Bosszantó, ha felborul a bogrács tele finom, készre főtt halászlével. Vagy mégsem? Legalább is nem mindenki számára az. Történt volt, hogy halászlével akartam kedveskedni páromnak és természetesen magamnak is. Igazi, bezdáni halászlével, amihez Kapitány Lászlótól gyufatésztát is beszereztem. Ő bezdáni volt, és tudta, milyen tészta a legjobb a halászléhez. Ő árulta el nekem egyszer a titkot, és kaptam is tőle egy zacskó, házilag készített gyufatésztát. És azt is megsúgta, hogy ha nem tudok beszerezni házilag készítettet, Topolyán tudok venni kisüzemit, ami majdnem olyan jó, mint a Bezdánban gyúrt. Ettől a naptól kezdve gyufatésztával szolgálom fel halászleveimet.
Vagy mégsem. Mint már említettem, halászlevet főztem egy napon. Bográcsban. Úgy, ahogy ez meg van írva. Két kilogramm pontyból és egy kevés ikrából. A pontyot megtisztítottam, szeletekre vágtam és belehelyeztem a bográcsba két liter víz kíséretében. Majd következett egy evőkanálnyi só, két evőkanálnyi édes fűszerpaprika, egy evőkanálnyi erős fűszerpaprika, egy fej apróra vágott vöröshagyma és fél deci paradicsomlé. Az ikrát később, a főzés vége felé tettem bele, hogy ne essen szét.
Persze előzőleg előkészítettem a bográcsot, a lábat, amely alá tüzet gyújtottam. Két kutyám, Negra és Bella folyton körülöttem ólálkodtak, majd nyugodtan feküdtek a bogrács közelében és vártak. Élvezték az illatokat, ahogyan én is, és a szomszédaim is. Janika szomszédomat, aki mellesleg nagyon szeret horgászni, és a halételeket is imádja, tőlem a harmadik házból csalták oda az illatok.
– Ez igen – mondta –, nem tudtam ellenállni, hogy ne nyomozzam ki, honnan jön a fenséges buké.
– Hát innen – válaszoltam neki. Még néhány szót váltattunk, majd elsietett, mondván, hogy ő is kedvet kapott egy kis halételhez, leszalad a Dunára és fog néhány csukát. Abból, persze nem halászlé lesz, hanem megsüti, tette hozzá.
Magamra maradtam két hű társammal. A tűz lobogott, mert lobognia kell, amikor halászlét készít az ember. De nem sokáig, fél órát, negyven percet csupán. Az én tüzem is ezt tette, és a bográcsban már benne volt az ikra is, amikor egy rossz mozdulattal meglöktem a lábakat. Úgy gondolom, nem kell ecsetelnem, mi történt ezután.
Ilyenkor az ember káromkodik, rettentően dühös és szomorú is egyben. Én is ezt tettem, mert mit tehetnék mást. Káromkodtam, és végtelenül szomorú voltam. Földre ömlött a mestermunkám!
Illusztráció (Julia Filirovska/Pexels)
A halászlének van egy rossz tulajdonsága, nem lehet lefújni, mint a pogácsát, amikor leejtjük. Össze sem lehet szedni, megmosni. Ott álltam összeroskadva, szomorúan. Ekkor hozzám jöttek a kutyák, rám néztek, mintha azt kérdeznék, hogy készen van a kaja, ehetnek?
– Tessék hölgyeim, lássatok hozzá, csak vigyázzatok a szálkákra – mondtam nekik.
És megették. A főztömet! Gyufatészta nélkül.
Ezek szerint jó lehetett, mert még a kutya is megette. Pontosabban a kutyák: Negra és Bella.
