„Az újságírók már nemcsak egymással, hanem önmagukkal is versenyeznek a cikkek, jelentések megjelentetésében, ezáltal viszont csupán a gyorsasági rutin csiszolható a minőség rovására” – vallja Fekete J. József, aki a múlt év végén a Magyar Szó életműdíjában részesült. A kitüntetett kollégával a szülőföldről, az alkotásról és a média jelenlegi helyzetéről beszélgettünk.
A vajdasági magyar olvasónak, azt hiszem, nem kell különösebben bemutatnom Fekete J. József írót, kritikust, irodalomtörténészt, újságírót. A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett, tizennyolc kötetes szerző, a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának a tagja, többek között József Attila-, Arany János-, Szenteleky Kornél-, Herceg János- és Híd-díjas író, valamint Napleány-díjas újságíró különféle műfajú irodalmi és publicisztikai írásaival évtizedek óta rendszeresen jelen van a vajdasági magyar lapokban és folyóiratokban. A nyugat-bácskai rádióhallgatók emellett évtizedeken keresztül hallhatták a hangját a Zombori Rádió hullámhosszán, a Berta Ferenc Zsebszínház vezetőjeként pedig a zombori és környékbeli művelődéskedvelők nagy örömére másfél évtizeden keresztül vezette a jeles alkotókat felvonultató Találkozások elnevezésű kulturális rendezvénysorozatot. Akárcsak írásaiban, Fekete J. József interjúalanyként is közvetlen, nyitott és megfontolt. Az elmúlt évek alatt több interjút készítettem vele, és valahogy mindig az irodalmár énje került előtérbe, ezúttal beszélgetésünk során elsősorban az emberre és az újságíróra összpontosítottam.
Bácskossuthfalván születtél, és Bácsgyulafalván nevelkedtél. Egy beszélgetésünk alkalmával azt mondtad, hogy idillikusnak tartod a gyermekkorod, és azt is elárultad, hogy az olvasás iránti szenvedélyed nagyszüleid házában szerezted, elsősorban az újságoknak köszönhetően. Hogyan látod mai szemszögből: a falu hogyan hatott érdeklődési köröd és személyiséged kialakulására?
– Visszatekintve a falusi létmód az én gyerekkoromban nem volt annyira elszigetelt, mint manapság. Ritka volt a személygépkocsi, viszont működött a közösségi közlekedés, a helybeliek mind ismerték egymást, gyakori volt a közösségi munka, a kapálás, kaszálás, cséplés, a tengerihántás, amiről szerintem a mai gyerekek azt se tudják, eszik-e, vagy isszák, szóval mindig lehetett alkalmat találni a szóbeli kommunikációra, az újságok és a rádió pedig ablakot nyitottak a világra.
Különös odafigyeléssel foglalkozol a helyi értékekkel és szokásokkal, néhány éve például sorozatban számoltál be a kihalófélben lévő régi mesterségek dunatáji művelőiről. Honnan ered ez az érdeklődés, és esetleg van-e némi köze a több tárcanovelládban is feltűnő bádogos nagyapádhoz?
– Környezetemben mindig azt láttam, hogy az emberek két kezükkel teremtenek javakat. Valóban, anyai nagyapám bádogos volt, de értett a kovácsoláshoz és az ötvösmunkához is. Nagyanyám tehetséges varrónő volt, a szüleim első generációs értelmiségiek, de apám folyton a műhelyében barkácsolt valamit, anyám meg megrendelésre kötött és horgolt, vagyis képtelenek voltak elszakadni a kézzel végzett munkától. Nagyapámnak köszönhetően sok iparos műhelyben megfordultam, sok mindent ellestem, ma is csodálom a kézműveseket.
Évtizedek óta Zomborban élsz. Egyik szerzői entitásod – Mihályi Czobor – témáin túl a nevében is megidézi Zombort. Újságíró entitásodnak mit jelent a város, tágabb értelemben Nyugat-Bácska?
– A kilencvenes évek elejéig számomra Zombor volt maga a Város megtestesülése, Nyugat-Bácska meg maga a szülőföld. Aztán elkezdett minden felhígulni, a város egyre csak veszített otthonosságából és bensőségességéből. Viszont épületei, az események emlékei fennmaradtak, így ma is van hová visszanyúlni.
A környezeted milyen hatást gyakorolt és gyakorol újságírói tevékenységedre?
– Egyebet se tettem, mint a környezetemről írtam, leginkább szeretettel, de olykor ostorozva is.
Felelős szerkesztői, műsorigazgatói és megbízott igazgatói minősítésben közel harminc esztendőt töltöttél el a Zombori Rádióban, immár több mint egy évtizede pedig a Magyar Szó újságírója vagy. Miben hasonlít, és miben különbözik egymástól az újságírói munka a rádióban és a nyomtatott sajtóban?
– A rádió pontosságra tanít. Percre méri a kezdést és a befejezést, az elhangzó szöveg hosszát. Az adásidőt a lehető legjobban kell kihasználni, hogy a műsor arányosan tájékoztasson, szórakoztasson és példát nyújtson a pallérozott beszéddel. Aztán külön újságírói eszköz a saját hang, az elmondott szöveg ejtése, hangsúlyozása külön értelmezési lehetőséget kínál a hallgatónak. A rádiós újságírónak nagyon jól kell rögtönöznie, és ugyanúgy felkészültnek lennie, mint a nyomtatott sajtónál dolgozó kollégának. Az utóbbinak több lehetősége van mondanivalója megformálására, átgondolhatja, átszerkesztheti szövegét.
Negyven éve a média világában tevékenykedsz. Megítélésed szerint ez alatt az idő alatt – a mechanikus írógéptől az okostelefonig – hogyan változott az újságírás és a médiafogyasztás?
– Szerencsésnek érzem magam, hogy végigjárhattam a médiát működtető, technikai-technológiai fejlődést, hozzácsiszolódtam az újabbnál újabb eszközökhöz. Egyben sajnálom azokat, akiknek már nem tanítanak az iskolában kézírást. A médiafogyasztással kapcsolatban csupán a saját tapasztalatomra hagyatkozhatom. Naponta többször is átfutom a hírportálok tartalmát, általában ugyanazokat az eseményeket tárgyalják ki a cikkírók, elvétve találkozni kreatív megközelítéssel. A televíziós műsorok közül is csak a hírműsorokat nézem, taszít a képernyőről áradó primitivizmus, az ízléstelenség, szenzációhajhászás és tahóság. Továbbra is ragaszkodom a nyomtatott sajtóhoz, amit fel lehet venni, félre lehet tenni, vissza lehet lapozni.
A folyamatosan gyorsuló világban, a hírportálok és a közösségi média korában, milyennek látod az újságírás helyzetét?
– Az egészben a folytonos gyorsulás aggasztó. Az újságírók már nemcsak egymással, hanem önmagukkal is versenyeznek a cikkek, jelentések megjelentetésében, ezáltal viszont csupán a gyorsasági rutin csiszolható a minőség rovására. A nézőknek, hallgatóknak folyamatosan adagolt, szenzációvá duzzasztott tartalmak megemelték a befogadók ingerküszöbét, a híradásokban egymást követik a katasztrófákról, bűncselekményekről szóló beszámolók, egyes hírműsorok már nem is híradók, hanem, ahogy régen magunk közt neveztük, fekete krónikák. Az internetes felületek elbulvárosodása mellett olyasmikkel foglalkoznak, amik a kutyát se érdeklik, például valamelyik celeb gyereke elböffentette magát a bölcsödében. Néha olyan érzésem támad, hogy egyes internetes újságírók ülnek a gép előtt, unalmukban kitalálnak egy bombasztikus címet, majd az utána következő sorokban nem mondanak semmi érdemlegeset.
A Találkozások kulturális rendezvénysorozatot évtizedekig vezette. A képen Sági Varga Kinga, Böndör Pál és Fekete J. József 2015-ben (Fotó: Vajdaság Ma)
Érdekfeszítő riportokat szoktál készíteni utazásaidról. Hogyan születnek ezek a riportok, már üdülés közben jegyzetelsz, részben az újságírás szolgálatába állítva a turistalétet, vagy hazatérvén, miután leülepedtek az élmények, írod meg a benyomásaidat?
– Jártamban-keltemben sok mindent megfigyelek, általában olyasmit is, amire más ügyet se vet. Ezek a megfigyelések képként rögzülnek emlékezetemben. Odahaza, a számítógép előtt önmaguktól előhívódnak ezek a képek, és ekkor nyernek szóbeli megfogalmazást, kedvemre kombinálhatom és kommentálhatom őket, és csak akkor engedem a beszámolót az olvasó elé, ha úgy érzem, hogy másodszor is sikerült végigjárnom az utat.
Véleményem szerint esetedben éppen ezekben az útleírásokban találkozik a legjobban az író és az újságíró. Visszatekintve: újságírói tevékenységed segítette vagy inkább hátráltatta szépirodalmi és irodalomtörténészi tevékenységed?
– Számomra az írás létszükséglet, teljesen mindegy, hogy újságcikket vagy szépprózát írok, igyekszem szabatosan és stílusosan fogalmazni.
Színes írásaid folyamatosan emlékeztetnek bennünket arra, hogy a hírgyárban nem feltétlenül csak szalagmunka folyik, és akár egy piaci tudósítás is lehet izgalmas olvasmány, ha a szerző kreatívan nyúl a témához. Te milyen szövegeket szeretsz olvasni egy lapban?
– Rövid, szellemes írásokat, amelyek mögül átdereng a szerző teljes mivolta, anélkül, hogy a szövege mellől hiányzik is a portréja.
Nem véletlen említettem az imént a piacot, hiszen a számodra egy fontos társadalmi térről van szó. Mit jelent neked a piac, konkrétan a zombori piac?
– Számomra a kocsmát helyettesítő, élő organizmus. Hajdanán az újságíró beült a kocsmába, vagy a borbélyhoz, majd teli tarsollyal távozott. Begyűjtötte a híreket, meghallgatta a pletykákat, sőt, a vendégek azt is elmondták, hogy miről olvasnának szívesen, egyszóval ötletforrás volt az említett két hely. A futó, felületes kapcsolatok a piacon is működnek, ráadásul mindig látok valami érdekeset, még nem jöttem úgy haza a piacról, hogy ne gazdagodtam volna élményekkel. Egyébként rossz piacozó vagyok, nem szeretek alkudni, megadom mindig amennyit a kofa a portékájáért kér. A piacozók engem is a piachoz tartozónak tartanak nyilván. A közelmúltban megállított egy dalmát férfi, olyan mindenes árus, akivel soha nem beszéltem, mindössze egyszer vásároltam tőle egy marék babérlevelet. Az egészségem után érdeklődött, mert már második hete nem látott. Gyorsan elmesélte, hogy tudja, melyik kofákkal szoktam leállni, és sorra kérdezgette őket, hogy tudják-e, hogy hová tűnt a magyar újságíró.
Eddigi újságírói pályafutásod során nyilván számos érdekes szituációba botlottál. Arra kérlek, hogy meséld el a számodra legemlékezetesebbet.
– Valamikor a nyolcvanas évek elején, Szilágyin történt, a Magyar Szó élőújságján. Rádiósként azt a feladatot kaptam, hogy a színpadon készítsek interjút Herceg Jánossal. Erről mindketten tudtunk előre. Amikor magamhoz ragadtam a mikrofont, az idős író diszkréten kikapcsolta a hallókészülékét – süket volt, mint az ágyú –, zakója zsebéből előhúzott pár összehajtogatott lapot, majd nekiállt felolvasni. Én meg csak tartottam a mikrofont, ennyi volt a szereplésem, vagyis égésem az élőújságon.
