Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.
Bár sokat hallottam Orosz Klára munkásságáról, személyesen sajnos az interjú elkészítéséig még nem ismerkedhettünk meg, hisz 2008 januárjától nyugdíjba vonulásáig a tartományi jogvédő mellett teljesített szolgálatot a kúlai származású jogász. Ezt megelőzően azonban öt hónap híján húsz évig a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségét erősítette Klári, akinek a nevét az újvidéki szerkesztőségben a mai napig tisztelettel emlegetik a kollégák. Elhivatottsága példaként szolgál a fiatalabbak számára. Pedig pályája elején nem is gondolt arra, hogy valaha újságíró lesz. A Magyar Szóba is teljesen véletlenül került 1987-ben…
– Már hat éve a kúlai képviselő-testületben dolgoztam okleveles jogászként, amikor a férjem tudomására jutott, hogy a Magyar Szóban újságírót keresnek. Akkoriban megpróbáltam munkát keresni Újvidéken, mert már nehezünkre esett „víkend-házasságot” élni. Így kaptam az alkalmon, és jelentkeztem a pályázatra. Az írásbeli vizsga sikerült, a szóbelin pedig megkérdezték, hogyan írják a Magyar Szóhoz tartozó nyomda nevét. Igazából fogalmam sem volt, de bepróbálkoztam a rövid o-val. Magyarázatot kértek a Forum válaszomra. Erre azt találtam mondani, hogy „azért, mert ha hosszú ó-val kellene írni, akkor biztos nem is kérdezték volna”. Ezen jót nevettek a vizsgáztatók, majd az elnök azt mondta, hogy „ezt a fiatalasszonyt alkalmazni kell, mert ez olyan, hogy ha kidobják az ajtón, akkor be fog mászni az ablakon”. Nos, így lett állásom Újvidéken. Egy ideig még nézegettem a pályázatokat, mert igazából jogászként szerettem volna elhelyezkedni. Akkoriban egyáltalán nem gondolkoztam azon, hogy újságíró is maradjak.
Orosz Klára: Nincsenek rossz kérdések, csak rossz válaszok (Fotó: Ótos András)
Melyik volt az a pillanat, amikor úgy érezte, hogy mégis ad esélyt az újságírásnak?
– Kezdetben én is az újvidéki rovatnál kaptam helyet, Bozsoki Ernő szerkesztő keze alá kerültem. Rengeteget segített, ahogy az utódai is. Számomra viszont a legnagyobb segítség a lektoroktól érkezett. Szerb nyelven végeztem ugyanis az egyetemet, majd szerb nyelven kezdtem el a jogászi pályafutásom is, így sokszor nehezebb volt a kifejezéseket magyarul megfogalmaznom. Akkoriban Márton Júlia volt az újvidéki rovat lektora, nagyon sokat segített nekem. De véleményeztek a nagy újságírók és kommentátorok is. Tőlük tanultam meg, hogy mi a hír, milyen elemeket kell tartalmaznia, mire kell odafigyelni írás közben. A hírírásnál jól jött a jogász végzettségem, ami szintén megkövetelte a tisztán látást és a pontos megfogalmazást. A végzettségem befolyásolta a pályám további alakulását is, hisz a gyakornokoskodásom után azonnal a belpolitikára kerültem. Itt kezdtem el igazán megszeretni a szakmát, és többé már nem is nézegettem a pályázatokat. A kollégák közül sokan nem kedvelték a sajtótájékoztatókat, értekezleteket, képviselőházi jelentéseket, de én mindig találtam ezekben valami érdekeset, újat. Gyorsan kellett gondolkodni és cselekedni, pontosan diktálni és határidőig leadni az anyagot. Mindig zsongott az élet körülöttem. Megszerettem a szakmát. És amit az ember megszeret, attól nem tud szabadulni. A szerkesztőségi hangulatot pedig imádtam: mindig közvetlen volt, és összetartó. Ez főként az inflációs, háborús években csúcsosodott ki. Visszagondolva azt hiszem, hogy azokat az éveket sehol máshol nem tudtam volna úgy átélni, mint a Magyar Szóban. Örökké harcos lélek voltam, akkoriban pedig államrendszerek dőltek meg és születtek, miközben a szerkesztőség egyként állt ki mindenkiért. Mindenben segítettünk egymásnak: attól kezdve például, hogy fizetéskor a titkárnő azonnal elrohant megvenni mindenkinek a három márkát, mert délutánra már teljesen értékét vesztette volna a bérünk.
Nem lehetett könnyű a kilencvenes évek pecsétje alatt újságot alkotni.
– Valóban nehéz volt. Anyagilag is, de minden más szempontból is. Ennek ellenére úgy tartom, hogy ez volt életem legnehezebb, de egyben a legszebb időszaka. Talán azért, mert ez a szakma lehetővé tette nekem azt, hogy amikor sorba kellett állni az üzemanyagért, a tejért vagy akár a kenyérért is a Vajdaságban, akkor a rugalmas munkaidőnek köszönhetően ezt mind el tudtam intézni. A szerkesztőségben családias hangulat uralkodott, így sohasem volt gond, hogy ha napközibe kellett vinni a gyereket, vagy el kellett érte menni. Teljesítettük a napi feladatokat is, és otthonról is tudtunk dolgozni. Rengeteget gépeltem éjjel. Közben ki is kellett tartani, mert folyamatos támadások érték a lapot. A Magyar Szó újságírói ugyanis nem csak a hatalmi párt sajtótájékoztatóira mentek el. Az ellenzékről is tudósítottunk. És mertünk kérdezni, bárki is állt előttünk. Ezért aztán folyamatosan bírálat érte a Magyar Szót, hisz a lap alapítója a tartományi képviselőház volt. A szerkesztőség viszont annyira összetartott, hogy visszajártunk „védeni a lapot”. A legszebb emlékeim közé tartoznak azok a zsíros kenyeres esték, amikor együtt vártuk a nyomdában, hogy elkezdjék nyomtatni a másnapi újságot. Tartottunk ugyanis attól, hogy az utolsó pillanatban megváltoztatják a tartalmát. Ebben az időszakban már el sem tudtam képzelni, hogy valaha is lemondjak az újságírásról.
Melyik volt a legnehezebb megbízatása?
– Az első vezércikkem. Gyarmati József feljött a szerkesztőségbe a napi eligazítást követően, és azt mondta, hogy én írom a vezércikket másnapra. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy felnőttem volna a feladathoz. Olyannyira, hogy szinte hisztérikusan hajtogattam, hogy én ezt nem tudom megcsinálni, nem bírom és nem is akarom. Még sírva is fakadtam. Gyarmati higgadtan kezelte a kirohanásom, és csak annyit mondott, hogy egyszerűen üljek le, és írjam meg. Végül valóban ez történt: a szerkesztők elégedettek voltak, és én is.
A kölcsönös tisztelet és megbecsülés mindig is fontosak voltak számomra. Rendszerváltás után már a politikum részéről is megtapasztalhattuk a megbecsülést.
A kétezres évek elején hatalomra jutott, addig ellenzéki pártok ugyanis külön tisztelettel viszonyultak hozzánk. Ekkora már nem 2-3 újságíró volt a sajtótájékoztatóikon, hanem 23. Mégsem kezdődhetett el az esemény nélkülünk. Sokszor vicceltek is a kollégák azzal, hogy „na, most már elkezdhetjük, mert megérkezett az Orosz Klári”. Akkoriban éreztem azt, hogy tisztelnek és megbecsülnek bennünket, Magyar Szó-s újságírókat.
A kiharcolt megbecsülést nyilván meg is kellett őrizni…
– Persze. De összetartással ez is megy. És most nemcsak a szerkesztőségre gondolok, hanem más médiamunkatársakra is. Soha nem történt meg, hogy ha valaki hozzájutott egy anyaghoz, akkor azt ne osztotta volna meg a többiekkel. Vagy ne álltunk volna ki egymás mellett. Emlékszem arra a találkozóra, amelyen Nenad Čanak, Kasza József és Miodrag Isakov Vajdaság autonómiájáról tárgyalt. Este fél hatra hívták a sajtót, de másfél óra múlva is a képviselőház alagsorában várakoztunk arra, hogy tájékoztassanak bennünket. Senki nem jött le, nem is szólt hozzánk és még egy pohár vízzel sem kínáltak meg bennünket. Ott ültem huszadmagammal együtt, és nagyon mérges lettem. Fel is szólaltam, és mondtam a kollégáknak, hogy nem bánhatnak így velünk. Javasoltam, hogy mindannyian menjünk el. Kivonultunk hát az alagsorból. A szerkesztőségben megírtam egy rövid hírt arról, hogy azért nem tudtunk tudósítani a találkozóról, mert nem tartották meg a beharangozott sajtótájékoztatót. Nagy port kavart a tettünk, még a belgrádi média is megírta. Lett is nagy telefonálgatás, a politikusok mérgesek voltak, és azt is mondták, hogy soha többé nem nyilatkoznak az újvidéki újságíróknak. Na, de másnapra meggondolták magukat. Hatalmas sajtótájékoztatót hívtak össze, ahol elnézést kértek az előző nap történtekért. Később pedig még a saját otthonában is fogadott Čanak, közvetlen azután, hogy a balesetét követően a kórházból hazatért. A betegágyon fekve beszélgetett velem.
Mindig is úgy gondoltam, hogy minden tollforgatónak tudnia kell: nem az újságírónak kell a politikus, hanem fordítva. És mindkettőnek a polgárokat kell szolgálnia. Az újságíró ezt legjobban akkor tudja csinálni, ha szakosítja magát egy bizonyos területen. Aztán pedig bátornak kell lennie, és merni kell kérdezni. Mert nincs rossz kérdés, csak rossz válasz. A politikum pedig attól válik jobbá, ha megérti, hogy az újságíró nem őt bírálja a kérdéseivel: csupán rámutat a gondokra. Az újságíró által tehát jobbá válhat a politikum is, ha közös célként tekintenek a polgárok jólétére.
Lángolt bennünk az összetartás – vallotta az újvidéki szerkesztőségről Klári (a csoportkép 2005-ben készült) - Fotó: Dávid Csilla / archívum
A rátermettsége révén nyilván sok ajtó megnyílt maga előtt.
– A munkám során sikerült jó kapcsolatokat kialakítanom. Nem igazán volt akkoriban olyan politikus, akivel ne beszéltem volna. A mai napig szeretek visszaemlékezni azokra a beszélgetésekre, amelyeket Zoran Đinđićtyel, Szerbia egykori miniszterelnökével folytattam. Első alkalommal a Demokrata Párt újvidéki székházában találkoztunk, és ott készült az első interjúm is vele. Később is bármikor felkértem, hajlandó volt nyilatkozni. Olyan is volt, hogy a képviselőházban kávézott, amikor odamentem hozzá, és arra kértem, hogy alkalomadtán fejtse ki álláspontját egy aktuális napirendi pontról. Soha nem halogatott, maga mellé invitált, és rögtön kérdezhettem. Később egy alkalommal meghívtuk a szerkesztőségbe is: itt is készült egy interjú.
Büszke vagyok arra a beszélgetésre is, amelyet Đorđe Balaševićtyel folytattam. Ő ugyanis kimondottan kerülte az újságírókat, nem szeretett nyilatkozni a médiának. Nehezen egyeztettem le vele az interjút, egy ismerős politikus a feleségén keresztül győzte meg, hogy fogadjon engem. Egyébként közvetlen ember volt, könnyű és élvezetes volt vele beszélgetni. Később is jártam nála. Az egyik interjút a halála után újra megjelentette Magyar Szó.
Ezek azok a beszélgetések, amelyek talán a legmélyebb nyomot hagytak bennem az újságírói pályafutásomból. Büszke vagyok, hogy sikerült megcsinálnom őket.
Említette a kölcsönös megbecsülés jelentőségét. Ha mérlegre kellene tenni, hogy újságíróként mi a meghatározó az ön számára, akkor hogyan rangsorolná az önbecsülést, az olvasók és a szakma megbecsülését?
– Az első helyre mindenképp önmagam megbecsülése kerülne. Elsősorban a saját mércéimet teljesítsem: elégedettnek kell lennem azzal, amit csináltam. Ha jól végeztem a dolgom, akkor viszont az olvasók is szívesen olvassák írásomat, és elhiszik, amit írtam. Mindig is fontos volt számomra a bizalmuk. A szakmát illetően pedig a kollégák véleménye volt meghatározó a számomra. Ezért vágytam talán annyira a Magyar Szó Újságírói Díjára is, amelyet 2002-ben, 15 munkaév után kaptam meg. Már előbb is szóba került, de ezekben az években történt az átszervezés. Nem titok, hogy elleneztem az újvidéki szerkesztőség leépítését, és a mai napig úgy gondolom, hogy a lap szerkesztésének itt a helye. A tudósítóhálózatot természetesen éltetni és bővíteni kell, de a tartományi székvárosban születnek a döntések, amelyeket le kell követni ahhoz, hogy a vajdasági magyar közösséget szolgálja a lap.
Nyitókép: Klári a Zoran Đinđićtyel és Đorđe Balaševićtyel készített beszélgetéseire a legbüszkébb (Fotó: Ótos András)
