Április 11-e tudvalevően a magyar költészet napja. Egy magyar költő azonban nem (ilyenkor sem) csak versekre gondol, azon túl persze, hogy nemcsak ilyenkor gondol a költészetre.
Előtte járnak, felvonul(hat)nak képzőművészeti, zenei vagy filmalkotások, amelyek magukban hordozzák a költészet tömény jegyeit és sebeit. Így, megélt inspiráció és ható-anyagként eszembe jut, a kiállításokat nem rendező alkotó (azt mondja ugyanis, hogy a kép szakrális helye nem ott van, hanem templomokban, kocsmák falain vagy otthonokban), Bicskei Zoltán rajz-élményei, a maguk megtermékenyített fehérségében, amelyektől, ha olyan áldott szerencse éri az embert, mint engem a minap, hogy kiterítheti azokat maga elé, felhangzik a csend és megszületnek a megfelelő szavak, amelyek nemcsak leírva, hanem kimondva is adnak-hatnak. Merthogy azt is régről tudjuk, méghozzá Kányáditól, hogy „a vers az, amit mondani kell…”. Illetve énekelni. Ezen gondolatsíkon, cseppet sem tolakodóan, hanem egészen finoman, bekúszik a tudatba Csizmadia Anna népdalénekes, Kupuszinából/ba „kiáltó”, eget hasító hangja, amikor azt hallom tőle, hogy: „reggel van harmat, fázik a lábom, nem fogok itt állni…”
Földet „félni”, érni a rögvalóságba(n). A költészet, a művészet „tükröt tart”, mindenekelőtt az alkotó elé. Elhordozni, „magáévá tenni”, amit lát és láttatni szeretne. „Benned égnie kell annak, amit lángra akarsz lobbantani másokban.” Szent Ágoston olyan sokat idézett szavai ezek. Tehát szakralitás, odaszentelődés, energiák megmozdítása, „égéstermék”, elsősorban az alkotóban… Ettől van, hogy újra és újra el „kell” hamvadni is. Feltehetők a költőinek szánt, nagyon is prózai kérdések: valóban szükséges száz fokon égni, átadni magunkat? Nem „elég-e” a jól megformáltság, a kimért átgondoltság is egy-egy vershez? Kánonok, stílusok, korszakos divatok jöttek-mentek. Ebbe az értekezésbe világért sem mennék bele, tegyék a nálamnál avatottabbak. Mindössze hangozzék el, ne, mint kijelentés, csak, mint kérdés: Szükség van-e valamiféle emelkedettségre, szakralitásra, ahhoz, hogy egy-egy hiteles vers vagy műalkotás megszülessen? A befogadóban. S vajon a legszigorúbb „mérce” az olvasó lehet?
Egy biztos, az írás, a versírás is, olvasással kezdődik. A szavak mágiájának hatása alá kerülni idejekorán. A szókincs alapjainak lefektetése, megtanulni, felmondani majd elszavalni a verset. Versenyezni szavalásban. Először Petőfi A Tisza című költeményével nyertem szavalóversenyt, harmadikban, harmadik lettem. Azért nem első, mert a zsűri tagjai nem találták helyénvalónak, hogy gyerekként ragaszkodom ennek a hosszú, „komoly” költeménynek az interpretálásához. Már a tanítóm is ellenezte, de engem nem lehetett eltántorítani. Egyszerűen „megszólított” ez a vers. Alapvetően azt gondolom, később is, az ember felnőtt korában is erről van szó, megszólít, „meghív” egy-egy szöveg.
A költő tehát egyben érzékeny olvasó is. Megtörténik, hogy stagnálok, alkotói szempontból. Ilyenkor rendszerint „megtalál” a megfelelő „szó”, szöveg, amely kibillent a holtpontról. Újat mond, mutat számomra. Itt a kulcsszó az „én”, hogy nekem… Másnak meglehet, nem, de abban a helyzetben, pillanatban „köztünk” megtörténik a szellemi érintkezés, költő és (író) olvasó között létrejön „párbeszéd”. Lehet ez az inger prózai írás, de költemény is. Maradjunk a verseknél, legutóbb Győrffy Ákos, Tomaji Attila meg Jón Kalman Stefánsson költeményei „szóltak nagyot” bennem. Emberileg is lélek-mentés ez. Egyikük könyvét baráttól kaptam, a másikat barátnak vásároltam (természetesen kiolvastam, mielőtt odaadtam), a harmadikat pedig magamnak „vettem ajándékba”. Ajándék-gondolatok következnek, csakis az őszintén „tükörbe nézni” nem átalló befogadóknak:
„Élek faltól falig, nem várom a híradót, a napi/sajtót, az időjárás-előrejelzéseket, a vészjósló/ évfordulókat, az év ünnepeit, a családom s kutyám /név- és születésnapját, nem veszek könyveket/se, az újraolvasás okoz örömöt, tűröm egy/szellemtelen kor szellentéseit, s félrehajtott/fejjel nézem a mindent eluraló izmok játékát,/a kockahasra szűkült világot, a fenyegető/testkultúrát s a mindentudás egyetemén/végzett írástudók kiáradását”
(Tomaji Attila A nyár sötét szíve című kötet Napi jelentés című versének részlete.)
Győrffy Ákos Életrajz: Nyaranta holdfénynél kapálta a szőlőt.
(Egysoros vers A távolodásban című kötetből)
„a kételkedés/hogy vajon az ember azt az életet éli-e/amit neki szántak/és a mélyben moccanó/szomorúság/talán a fájó hiánya/mindannak, amit/soha nem fogunk/megélni/a hiánya/azoknak, akiket/valamikor,/valahol/ölelnünk, csókolnunk,/szeretnünk kellett volna/A másik nő,/a másik férfi/és a szomorúság/hegyekké nő/bennünk/mert fáj az élet/amit nem élünk” (Jón Kalman Steffánson Versek című kötet Van-e igazi élet című versének részlete.)
Ezekkel meg a sok egyéb fájdalommal való szembenézés „veszélye” miatt lehet sok „élet” számára „ördögtől való” a költő és a költészet. Vagy egyszerűen közöny-kategória, a megértés szándékának hiánya. Így kaphat költő olyan „útravalókat” mint: „Megint piacozni mégy a könyveiddel?” A delikvens értette az „esemény” alatt a könyvbemutatót, amelyre éppen készültem.
Az a jó és üdvös, hogy az ilyen interakcióból van kevesebb. Több a be- és elfogadás. Közösségileg is. A település, ahol élek, Doroszló mindig szívesen várta, látta az alkotókat. Élete utolsó éveit itt élte Herceg János akadémikus író, és hajdanán Fehér Ferenc költő is házat vásárolt a hagyományőrző faluban. A kedves olvasókra sem lehet panasz. Azt tapasztalom, minél nyilvánvalóbb a globális káosz a „felszínen”, annál nagyobb az igény a magunkkal és egymással való szembenézés nyújtotta tükör tisztaságára, amelyet sok más jellegű művészeti alkotás mellett a vers is megad(hat).
Nyitókép: pixabay.com
