A vajdasági magyar közösség érdekében végzett több évtizedes, áldozatos munkája elismeréseként tüntették ki dr. Jeges Zoltán villamosmérnököt, tanárt, egykori tartományi titkárt. Főiskolai tanárként sokat tett a magyar nyelvű oktatásért, titkárként pedig a vajdasági magyar intézmények bővülésért. A neves mérnök és közéleti személyiség, közösségi ember az utóbbi négy évben Újvidéken él, szabadidejének jelentős részét unokáinak szenteli. Hogy pontosan mivel is érdemelte ki dr. Jeges Zoltán a rangos elismerést, ő maga fejtette ki lapunknak. – Az életem elég széles területen mozgott. Mikor tudomást szereztem az elismerésről, elgondolkodtam, miért is kaptam én ezt. Mérnökként nem sokat tehettem a magyarságért, tudósként is csak talán. Viszont ez volt az a szegmens, amely olyan elágazásokhoz vezetett, amelyeket követve valóban tehettem is valamit a magyar közösségért. Amikor már valóban magyar érdekekért dolgoztam, azt már tartományi titkárként tettem. Ezen a területen pedig nem lehettem volna olyan sikeres a korábbi tudományos karrier és az ahhoz társuló tapasztalatok nélkül.
A TUDÓS – MAGYAROK AZ ABLAKNÁL
– A villamossági kar folyosóján volt egy ablak. A szünetekben ott ivott kávét minden magyar, persze, amikor fontosabb elintéznivalója nem volt. Így ismerkedtek a magyarok az egyetemen, akik száma a villamossági karon 10, a Belgrádi Egyetemen pedig olyan 200 fős lehetett. A magyarok közötti társasági élet fejlesztéséért magyar találkozók is voltak szervezve hetenként. Eleinte kocsmában jött össze olyan 100 fő körüli társaság. Ott ismerkedtem meg Zvonko Bogdannal is, aki mikor megtudta nemzeti hovatartozásunkat, magyar nyelven énekelt nekünk. Ezeket a találkozókat többek között Sepsei István szervezte, aki később a zentai kórházban dolgozott orvosként. Az egyik ilyen estén vállamra tette a kezét, és azt mondta, Zoli, nézz itt körül. Akiket itt látsz, azokat világéletedben segíteni fogod pusztán csak azért, mert magyarok. Ezt egyébként mindenkivel eljátszotta, akivel csak tehette.
Tanulmányaim befejezése után beiratkoztam magiszteri képzésre Zágrábban. Mivel akkoriban szocialista párti idők voltak, 1973-ban utasítottak, hogy a szabadkai középiskolából – ahol addig tanítottam – át kell mennem a társadalmi könyvvitelre dolgozni. Engem viszont nem a banki szakma érdekelt, hanem a folyamat irányítás. Emiatt nagy örömmel fogadtam, amikor Vidákovics Gábor, akivel a magiszteri képzésen együtt tanultunk, megkért, menjek át tanársegédnek a szabadkai főiskolára dolgozni, ahol folyamatosan haladtam előre. A tanárkodás közben hajszoltam a legmagasabb célt, amit csak lehetett, a felkészülést a doktori disszertációra. A doktori disszertációm egyik pontja, amit később a bizottság önálló felfedezésnek ismert el, a véletlen szüleménye. Ez a véletlen azért jöhetett létre, mert rengeteget dolgoztam. Olyan véletlen nincs, hogy ma hozzányúlok és valami tíz perc alatt kész. Munka közben lehet úgy tévedni, hogy az nagyon jó legyen. A doktori disszertációmat Belgrádban védtem meg, ez akkor vált lényegessé, amikor tartományi titkárnak neveztek ki. Mikor ez megtörtént, a fővárosi körökben rögtön az után érdeklődtek, ki a Jeges Zoltán. Mikor kiderült, hogy ott jártam egyetemre és a doktori disszertációmat is ott csináltam, Srđan Stanković mentori segédletével, akkor sajátjukként fogadtak el. Emiatt sok mindent el tudtam érni tartományi titkárként. Mikor azt mondtam, nekünk, vajdaságiaknak ez kell, azt mondták jó, csináld meg.
A TANÁR – MAGYAR EGYETEMET A MAGYAR FIATALOKNAK
– A magyar egyetem, illetve a magyar nyelven megvalósuló felsőoktatás ötlete a tanári pályám kezdete óta kísértett. Az oktatással mint hivatással egyébként még akkoriban ismerkedtem meg, mikor egyetemista voltam Belgrádban. A tanulmányok közben anyagi gondjaim merültek fel, ezért munkába álltam, mielőtt oklevelet szereztem volna. Nem okleveles villamosmérnökként egy szabadkai középiskolában kezdtem tanítani, így kerültem kapcsolatba a magyar nyelvű oktatással. Mikor elhívtak dolgozni a szabadkai Műszaki Szakfőiskolára, hamar felmerült a magyar nyelvű oktatás ötlete a tanárok között. Egy idő után úgy gondoltuk Mester Gyulával és másokkal, hogy meg kellene próbálni ennek a megvalósítását. Ez persze nem volt könnyű az 1970-es évek első felében, sokaknak nem tetszett. Először a politikai tárgyak magyar nyelvű előadását indítottuk el, végül sikerült az egész oktatást megvalósítani magyar nyelven, de ez évek munkája volt. Ez azt eredményezte, hogy a magyarok létszáma a főiskolán az addigi 35 százalékról felugrott 60–70 százalék közötti arányra. A magyar ajkú hallgatók száma tehát kétszeresére nőtt. A vajdasági magyarságnak viszont nemcsak mérnökökre volt szüksége, hanem sok más szakemberre is. Szabadkán a főiskolán évekig hangsúlyoztuk, hogy meg kellene alapítani a magyar egyetemet. Ezt a vajdasági magyar politikai élet félvállról fogadta. Aztán egy nap valami összejövetel volt, Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség akkori elnöke kilépett és azt mondta, a szabadkai magyar egyetemet márpedig megalapítjuk.
Aznap alakult egy munkacsoport, aminek én magam is tagja voltam, hogy kidolgozzuk, milyen profilú is legyen az egyetem, ezzel egyébként később még a Magyar Tudományos Akadémián is foglalkoztak. Minden kezdő lépés megvalósult, oktatási intézményeknek viszont csakis a pénzügyminiszter nyithat számlát a Szerb Nemzeti Bankban. Ezt viszont Mlađan Dinkić, az akkori pénzügyminiszter nem tette meg. Tehát minden el volt intézve, egy számlán bukott meg a dolog. A visszhang és a szerveződés annyira erős volt, hogy végül meg kellett alakítani a tanítóképzőt. Az újvidéki egyetem, ahogy az egész tervet, úgy a tanítóképző ötletét is elítélte. Nagyon sok személyes csalódás ért ekkoriban. Sok olyan személy, akit barátomnak hittem, elutasították velem még a kézfogást is, csak azért, mert a tanítóképző és a szabadkai egyetem mellett voltam. Végül lett annyi eredménye ennek a próbálkozásnak, hogy az Újvidéki Egyetem rektori indítványozásával létrehozták a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kart, de én ebből már kimaradtam, amit nem is bántam.
A TARTOMÁNYI TITKÁR – BESZÉLGETNI KELL AZ EMBEREKKEL
– Ezt követően 2004-ben meghívtak Dunaújvárosba, hogy alapítsak egy irányitástechnikai laboratóriumot, ahol oktathatok. Egyik alkalommal sürgős hívásom volt, a dolgot pedig nehezítette, hogy nekem nem volt mobiltelefonom, ezért a kollégámat hívták. Mint az kiderült, Kasza József égre-földre keresett. Amint azt elmondta, reggelre kocsit rendeltek nekem, ami elvisz engem a tartományi parlament épületébe, ahol titkársági esküt kell leraknom. Mindezt az előző nap tudom meg Dunaújvárosban, délután négy órakor, telefonon keresztül, hogy én leszek az új tartományi és művelődési titkár. Az ígéret szerint három hónapig lettem volna ebben a pozícióban, azt követően mehettem volna vissza tanárkodni. Nos, ebből hat év lett végül. Másnap olyan szinten felkészületlenül értem oda, hogy még golyóstollam sem volt, amivel aláírhatom az esküt, végül Nenad Čanak, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga elnöke adott egyet kölcsön.
Azt hiszem, a tartományi létemet Pásztor István határozta meg legjobban, mikor bemutatott Orbán Viktornak, azt mondta, ő Jeges Zoltán, a mi szakpolitikusunk. Mit tettem a titkárság alatt? Ami lehetett és tudtam. Akkoriban jártuk ki az Európa Kollégium építését, ami a mai magyar egyetemisták számára azt jelenti, amit számunkra annak idején a villamosmérnöki kar folyosóján lévő ablak, ahol a magyarok találkoztak. Létrehoztuk a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetet, ami egyfajta kulturális értéktár. Nekem különösen kedves emlék, mikor titkárként elmentem Bácskossuthfalván a templomba, ahol a helyi tisztelendő megmutatta az óvodáját. Persze ez nem volt legális, nem volt államilag szervezett. 15–20 gyerek összejött a templomban, akiket oktattak. Ekkor jutott eszembe, hogy pár napja írtam alá papírokat egy magánóvoda megnyitásával kapcsolatban. Ha egy magánszemély óvodát nyit, miért ne nyithatna az egyház? Hamar intézkedtem, az inspektorok kimentek, minden rendben volt, megalakult az óvoda. Aztán ahogy múlik az idő, a Magyar Szó lapjait is követve, más településen is alakultak már ilyen alapon óvodák, ami nagy eredmény, sokat segít egy közösség életén. A zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium megnyitása nagy eredmény. De csak matematika és fizika szak volt, emiatt alacsony volt a létszám.
Önálló iskolává kellett alakítani, ahol teljes munkaviszonyban lehetnek a tanárok. Én ajánlottam a sport gimnáziumot és a művészetit. A művészeti oktatást nagyon ellenezték az újvidékiek, mert máshol vajdaságban szerintük nem kell ilyen szakképzés. Ezek érdekellentétek. Nagyon kemény határozottság szükséges ahhoz, hogy ilyenkor véghez lehessen vinni valamit. Én nem adtam könnyen. Végül megalakulhatott a szak, azóta pedig csodájára lehet járni, milyen komoly művész generációt termel ki az intézmény. A Forum Könyvkiadó is veszélyben volt egy időben, mivel jogi státusza nem volt megalapozva, emiatt fennállt a veszélye, hogy magánosítják, sajnos, mint tudjuk, ilyen esetben pedig sok minden megtörténhet. Végül sikerült elrendezni, hogy Forum is tartományi alapítású intézmény lehessen.
MANAPSÁG KÖNNYEBB MAGYARNAK LENNI
– Sok akadály elhárult a vajdasági magyarság útjából, de a gyerekhiány és a fiatalok elvándorlása égető probléma. Szintén nagy gondnak tartottam mindig is a magyarság széthúzását, mikor annak idején megjelent 4–5 párt és mindenki a saját igazát hajtotta. Nem muszáj egyezni és nem is lehet mindig. De üljünk le, beszéljük meg a problémákat, váljunk el barátokként. Sok politikai vezetőt ismertem, jó kapcsolatot is ápoltam szinte mindenkivel, de a széthúzással és viszállyal soha nem értettem egyet. Mára persze ott is változott a helyzet és csillapodtak a kedélyek több területen is és sok minden megváltozott. Manapság a belgrádiak is hangsúlyozzák, a vajdasági magyarok jelenléte előny Szerbia számára. Ez az én időmben nem volt így. Az életem jelentős része azzal telt, hogy bizonyítanom kellett, én nem vagyok másodrendű.
