Sóért meg paprikáért dolgoztunk

Azt mondják, a legfontosabb a lábbeli. Ha szorít a cipő, nehéz, kopott a sarka, vagy kényelmetlen, akkor nem érezzük jól magunkat, lehetünk bármilyen szép öltözékben. Ezért fontos, hogy kényelmes, jó cipőt válasszunk. Meg hogy sokáig eltartson. Legalábbis egykor így volt. Mára megváltozott a hozzáállás. Könnyebben megválunk a lábbelinktől. Mert van miből választani, rohanó világunkban nincs időnk arra, hogy javításra vigyük. Inkább eldobjuk. De nincs is kihez javításra vinni a kopott sarkú, szakadt cipőt. A muzslyaiak és a nagybecskerekiek még szerencsés helyzetben vannak: Lele Józsi bácsi újjá tudja varázsolni a lábbelit.
Magyarcsernyén született, nyolcvan évvel ezelőtt. Szülei azt szerették volna, hogy folytassa a családi hagyományt. Bár kertészkedni ma is szeret, mégsem akart földműves lenni. Az elemi végén a tanáruk minden végzősnek pályaválasztási tanácsot adott. Neki azt mondta, bármilyen foglalkozást választ, helyt fog állni.
Miután egy nagybecskereki kertészetben nem tudott elhelyezkedni, elkezdett inaskodni Csóti András csernyei cipészmesternél. Felvették, de fizetést nem kapott. Neki az volt a legfontosabb, hogy tanulja a szakmát.

– Abban az időben Magyarcsernyének több mint négyezer lakosa volt. Ma a faluban hat-hétszázan élnek. Akkor öt cipész volt Csernyén és mindegyiknek volt munkája. A műhelyben hárman dolgoztunk. A mester, a fia meg én. Kezdetben fonalat készítettem. Egy kezdőnek a fonálsodrás volt az első feladat. Majd lassan rám bíztak kisebb javításokat. Hétfői napon csak javításokat végeztünk, a többi napokon pedig az új lábbelit készítettünk. Inaskodásom alatt a munkaidő reggel hattól este hét-nyolc óráig tartott. Azzal, hogy délben hazamehettem ebédelni. Ahhoz a mester biciklit adott. Persze, hogy minél hamarabb visszaérjek. A cipészkötőt egész idő alatt magamon kellett viseljem, meséli Józsi bácsi, akivel muzslyai műhelyében beszélgettünk. A betérő kuncsaftok miatt időnként szünetet kellett tartani.
Ragasztó még nem volt, mindent faszöggel kellett megoldani. Ahhoz viszont ügyesség, érzés és kellő tapasztalat is kellett.
– Mint inas elkezdtem tanulni, hogy kell a faszöget beleütni a cipő talpába. Hiába mondta a mester, hogy csak eddig, érzéssel, mondjuk az árat mikor megfogtad, amikor kalapáccsal ráütöttél azt érezni kellett, hogy megfogta-e a kaptafát vagy nem fogta meg. Ha azt nagyon beleverted, bizony úgy beleverted, hogy aztán nem akart kijönni. Hát én így jártam. Beszögeltem az egész talpat, igen ám, de ki kellett aztán venni a kaptafát. De én úgy beszögeltem, hogy a mester se bírta kivenni. Le kellett venni a cipőnek a hátsó részét – amit mi babának hívtunk – és csak úgy bírta kivenni a kaptafát. Úgyhogy az új cipőt majdhogynem szét kellett szedni. Mondta is a mester, hogy az ő inaskodása idején ezért a fejéhez vágta volna a mester a kaptafát. Nekem csak annyit mondott, hogy ezt többet meg ne történjen.
Három évig inaskodott, közben Módoson és Szabadkán járt iskolába. Mint mondja, az nem volt elég a cipészmesterség tökéletes elsajátításához. Külön „tudomány” a cipő aljának vagy a cipőfejnek az elkészítése, de a cipő kiszabása sem könnyű feladat. Az inaskodás lejárta után Becskerekre költözött. A Béga menti városban akkortájt négy cipőgyár működött. Dolgozott mindegyikben, de alig tudta magát eltartani. Kezdett érződni a cipőgyártás hanyatlása.

– Mint ahogy a mesterem is mondta abba az időben, hogy „mi cipészek sóért meg paprikáért dolgozunk”. Ez azt jelentette, hogy ebből a munkából nem bírsz meggazdagodni. Cipészként, sok munkával csak éldegélni lehet. Faluhelyen a mesterembernek is volt egy kis földje és a földművelésből vagy az árendából származott jövedelemmel kiegészítve megéltek a munkájukból. Hozzánk képest egy fodrász vagy borbély mindig többet keresett. De munkánk az mindig volt. Mondhatom, hogy az első városi években küszködtem. Annyit sem kerestem, hogy saját magamat eltartsam. Minden szombaton a „kisvonaton” utaztam haza Csernyére a következő heti kosztért. De a szüleim biztatására tovább dolgoztam. Még nehezebb volt, miután megházasodtam. Volt úgy, hogy munka után, otthon másik cipésznek is készítettem megrendelésre lábbelit, meséli a mester.
Később egy fuvarozó vállalatnál kamionponyvát varrt. A becskereki étolajgyárból vonult nyugdíjba, majd visszatért eredeti szakmájához. Közben alkalmazkodni kellett az új körülményekhez. Faszög helyett ma már a ragasztó a legfontosabb kellék a cipészműhelyben. Szerény műhelye mindig tele van. Sok nagybecskereki is nála javíttatja a lábbelijét. Mert Muzslyán már csak ő vállal cipőjavítást, a városban sincsen két-három cipésznél több. Józsi bácsi azt szereti a legjobban, ha régi, bőrből készült lábbelit kell reparálni. Ilyenekből van a legkevesebb. Elvétve történik meg, hogy azt mondja a kuncsaftnak, hogy a lábbelijét már nem érdemes javíttatni. A közelmúltban is volt egy olyan esete, amikor szintén nem bírt segíteni egy asszonyon, aki Interneten vásárolt lábbelit hozott el. A csomagban ugyanis egy 38-as és egy 41-es nagyságú cipőt küldtek.
– A kirakatok tele vannak olcsó, kétes minőségű lábbelivel. Sokszor ilyeneket is hoznak javításra. Ilyenkor a cipész is mindig megtanulhat valami újat. A legtöbbször leválik a nehéz gumitalpa a lábbelinek. Szögelni nem lehet, a ragasztás is bizonytalan, mivel a sarka meg az egész talpa merev, nem hajlik. Néha ketté is törik. Nem bízom csak a ragasztóban, ezért fogom az árat, aztán kézzel keresztülvarrom az egész hátsó részét. Mondom akkor én – most már viheti. Így még senki nem reklamált a munkámra.
Nagy a kínálat az üzletekben, így megrendelésre már szinte senki nem készítettet magának cipőt.
– Nem érdemes a mai világban újakat csinálni. Akad olyan nagyjavítás, mondjuk idősebb asszonyok esetében, akiknek a lába megszokott egy régi lábbelit és szeretnék azt megtartani, akkor azt megpróbálom megreparálni. Ilyen nagyjavításokat még elfogadok. Akármilyen cipőt, ha elhoznak, ha én azt elfogadtam, akkor nem adom vissza anélkül, hogy ne csinálnám meg. Végül is mindent meg lehet javítani, de sokszor annyi munka van vele, hogy ha fölszámolod, hogy mennyit dolgoztál, majdnem nem érdemes dolgozni. De mit csináljak, mikor elmentem nyugdíjba? Meg ezt szerettem is mindig csinálni. Ha kimegyek a kertbe, ott csak kifáradhatok, de amikor bejövök a műhelybe, itt aztán pihenek.
A mesterségében nem utódot talált. Fiai mással foglalkoznak, és nem találkozott olyan fiatallal, akit esetleg érdekelt volna a cipészmesterség. Ez ma nem vonzó szakma. Sok a munka, a kereset pedig csekély.
– Sok munka van, de nem bírom ki, hogy ne csináljam meg. Ha megcsinálom, akkor meg most mennyit kérjek érte? Ha sokat kérek, már látom a kuncsaftról, hogy sokallja. Mert amikor megcsinálom, nem látszik minden, amit én csináltam. Utódnak eddig senki nem is jelentkezett még, de azt hiszem, hogy nem is jelentkezik már senki. Ha nem bírom tovább csinálni, akkor majd abbahagyom. Szerencsére ez olyan munka, hogy ezt még majdhogynem betegen is bírod csinálni, mondja Józsi bácsi.
Nem kesereg, hiszen azt csinálja, amit mindig is szeretett. Műhelyében a régi varrógép, a stoppológép, a cilindergép, a cipészkalapács, a szögelő ár, a varró ár, szabókések, olló, csavarhúzó, kaptafák az egykori, szebb időket idézik. Jó, hogy időnként azért mindegyiket még a kezébe veszi. Faszög is van. De már csak mutatóba.