A pedagógusokat Vas Gereben a nemzet napszámosainak nevezi. A tanító egy közösségben mindig nagy tiszteletnek örvendett, hiszen átadta tudását az újabb és újabb generációknak, ami összetartotta a közösséget, ami elengedhetetlen volt az életben maradáshoz, és amit meg kellett őrizni az utókornak. Sok esetben az egyén meghatározó élményei pedagógushoz köthetőek, hiszen a személyiség fejlődésének egyik legfontosabb szakaszában nagy hatást gyakoroltak tanulóikra. Ezért óriási felelősség hárul a pedagógusokra. Sok egyéb mellett a nehézségek, konfliktusok, bonyodalmak megoldásaihoz vezető út megmutatásával, de fordított esetben akár hibáikkal, rossz példájukkal nagyban meghatározhatják egy emberpalánta jövőbeni személyiségét. A temerini Puskás Samu Zsuzsanna, az újvidéki Sonja Marinković Általános Iskola megbecsült és nagy tiszteletnek örvendő tanítónője, már közel négy évtizede nagy odaadással végzi hivatását. Az évek során számos tehetséges és sikeres diák került ki a kezei közül, akiket legjobb tudása szerint oktatott és nevelt. A vele készült interjúban a pályájáról, a szerzett tapasztalatokról és a napjaink kihívásairól is kérdeztük.
Mikor döntötte el, hogy a tanítói pályát választja? Volt-e esetleg példaképe, aki erre serkentette?
– Az egyik kedves barátnőm édesanyja, Klacsák Anna tanítónő volt. Az órák után mindig meglátogattuk őt és nagyon magával ragadott az iskolai környezet, talán ez gyakorolt rám olyan hatást, hogy végül a tanítói pályát választottam. Édesanyám viszont az óvónői pályán szeretett volna látni, mivel számára kedves és nagyon szép hivatást jelentett, ezért egy bizonyos fokú nyomást is gyakorolt rám, hogy inkább azon az úton induljak el. Ennek ellenére kitartottam eredeti elhatározásom mellett és maradtam a tanítói pályán.
A tanulmányait hol folytatta?
– A középiskola elvégzését követően a szabadkai magyar tannyelvű Pedagógiai Akadémiára iratkoztam. Ugyanitt folyt az óvóképzés is, úgyhogy egy nagyon szép kis csapat verődött össze. Az Akadémián volt a csoportunk számára egy külön kinevezett mentor, Újhelyi Zoltán tanár úr személyében, aki felügyelte a vizsgáinkat, a kollokviumainkat, de néha, amikor az ő tantárgyaihoz értünk, számon kérte rajtunk a vizsgáinkat. Ha úgy látta, hogy valami probléma merült fel, akkor megkérdezte, hogy miben tudna nekünk a segítségünkre lenni. Az elméleti rész mellett a módszertant minden tantárgyból el kellett készíteni és azzal együtt vizsgáztunk. Az iskolai gyakorlatokat az Akadémia épületében lévő gyakorlóiskolában végeztük, az úgynevezett hetes gyakorlatokat pedig mindenki szabad választás szerinti tanintézményben végezhette el. Ezeket a gyakorlatokat Temerinben és Csantavéren végeztem el. Mindkét helyen a tanárok nagyon korrektek voltak.
Puskás Samu Zsuzsanna: Szeretek tanítani, hiszen minden generáció újabb kihívást jelent (Dávid Csilla felvétele)
Milyen élményekkel gazdagodott a tanulmányai során?
– Csantavért nem igazán ismertem, mikor odakerültem, de nagyon szépen berendezett iskolája volt a településnek, a tanárok pedig nagyon kedvesek voltak és odafigyeltek ránk. Temerinnel ellentétben itt több másik évfolyamtársammal együtt végeztem az iskolai gyakorlatokat. Élmény volt számomra maga az utazás is Csantavérre, hiszen kimozdulhattunk egy kis időre a városi környezetből. Emellett összehasonlítási alapot nyújtott a temerini iskolával az oktatás folyamatának szempontjából, de elmondhatom, hogy nem sok különbséget véltem felfedezni.
A tanulmányai elvégzését követően hol volt az első tanítói állomása?
– A munkámat Óbecse községen belül Bácsföldváron kezdtem el 1985-ben. Ezt követően 1996-ban, a minisztériumból érkező felhívás után, mely szerint Újvidéken kerestek tapasztalattal rendelkező tanítónőt, az iskolák közötti közös megegyezéssel a Sonja Marinković Általános Iskolába kerültem át, ahol immáron huszonötödik esztendeje dolgozom.
Miben változtak azóta a gyermekek? Látszik-e, hogy úgymond okostelefonnal a kezükben születnek?
– A gyermekek érdeklődése azóta sem változott. Őket mindig csak az új dolgok érdeklik, akár telefonról, akár számítógépről, vagy más technikai vívmányról is legyen szó. A napjainkban tapasztalható helyzethez képest akkoriban más módon szerveződött az iskola munkája. Nem minden a felszereltségen múlt, a gyermekeknek sem volt nehezebb dolguk, hogy nem rendelkeztek olyan technikai eszközökkel, mint manapság. Akkoriban sokkalta inkább az irodalomra támaszkodtunk. A diákok írtak, ragasztottak, a munkáikat pedig sok munkával és odafigyeléssel, de mindig nagyon szépen és ügyesen megcsinálták. A szükséges anyagot leírtuk, nyomtattuk, tehát a munka elvégzése sokkal bonyolultabb és időigényesebb volt. Napjainkban ilyen szempontból talán egyszerűbb dolguk van a gyerekeknek is, hiszen ha a számítógépen egy számukra érdekes dolgot találnak, vagy akár a tananyaggal kapcsolatosan is, az anyagot azonnal kinyomtathatják és felszereltségtől függően dolgozhatnak vele. A legnagyobb különbség, hogy manapság minden sokkal gyorsabb, hiszen csak egy kattintás is elég egy-egy munka elvégzéséhez.
Milyen választható tantárgyak kerültek be az oktatási programba az idők során?
– Az oktatás fejlődésével egy idő után az oktatásügyi minisztérium olyan programot írt elő, amelyben megjelentek az úgynevezett választható tantárgyak. Ide tartoztak a természetvédelemmel kapcsolatos tárgyak, a játéktól a számítógépig elnevezésű tantárgy, emellett még a néphagyománnyal foglalkozó tantárgy is. A tanítók közösen beszélték meg a szülőkkel, hogy a generációnak melyik tantárgy fog a leginkább megfelelni. A természetvédelmen belül is számos lehetőség nyílt meg, hiszen Újvidéken bejártuk a környéket, a Duna partját és a Fruška gorát is. Minden adott, hogy a gyermekek megismerhessék a körülöttük lévő világot és megérthetik, hogy hogyan védhetjük a természetet. A néphagyomány tantárgyon belül a régi szokásokat és hagyományokat elevenítettük fel. A gyerekekkel példának okáért lakodalmat rendeztünk. A leánykéréstől kezdve a vőfély szövegén át a felszolgálandó ételekig minden lakodalmas szokással megismerkedtünk. A lakodalmat zárórendezvény gyanánt a szülőknek is bemutattuk.
Munkája során milyen tapasztalatokat szerzett a sajátos igényű gyermekek nevelése terén?
– Tíz éve vagyok az inklúziós csapat tagja, amelyet koordináltam is egy négyéves ciklus erejéig. Ez azt jelenti, hogy a mi iskolánk is modell tanintézményként szolgál, ahol a sajátos igényű gyermekeknek lehetőségük van a hagyományos oktatásba bekapcsolódni és megkapják a külön nekik írt programot. A hozzánk érkező diákok követni tudják a tananyagot és ugyanakkor szocializálódnak, vagyis valamiképpen megszokják a közösséget. Az iskolánkban volt egy kislány, aki látássérült és most már középiskolába jár. Mivel a Braille renszert használja, ezért a tanítás egy részét a Dr. Milan Petrović iskolában, a másik felét pedig a Sonja Marinković Általános Iskolában végezte. A diákok nagyon örültek neki és vigyáztak is rá, mivel bottal és kísérővel rendelkezett, viszont ugyanakkor komoly kihívást is jelentett. Nagyon ritka esetnek számít, hogy egy látás-, vagy hallássérült gyermeket a hagyományos oktatásba kapcsolnak be, ugyanis a tanítónak meg kell tanulnia jelezni a diáknak. A lehetőség viszont adott, így a szülők esetenként élnek is ezzel.
Milyen előnyei vannak a kisebb létszámú osztályokban való tanításnak?
– Sokan előnyösebbnek tartják a nagyobb létszámú csoportokat, de én mégis a kisebb mellé teszem le a voksomat. A gyermekek rezdülését kisebb csoportban jobban lehet követni. A nagyobb létszámú osztályoknál az is probléma, hogy a motiváltabb, rámenősebb diákok valahol háttérbe szorítják a befelé forduló gyermekeket, akik szintén nagyon ügyesek és okosak, csak kevesebb idő jut rájuk. A rámenősebb diákok szeretnek a középpontban lenni és ilyen módon elveszik az idő nagy részét, a kevésbé elevenek pedig a háttérben maradnak. A kis létszámú csoportoknál viszont ez a helyzet nem fordulhat elő, mivel ott mindenki sorra kerül, mindenkire odafigyelünk és foglalkozunk velük. Az individualitás is egy nagyon fontos részt képez, mert tudjuk, hogy éppen mire van szüksége a diáknak, miben tudunk neki segíteni. Családiasabb a légkör, valamint a szülőkkel is sokkal jobb a kommunikáció, ezáltal pedig jó kapcsolatokat tudunk velük kiépíteni.
Hogyan látja a magyar osztályok helyzetét Újvidéken?
– Sajnos évről évre tapasztalható a magyar diákok számának csökkenése, ez a probléma nemcsak Újvidéken, hanem a környező településeken is fennáll. Ennek ellenére remény mindig van. Nagyon sokat köszönhetünk Vicsek Annamária oktatási államtitkárnak, aki mindenben támogatást nyújtott. A Magyar Nemzeti Tanáccsal együtt pedig fáradhatatlanul azon dolgoznak, hogy ne vesszen el a magyar osztályok megnyitásának lehetősége nemcsak Újvidéken, hanem a tartomány más településein se.
Elégedett-e eddigi életpályájával?
– Szeretek tanítani, hiszen minden generáció valami más és újabb kihívást jelent. Ahány gyermek, annyi ismerettel, új szokással érkezik az iskolába és ezeket a tulajdonságokat és képességeket össze kell hangolnunk, mivel egy közösséget alkotunk és meg kell tanulnunk ilyen formában együtt is élni.
