2025. január 19., vasárnap
SZAKMAI KEREKASZTAL-BESZÉLGETÉSEK A MAGYAR SZÓBAN (I.)

Küldetéstudattal a jövő felé

Amit lehet, mindent meg kell tartani – értettek egyet a Magyar Szó nyolcvanadik évfordulója alkalmából szervezett szakmai konferencia résztvevő

Értékmentés és jövőképépítés a kisebbségi sajtóban elnevezéssel tartottak szakmai konferenciát a Magyar Szó fennállásának 80. évfordulója alkalmából a karácsonyt megelőző napokban.

Az első panelbeszélgetésen Homolya Horváth Ágnes újságíró, szerkesztő moderálásával az Értékmentés és hagyományőrzés témáját járták körbe több médiaház vezetőivel, képviselőivel. Varjú Márta, a Magyar Szó főszerkesztője, Bodzsoni István, a Pannon RTV igazgatója, Madár Anikó, az Újvidéki Rádió főszerkesztő-helyettese és Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője fejtették ki gondolataikat azzal kapcsolatban, hogyan lehet megvalósítani az értékmentést és a hagyományőrzést a kisebbségi médiumokban, mik veszélyeztetik a kisebbségi sajtót, mi a fennmaradás kulcsa, és hogyan lehetséges lépést tartani a fejlődéssel úgy, hogy önmagunk maradjunk, és értéket teremtsünk.
 

Homolya Horváth Ágnes (Fotó: Dávid Csilla)

Homolya Horváth Ágnes (Fotó: Dávid Csilla)

Varjú Márta kifejtette, a Magyar Szóban mindig a hiteles tájékoztatás, az értékteremtés és a hagyományos újságírás megőrzése volt a legfőbb a cél, és ezt igazolja a fennállásának nyolcvanéves jubileuma is. Felidézve a lap indulását, saját arculatának kialakítását, felvillantva a nehézségekkel és sikerekkel teli évtizedeket, beszélt a Magyar Szó vállalásáról, vitathatatlan közösségépítő és közösségmegtartó szerepéről.

Varjú Márta (Fotó: Dávid Csilla)

Varjú Márta (Fotó: Dávid Csilla)

– A kezdetektől fogva értelmiségiek készítették a lapot a magyar újságírás szellemében, és ezt a szellemiséget vittük mi tovább, és őriztük meg mi is az utókor számára. A Szabad Vajdaság fordításaként még egy évet sem működött a lap, a vezetői az önállósodást szorgalmazva teremtették meg a Magyar Szót, amelyben ugyan helyet kellett adni a fordításoknak, ám nagyon gyorsan meghonosodtak hasábjain a hagyományos újságírói műfajok, köztük a tárca, a riport, a képriport, tehát voltak példaképeink. Az évtizedek során a Magyar Szóban odafigyeltek arra, hogy a hagyományos újságírás szellemében dolgozzanak. Mindig országos napilap volt, így is maradt, és ma is megtalálható benne mindaz, aminek benne kell lennie egy országos napilapban. Részben a Politikát, részben a Magyar Nemzetet tekintettük példaképnek. A hagyományt kőbe vésték az elődeink, és mi ezt a mai napig követjük. A Magyar Szónál többször történt arculatváltás, ám mindig ragaszkodtunk a saját hagyományainkhoz, és ez a nyomtatott sajtóban visszaköszön. Később, amikor elkezdtük az újságot mellékletekkel gyarapítani, akkor is a korábbiak jelentették a kiindulópontot, és azokhoz igazodva hoztunk be újdonságokat. Igyekeztük a régebben kigondolt rovatainkat is megtartani, természetesen lefújtuk róluk a port, és a kor igényeihez alakítottuk őket, ugyanakkor megtartottunk valamit a múltból is. Az online világhoz gyorsan csatlakoztunk, hiszen 1999-ben, már a bombázások idején működött a weboldalunk, és oda olyan dolgok is felkerültek, amelyek a nyomtatottban nem jelenhettek meg. Mára egy modern, könnyen kezelhető és minden igénynek megfelelő, rendszeresen frissülő online megjelenéssel büszkélkedhetünk. Rájöttünk arra, hogy azok az olvasók sem pártolnak el a nyomtatott laptól, akik az online-t olvassák, mert a nyomtatottban olyan írások jelennek meg, amelyek részletesebben, színesebben foglalkoznak egy-egy témával – ismertette Varjú Márta, aki a hagyományteremtést hangsúlyozva beszélt arról is, hogy a Magyar Szó-élőújság a lap saját találmánya, amelyet azért indítottak el, hogy az újságírók, a lapkészítők személyesen is találkozhassanak az olvasókkal, és felcsigázzák az emberek érdeklődését a lap iránt, ami természetesen ma sincs másként. 

Bodzsoni István elsősorban a hagyományőrzést veszélyeztető tényekre mutatott rá, köztük a kisebbségi létünkre, a kereskedelmi rádiók és televíziók térhódítására és a médiagyarmatosításra.

Bodzsoni István (Fotó: Dávid Csilla)

Bodzsoni István (Fotó: Dávid Csilla)

– Mivel mi kisebbségi közösség vagyunk egy kisebbségi környezetben, ez az első akadály, amit le kell győznünk, vagyis meg kell tartanunk a saját olvasó-, néző- és hallgatóközönségünket. Óriási konkurenciát jelentenek a kereskedelmi rádiók és televíziók. Azoknak nem a hagyományőrzés az elsődleges feladatuk, hanem a bevételteremtés, az attraktivitás, a szórakoztatás. Mindezt legyőzni borzalmasan nehéz. Ebben látom a második akadályt, ellenfelet. A harmadik, ami szintén viszi a közönséget, az egy nagyon átgondolt, sok pénzzel rendelkező, átláthatatlan médiagyarmatosítás. Ha megnézzük a tévéinket Magyarországon és itt, Szerbiában is, elmondhatjuk, hogy mindenütt olyan amerikai filmeket látunk, amelyek az amerikai hagyományokat és gondolkodást terjesztik. Olyan hazai, vajdasági játékfilmeket, amilyenek régen voltak, például Vicsek Károly alkotásai, amelyek a vajdasági magyarságról szóltak, ma nem látunk. Akkoriban, amikor azok is készültek, egy erős rádiós szerkesztőségünk működött, egy kiváló drámaszekcióval, nagyon jó színészekkel. Onnan hetente jöttek ki drámák, műsorok, amelyek a vajdasági magyar történelemből, hagyományokból merítették a témákat, és erős volt a zenei szerkesztőség is. Én 14 évesen kerültem be a rádióba a Nemecsek gyermekszínjátszó csoportba, ahol elindultam ezen az úton. Ilyesmire ma nincs lehetőség. Akkoriban erős televíziós szerkesztőségünk is volt, amely dokumentumfilmeket, tévédrámákat, színvonalas műsorokat készített, és napról napra jegyezte a vajdasági magyar közösség hagyományait, történéseit. A hagyományőrzés egyik fontos szempontja, hogy meg tudjuk mutatni a fiataloknak, mi volt egykoron. A saját történelmünket veszítjük el azzal, hogy ezek a rádiós és tévés emlékek elvesznek. Akkor még filmszalagon dolgoztak az emberek, a filmszalagot bádogdobozba tették, elrakták és őrizték. Rengeteg író, köztük Majtényi, Sinkó, Gobby Fehér Gyula szerepelt a rádióban vagy a tévében, ezeknek a felvételeknek azonban a hetven százaléka eltűnt, tönkrement a bombázásban. A tévében jól őrizték őket, és a rádió archívuma is jól kezelt volt, bízom benne, hogy annak nagy része megvan, de a tévé archívumának nagy része tönkrement a mentésben. Az anyagot csónakokkal hozták át a Dunán, betették a volt forgalmi múzeum pincéjébe, amit elöntött a víz, és a filmszalagoknak a jelentős része tönkrement. Azaz tönkrement a vajdasági magyar történelem egy jelentős része – magyarázta a szakember, majd kihasználva az alkalmat, arra buzdította a jelenlévőket, hogy mindenki a saját médiaházára vonatkozóan törődjön az emlékek megőrzésével, továbbá beszélt még arról, hogy harcolnunk kell a saját forrásainkért, kultúránkért, nyelvünkért.

– Minden területen harcolni kell azért, hogy ami a miénk, azzal foglalkozzunk, és erre kell ösztönöznünk a fiatalokat is. El kell velük fogadtatni, meg kell velük értetni, hogy ez egy küldetés. Ahhoz, hogy megtartsuk a közönséget, azt, amit el akarunk adni, tudni kell úgy becsomagolni, hogy megvegyék, megnézzék. Ez néha nagyon nehéz. Akik internettel foglalkoznak, pontosan tudják, hogy a politikai tartalmaknál a nézettség nagyot esik, ha viszont van egy kis érdekesség, ha valakivel történik valami, és mi azt feldolgozzuk, akkor ível felfelé a nézettség. Óvakodni kell attól, hogy az amerikai filmeken nevelkedjen fel az új generáció. Félreértés ne essék, én is megnézem az amerikai filmeket, de azért ismerem a vajdaságiakat is. Az egyensúlyt kell megtalálni, majd megtartani, és a szakmát is annak irányába kell fejleszteni, hogy mindazt, amit csinálunk, azokat a történelmi, kulturális hagyományokat, úgy tudjuk becsomagolni, hogy az eladható legyen – mondta Bodzsoni István.

Madár Anikó szintén az eladhatóság és a hagyomány megőrzése közötti egyensúly megtalálásának fontosságát emelte ki.

Madár Anikó (Fotó: Dávid Csilla)

Madár Anikó (Fotó: Dávid Csilla)

– Én sem voltam részese a rádiózás itteni fénykorának, a legfiatalabbaktól meg már még távolabb áll ez az időszak. Most sok fiatal dolgozik nálunk, a szerkesztőségben, és azt tapasztaljuk, hogy néha egy kicsit teherként uralkodnak el rajtunk a régi nagy nevek, köztük Gion Nándor, Gobby Fehér Gyula és a többiek, mert szeretnénk az ő nyomdokaikon haladni, ugyanakkor úgy kell becsomagolnunk ezeket a tartalmakat, hogy eladhatóak legyenek. Az újítások és a hagyományok között nagyon nehéz, mégis meg kell találni az egyensúlyt. Igyekeznünk kell a fiatal munkatársak aktuális szemléletét és tudását is felhasználni ennek az egyensúlynak a megtalálásához. Itt generációs különbségekről beszélünk. A fiatalok és az előttem lévő generáció tagjai között óriási a szakadék. A hagyományőrzést és az alapokat mindenképp meg kell őriznünk, tehát nem engedhetjük meg a minőségromlást, és ez kemény munka. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ezek a fiatalok olyan képességekkel rendelkeznek, és olyan ügyesen használják a technikai eszközöket, hogy mi csak ámulunk azon, mi mindent meg tudnak oldani egyetlen csettintésre. Az új szemléleteket, az újításokat kell tehát egyensúlyba hozni a hagyományokkal. Az újítások nem rosszak, csak mások. Változik a hallgatóság igénye is, és felmerül a kérdés, hogyan szolgáljuk ki úgy, hogy közben formáljuk is. Ez nagyon nehéz feladat, de mindennap azon dolgozunk, hogy jól csináljuk. Mi sem vagyunk sokkal lemaradva a Magyar Szótól, hiszen néhány héttel ezelőtt ünnepeltük a rádió indulásának hetvenötödik évfordulóját, és arról sem nem szabad megfeledkezni, hogy a Vajdasági RTV, amely most 16 nyelven sugároz, a magyar nyelvű rádióműsorral indult. Az egyik legnagyobb feladatunk éppen ezért ma is az anyanyelvünk megőrzése és a hallgatóságunk nyelvi igényességének fenntartása, illetve a 24 órás műsor megőrzése, ami most igen komoly feladatot jelent számunkra – mutatott rá az Újvidéki Rádió főszerkesztő-helyettese. 

Ambrus Attila a romániai magyar sajtó helyzetét úgy vázolta fel, hogy reflektált egy olyan hírre, miszerint az amerikai választások után megszűnt a komoly sajtó.

 

Ambrus Attila (Fotó: Dávid Csilla)

Ambrus Attila (Fotó: Dávid Csilla)

– Magammal beszélgetve megállapítottam, hogy mi ezt rég tudjuk, hiszen jelenleg a romániai magyar sajtó tetszhalott állapotban van, a román sajtó meg már rég halott. Én megkülönböztetem a sajtót a médiától. Román média van, erdélyi magyar média nincs, az erdélyi magyar sajtó pedig nagyon rossz állapotban van. Az a jellegzetessége az erdélyi magyar sajtónak, hogy 1989 végén, a 90-es évek elején minden sajtótermékünk magánkézbe került, és mindenki úgy sáfárkodott azzal a vagyonnal, azzal a tőkével, amit megkapott, ahogy tudott. Sokan úgy gondolták, ha eladjuk a lapjainkat, akkor modern eszközöket kapunk, azt írunk, amit akarunk, és a példányszámunk is megugrik majd, aztán néhány évvel ezelőtt kiderült, hogy azok, akik erre számítottak, tévedtek. Az első intézkedés az volt, hogy megszüntették a hagyományos sajtóműfajokat. Azt mondták, az olvasó nem szereti az interjút, a riportot, a glosszát, hanem az olvasó valamilyen nyomtatott szöveget szeret a reklámok között. Engem is megkísértett a gondolat, hogy csatlakozzunk azokhoz, akik eladták a lapot, de aztán arra jutottam, nem tudom, milyen befektető lehet az, aki meg akarja venni a Brassói Lapokat. Ami a jelenlegi helyzetet illeti, van még néhány lap, amelyik megtartotta a tulajdonjogát, és most igyekszünk ezeket megtartani, de sajnos egyre több hír érkezik arról, hogy szűnnek meg a nyomtatott lapok. A Bihari Napló napilap most alakult át hetilappá, és sajnos a Partiumban Szatmártól egészen Aradig sehol sincs már nyomtatott napilap. A hagyományőrzés kapcsán az jut eszembe, hogy nekünk egy fontos dolgot kellene megőriznünk, a hitelességünket. Ma már a politikum is rájött arra, hogy tetszhalottnak tekinteni az erdélyi magyar sajtót bűn és nem is éppen kifizetődő dolog. Politikusokkal beszélgetve felmerült, hogy minek nekik a sajtó, hiszen tudnak maguknak kampányt csinálni, aztán a legutóbbi választások megmutatták, hogy nem tudnak. Elmondták, nem értik, mi történik, hiszen ők közvetítik az üzenetet, de nincs, aki befogadja. Mi már korábban elmondtuk nekik, hogy az a fontos, hogy hiteles személy tálalja az információkat, és úgy látszik, rájöttek, ezt a tetszhalottat mégis fel kellene támasztani, ezt azonban csakis úgy lehet megtenni, ha megőrizzük az olvasás hagyományát. Ez sem egyszerű, mivel egyre kevesebben olvasnak. Mi a Brassói Lapoknál éppen Vajdaságnak köszönhetően tizenöt évvel ezelőtt indítottunk el egy olyan projektet, hogy középiskolás diákok írjanak maguknak újságot, és ők is szerkesszék. Itt voltunk a tiszaszentmiklósi újságíró-iskolában, és a fiatalok annyira fellelkesültek, hogy hazafelé tartva azt mondták, ezt ők is megcsinálják. Azóta is működik. Úgy képzeltem el, hogy nincs cenzor, a főszerkesztő és a lektor is diák, hogy érezzék azt a felelősséget, amit egy szöveg megírásakor érezni kell. Nagyon fontos lesz az olvasói hagyomány megőrzése, és ez nem könnyű feladat. A Brassói Lapok számára az elkövetkező években az is nagyon fontos lesz, hogy ragaszkodjon ahhoz, amit 1898-ban – amikor hosszas betiltás után újra megindult a Brassói Lapok – a főszerkesztő megfogalmazott, hogy mindennel foglalkozunk, ami minket összeköt, ám semmivel nem foglalkozunk, ami a közösségünket szétzilálja. Fontos kialakítani az olvasóban azt a kritikai álláspontot, amely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a sajtó hatékony legyen, és valamilyen módon közvetíteni tudja az üzeneteket. Nagyon boldog voltam, mert nyomon követtem azt a kísérletet, hogyan próbálták meg az erdélyi magyar közösséget bevonni egy olyan vitába, amihez az égvilágon semmi köze nem volt, és nem sikerült. De meggyőződésem, hogy azért nem sikerült bevonni ebbe a vitába, mert ez a kritikai hozzáállás a sajtóhoz még ma is létezik. Azt gondolom, nem kell hallgatnunk azokra a hangokra, amelyek szerint az amerikai vagy a romániai választás után a sajtó meghalt, hiszen amikor felfedezték a fényképezőgépet, akkor is kijelentették, hogy mától fogva a festészet halott, és hány értékes képzőművészeti alkotás született azóta is – fogalmazott a Brassói Lapok főszerkesztője, leszögezve, hisz abban, hogy van szerepe a nyomtatott sajtónak, a komoly sajtónak, majd hozzátette, nagyon nehéz lesz megtartani, de talán éppen attól annyira szép és nemes ez a feladat, hogy lehetetlennek tűnik.

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás

Nyitókép: Dávid Csilla felvétele