Kárpitosmesterség

A kárpitozás mint mesterség a reneszánsz idején alakult ki, majd nyert teret magának, ahogy az emberek egyre szívesebben ültek kényelmes kárpitozott üléseken, párnákon, mint faládákon, székeken. A barokk idején aztán a párnázott fabútorokat felváltották a teljesen kárpitozott ülő- és fekvőbútorok, és kialakultak a garnitúrák, amelyek a mai napig használatosak.

1822-ben Georg Junigl szabadalmaztatta a vasrugók felhasználását, amelyek a kárpitot rugalmassá tették, ezáltal a kényelmes és divatos bútorok egyre keresettebbé váltak. A kárpitosmesterség ezzel teret hódított magának. Nagyanyáink idejében a régiségek rendkívül népszerűek voltak. Szinte mindenki felújította régi, kedvelt, kényelmes bútordarabjait, ahelyett hogy újat vett volna. Ma az eldobható dolgokat kedvelő fogyasztói társadalom ismét kezdi felismerni a kézzel készített használati tárgyak értékét. Az utóbbi időben így ismét kezd népszerűvé válni a kárpitosmesterség, amelynek segítségével újjávarázsolható bármely elhasznált, öreg, de szívünkhöz nőtt bútor.

A tiszakálmánfalvai Nagy József kárpitosmester mindig is a megbízható szakmunkára, a bútorok gondos, művészi és ipari kivitelezésére törekedett. Beszélgetésünk során mesélt magáról a szakmáról, annak nehézségeiről és örömeiről.

– Az általános iskola befejezése után, 1961-ben felvételt nyertem a Moša Pijade Gimnáziumba, de mivel a történelem nem igazán ment, így nem sikerült befejeznem az első évet. Ekkor sokat töprengtem azon, mit kezdjek az életemmel. Az utcán sétálva találkoztam egy ismerősömmel, aki kárpitosmesternél inaskodott. Megkértem, hogy ajánljon be engem is inasnak, mert szívesen kipróbálnám magam. Végül felvettek, három évig voltam inas, majd ezután Újvidéken nyitottam műhelyt, amit rövid időn belül becsuktam, mert teljesítenem kellett a katonai szolgálatot. Amikor visszajöttem, egy kárpitoscégnél helyezkedtem el, pár év munka után átvettem az irányítást, és tizenhét évig vezettem az üzemet. Ezután 1988-ban ismét önállósodtam, kisiparos lettem, voltak munkásaim, valamint több mint húsz kisinas is megfordult nálam. Ebből a vállalkozásból mentem nyugdíjba tizenkét éve, de itthon azóta is folytatom a mesterséget – kezdte mondandóját Józsi bácsi, aki ülőgarnitúrák, fotelek, kanapék, székek kárpitozását vállalja.

– Főként a régi stílbútor reparálásával foglalkoztam, a régi hagyomány szerint, a hagyományos afrik szövettel és klasszikus rugókkal dolgoztunk, mindent kézzel készítettünk, mivel ezt csak kézzel lehet csinálni. Minden darab, amely kikerült a kezünkből, egyedi volt, nem sorozatban gyártottuk a termékeinket. Ugyanakkor régi, három–ötszáz éves bútorokat is javítottunk. Ezek hagyományosan fűvel vagy szalmával voltak kitömve, helyreállításuk igen igényes és aprólékos munkát jelentett. Több nagykövetség megrongálódott bútorait is én javítottam. Külföldről is érkeztek hozzám felújításra szoruló bútorok, például Montenegróból, Zágrábból, Athénból, Hágából. Egy horvát püspöknek is csináltam székeket, sőt a dedinjei villa néhány bútorzatát én újítottam fel – mesélte lelkesen. Józsi bácsinak a mai napig van munkája, műhelyében jelenleg két barokk fotel és egy aranyozott hármasülő vár áthúzásra.

– Ma is van igény a munkámra. A faluban annak idején hét-nyolc kárpitos volt, ma már csak én egyedül vállalom el a javításra szoruló bútorokat. A fiatalságot meg sajnos nem nagyon vonzza a mesterség. Ennek ellenére büszke vagyok, hogy a fiam is kitanulta tőlem a mesterséget. Én szeretném csinálni, ameddig csak bírom, hiszen örömöm lelem benne, viszont egyre nehezebb. Fájnak a kezeim, a rugókötözéstől és az apró varrásoktól hamar elfárad.

Józsi bácsi szerint nem nehéz szakma, de szeretni kell. Ahhoz, hogy valaki jó kárpitos legyen, elengedhetetlen a kézügyesség, a szorgalom és a tapasztalat. A kárpitosmunkához nélkülözhetetlen a művészi ízlés is. Ezenkívül egy kárpitosnak sokféle anyag sajátosságait kell jól ismernie, hogy ne csak szép, hanem jó minőségű, kényelmes bútorok kerüljenek ki a keze alól.