hisz el kell képzelnie, hogy az állatok, legyen az róka, nyúl vagy éppen valamilyen madár, bizony beszélnek, és habár az állatkertben azt látja, hogy adott állat nem beszél, itt ezt el kell fogadnia és meg kell értenie. A megszemélyesítés tehát az első olyan retorikai, stilisztikai alakzat, amelyet megismerünk, és innen már könnyebben jutunk el a hasonlatokhoz, a metaforákhoz, a szimbólumokhoz. Ahogy a gyermek fejlődik, a neki szánt alkotások is egyre hosszabbak és egyre bonyolultabbak lesznek, és ha lépésről lépésre haladunk, egy-egy tündérmese megértése sem okoz gondot.
A magyar népmesék rendszere hosszú fejlődés során alakult ki, és folyamatosan újabb és újabb rétegekkel bővült, ugyanakkor korábbi rétegek eltűntek, amelyekre ma már úgy tekinthetünk, hogy elvesztek az idő homályában. A szakemberek több módszert is felhasználnak arra, hogy megállapítsák, egy-egy alkotás mikor keletkezett, egy-egy jelenség mikor került be a népmesekincsünkbe, így ma már azt is tudjuk, hogy mely elemek számítanak finnugor eredetűnek, mi az, ami a környező szláv népek meséiből vándorolt át, mi az, ami Nyugatról, mi az, ami Keletről érkezett, és honosodott meg.
Mindezen okfejtések azonban szinte csak a tudósok, kutatók, szakemberek számára bírnak jelentőséggel. Nekünk, átlagembereknek az a legfontosabb, hogy élvezzük a népmeséket, lássuk gyermekünk szemében azt a csillogást, amelyet csak ezek hallgatása válthat ki, és ráadásként még annak is örülhetünk, hogy bővül a szókincsük, dolgozik a fantáziájuk, kíváncsiak lesznek, és ők is mesélni akarnak: a napjaikról, a játékaikról, szerepjátékozni, és egyáltalán lenni a világban. Mert – ez talán ellentmondásnak tűnik – a tapasztalatok azt bizonyítják, csak akkor vagyunk ténylegesen jelen az életben, ha a fantáziánk is szárnyal.
Nyitókép: Dávid Csilla felvétele
