A kúlai születésű, Doroszlón élő Turkál Marianna kiváló, sokrétű pedagógus, a Magyar Nemzeti Tanács Oktatási Bizottságának tagja, pályafutása kezdetén a doroszlói általános iskolában tanított, osztályfőnöke volt például e sorok írójának is. Ennek okán, egykori tanítványaként mondhatom, első pillanattól kezdve tudtuk (mert a tanuló rögtön tudja): vérbeli, értő-érző pedagógussal van dolgunk. Később Marianna (ekkor már tegeződtünk) a bácsgyulafalvi, majd a bácskertesi (kupuszinai) általános iskolában tanított, közben pedig számos iskolán kívüli, civil szervezeti tevékenységben mutatta meg elkötelezettségét a hivatása iránt. Legutóbb, mivel hiszi az állandó fejlődés szükségességét, elvégezte a Pető Intézet és a Semmelweis Egyetem konduktor segítő szakirányú képzését. Turkál Mariannát a Zombori Tanítók Egyesülete a Példaértékű pedagógus címmel tüntette ki. Ennek kapcsán is beszélgettünk tanítási, tanulási motivációról, hivatástudatról, az oktatás közösségi vetületéről.
Miként kanyarodott az életed a pedagógia felé?
– Mint számos más kislány, óvodásként és kisiskolásként én is szerettem tanítósdit játszani és a papírbabáimnak ruhákat tervezni. Tulajdonképpen e két téma az, amelyekkel ma is a legszívesebben foglalkozom. Az általános iskolai tanulmányaim vége felé döntöttem úgy, hogy a divattervezést, azon belül is a gyermekkonfekció-tervezést helyezem előtérbe. Középiskolás koromban azonban egy óvodás csoport nyaraltatása során betekintést nyertem egy kiváló óvónő és a csoportja világába. Tőlük sokat tanulhattam akkor és a későbbi évek során egyaránt. Esténként mesét olvashattam a gyerekeknek, segíthettem az apróbb teendőkben. Úgy éreztem, meg tudom találni az utat a gyerekekhez. Határozottan emlékszem az érzésre, hogy ezáltal akadt még egy elfoglaltság, hobbi, amely megannyi örömet nyújt, felelősségteljes, változatos és folyton új kihívások elé állít. Ezt követően óvónői, majd osztálytanítói végzettséget szereztem. Biztos voltam benne, hogy a képzőművészeti középiskolában elsajátított tudást így is alkalmazni tudom majd.
Voltak-e meghatározó, ,,tanító” élményeid a pályád kezdetén?
– Úgy gondolom, a kezdeti ,,tanító” élményeim a gyerekkoromra és kamaszkoromra tehetők. Számomra élmény volt az, ahogy a családom, az óvónéni, a tanáraim tanítottak. Később meghatározó tényező volt a kollégák példaértékű elhivatottsága, tanácsa, biztatása határon innen és határon túl. Amióta tanítok, számomra minden tanítási nap élmény. Minden egyes nap alkalom arra, hogy valami újat tanulhassak a környezetemtől. Itt a gyerekekre is gondolok. Tőlük, nekik köszönhetően tudok én is fejlődni. Meggyőződésem, hogy ebben a fejlődési folyamatban, amelyben szülőnek, gyermeknek és tanítónak azonos célja van, kölcsönösen kedvezően hatunk egymásra.
Mit jelent számodra a legutóbbi, a zombori elismerés, illetve milyen a jó pedagógus, megéléseid, tapasztalataid alapján?
– Örömmel tölt el, hogy a Zombori Tanítók Egyesülete, tehát a kollégák közössége előterjesztett a példaértékű pedagógus-elismerésre, és értékelte az eddigi tanítói munkásságomat, mégis vallom, hogy a tanulóim, a valamikori tanulóim, a szülők és nagyszülők véleménye a meghatározó. Tanítani, tanulni és a tudást alkalmazni öröm. A legfontosabb a tanulóinkban felébreszteni a tudásvágyat, kíváncsivá tenni őket, megszerettetni az olvasást, szorgalomra, pontosságra, becsületre és őszinteségre nevelni őket, teret adni a játéknak, tiszteletben tartani a személyiségüket. Amennyiben sikerül felébreszteni és kialakítani bennük az érdeklődést a tudományok és a művészetek iránt, azt hiszem, jó úton haladunk. Lényegesnek tartom az adott település hagyományának, értékeinek, foglalkozásainak, jellmezőinek, lakosságának megismertetését. Szerintem a jó pedagógus nem téveszti szem elől, hogy miért és kiért is tanító, mi a célja, milyen mértékben fontos a példaértéke, mennyire felelősségteljes a feladata és kiváltságos a helyzete, hogy nem csak gyermekeket, egyben leendő szülőket is tanít és nevel. Igyekszik tudatosítani minden tanulójában azt, hogy ő is fontos, őt is szeretik, elfogadják és befogadják, hiszen ahogy egyik kedvenc íróm mondja: ,,A világban mindenkire rá van bízva valami. Valami nagyon fontos.”
A szórványban a pedagógusok helyzete is specifikus. Mi mindent kell itt, ezen a tájon másként tennie egy tanítónak?
– Szeretem a hivatásomat, és annyi időt szánok rá, amennyi csak kell ahhoz, hogy jelen tudásom szerint a legjobban teljesíthessek. Úgy gondolom, bárhol tanítanék, e szempontok szerint működnék. Mivel a szórványban kisebb létszámú tagozatok vannak, sokkal több idő jut egy-egy tanulóra az új tananyag begyakorlására, elmélyítésére. Szerintem több alkalmam adódik arra, hogy megfigyelve a gyermek személyiségét, képességeit, tanulási módját, és figyelembe véve előző tudását, a lehető legcélravezetőbb és a számára legmegfelelőbb módon adjam át az új ismereteket.
Miért érezted úgy, hogy a tanítói hivatás mellett egyéb, segítő végzettséget is jó, ha szerzel, illetve miért lehet fontos a továbbképzés egy biztos pályafutás esetében is?
– Úgy gondolom, mindig lehet még jobban teljesíteni, csak tenni kell érte. Minden befektetett energia megtérül. Az újabb generációk más-más érdeklődési körrel rendelkeznek, másként szocializálódnak, eltérő alaptudással, ismeretekkel érkeznek az iskolába. Az én feladatom és felelősségem, hogy ennek tudatában és kapcsán képezzem és felvértezzem magam ismeretekkel. Ahhoz például, hogy a sajátos nevelési igényű tanulómnak egyéni oktatási tervet írjak és alkalmazzak, először tájékozódnom, tanulnom kellett.
Mit adott számodra a Pető-módszer, az abban való szakmai jártasság?
– Először is egy szemléletmódot erősített meg bennem, amelynek a középpontjában teljes egészében az egyén van, mint szellemi, lelki és fizikai lény, mint a társadalom valós része. A szerzett tudás nem egy passzív tudás lesz. Egy tudás, amelynek birtoklása minőségibb életet biztosíthat, az önbecsülés pedig egy tartást, kitartást és a pozitívumokra való összpontosítást eredményezi. Ez a hit pedig elengedhetetlen tartozéka lesz az újabb megmérettetések, a kitűzött célok elérésének. A fejlesztés mindig az erősségekre épít, nem a hiányosságok vannak kihangsúlyozva. Ez a szemléletmód megerősítést ad a gyermeknek, a folyamatot végig kísérhetem a tanulókon. Ugyancsak megtapasztalhattam a csoport meghatározó erejét, a befogadás fontosságát. A Pető-módszer elsajátításának, a kiváló tanáraimnak, mentoromnak, a gyakorlatvezetőmnek és a konduktoroknak köszönhetően ismereteim bővültek, a gyakorlatban hasznosíthatók. A diákom önmagáról alkotott képe, az önbizalma és az önértékelése jelentősen fejlődött, ami hatással van az iskolai életére is. Nyitott, közlékeny, barátkozó, vidám, kimagaslóan gondoskodó és figyelmes és vannak barátai. Ezzel egyidejűleg változást vettem észre az iskolás tagozatomban is. Egymástól tanulunk. Alázatot, kitartást, helyes értékrendet. A konduktív nevelés holisztikus szemlélete beszivárgott az osztályközösségünkbe. A diákjaim toleránsabbak lettek. Amikor igény mutatkozik rá, beszélgetünk a feldolgozatlan témákról. Már nem tabu a másság, az elfogadás és befogadás az eltérő fejlődésmenetű egyénekkel szemben. Szemléletváltást tapasztalok a tágabb közösségben is.
Milyen helyzetben van, meglátásod szerint, és mit jelent számodra az a közösség, amelyben élsz, és amelyet az MNT Oktatási Bizottságának tagjaként is képviselsz?
– Megtiszteltetésnek tartom az MNT Oktatási Bizottságában tevékenykedni. Úgy érzem, a feladatom az, hogy a közösségem következő nemzedékét a nevelői-okatói folyamatban betöltött szerepemmel támogassam.
Jól érzed-e magad a mostani munkahelyeden, és milyen egyéb kihívások elé ,,teszed magad” az elkövetkező időszakban?
– Nagyon szeretek a bácskertesi (Kupuszina) József Attila Általános Iskolában dolgozni. Jelenleg negyedikeseim vannak, kiváló, tiszteletreméltó emberkék. Nemsokára elérkezik a búcsúzás pillanata, amire kicsit fájó szívvel gondolok. Természetesen igyekszem felkelteni a gyerekek érdeklődését az izgalmas felsős tanéveik iránt. Néhány tanár már bemutató órát tartott a negyedikeseimnél és mindegyik „vendég” nagyon tetszett nekik. Azt hiszem, sok-sok munka, móka és eredmény van már mögöttünk. Mindez nem valósulhatna meg a családom, a szüleim, a tanulóim, az intézményvezető, a szülők, az iskola alkalmazottai és a falu lakosságának, intézményeinek támogatása nélkül.
Természetesen a tanév végéig még vannak terveim. Május folyamán a bácsfeketehegyi Gyermekszínjátszó Műhelytalálkozóra és az ÁMV-re készültünk egy gyermekszíndarabbal, melyet a negyedikeseimen kívül a harmadikosokkal és egy elsős kisdiákkal mutattunk be. Emellett szavalással és prózamondással is beneveztünk. Mivel természet- és társadalomismeretből a történelmi anyagrészt dolgozzuk fel, ellátogatunk majd a Duna Menti Svábok Múzeumába. A Zombori Népszínházban már megtekintettük a Ha Zombor Hollywood lenne című előadást. Szeretném még elvezetni a gyerekeket egy balettelőadásra is, illetve megnézni a nándorfehérvári várat. Továbbá gyomlálni és ültetni is kell. Akad még teendőnk a kertünkben is, amely az iskolaudvarban található. A salátánk és a vöröshagymánk már egész szépen fejlődik. Mindenképp szeretnék egy búcsúztatót szervezni az osztályom és a kedves szülők, nagyszülők, testvérek számára. A nyári szünidő kezdetét egy háromnapos kupuszinai kirándulással ünnepeljük meg.
